Shock!

Josh Homme. John Paul Jones. Dave Grohl. Három férfi, akikről – illetve egy kalap alá véve őket: a Them Crooked Vulturesről - a rockszakma cirka másfél hónapja, az első single megjelenése óta egyfolytában beszél. Led Zeppelin, Kyuss, Queens Of The Stone Age, Nirvana, Foo Fighters.

Néhány további tulajdonnév, ami rávilágít arra, hogy a fent említett három faszi miért lehet érdekes (vagyis dehogy: miért kell, hogy érdekes legyen) az egyszeri zeneszerető ember számára. Mivel a fenti csapatok kivétel nélkül azon a skálán helyezkednek el, aminek az egyik végpontja a nagyszerű, a másik meg a zseniális, nyilván hatalmasak voltak az elvárások. Na meg persze a hype is. Olyannyira, hogy elsőre én is beszoptam, hogy akkor a TCV mekkora nagy zene már. Másodszorra már éreztem, hogy itt valami bűzlik, harmadik hallgatásra – hiába, lassú típus vagyok - meg az is leesett, hogy mi a kellemetlen szagok oka. És most haragszom magamra, meg kicsit azokra is, akik átbasztak.

Merthogy a TCV bemutatkozó lemeze bizony istentelenül UNALMAS. Túl hosszú, félkész, sokszor üres, ötlettelen, ennek ellenére túljátszott, egyszerre izzadságszagú és biztonsági játék. (A kívánt jelző aláhúzandó.) Ez persze így túl erős, meg kicsit tán igazságtalan is – mondhatnátok - hiszen sokkal rosszabb lemezek tömege jelenik meg naponta. Igen, csakhogy azokból nem fogy el az első héten csak az USA-ban 70.000 darab. Ebből meg de. Hát ez az, ami dühít, meg az, hogy mekkora dolgot hozhatott volna létre ez a három tag, ha igazán komolyan gondolta volna, és ha Josh Homme megnyesegette volna azt a kurva nagy egóját, ami van neki.

Mivel ez ám a fő gond: nem volt kellő önkontroll, kérem szépen! Oké, értem én, hogy itten vidám jammelés folyt, szeretem is én az olyant, nagyon is, viszont a lemezen hallható tizenhárom számból talán ha három nincs túljátszva. Szerintem a srácok órabérben kaphatták a gázsit, mivel húzzák a dolgot, mint a rétestésztát, és sokszor igazi ötletek nélkül, csak ismételgetve a témákat. Legszebb példája ennek a nem csak címében bazi hosszú Warsaw Or The First Breath You Take After You Give Up, amelynek nyolc percéből simán ki lehetett volna hozni egy jó kis nótát – igaz, négy percben. De már rögtön a nyitó No One Loves Me & Neither Do I is piszok nehezen indul be. Az Interlude With Ludes-féle alteres szarságokat pedig fel sem lett volna szabad tenni a korongra (ez egész biztosan Homme csínytevése volt.)

Aztán lenne itt még két jelentős javítani való, fiúk: egyrészt Dave Grohl barátunkat nem kéne ám ennyire visszafogni! Ő ennél sokkal többet tud, itt meg eléggé a háttérbe szorították. Oké, a régi blues-rockos dolgok miatt kell a szikár dobjáték, de akkor is, csak lehetne izgalmasabb témákat is hozni. A másik pedig, és ez az igazán fontos dolog: Josh Homme ne énekeljen többé TCV lemezen! Legalábbis ennyit. Piszkosul erőlteti az alteros-kísérletező(nek szánt) dallamokat, pedig azok annyira illenek ide, mint fürdőgatyában menni az Operába. És most esett le végérvényesen, hogy miért is rühellem annyira az utolsó két QOTSA korongot – félreértés ne essék, a korábbiakat imádom – a jó Josh témái lemezről-lemezre egyre nyávogósabbá váltak, és ami abban a közegben tán még működhetne is (de nem teszi), az ide bizony kevés.

Mielőtt a megvadult TCV rajongók hada élvezettel szaggatna halálra, elmondom azért, hogy a korongon rengeteg jó ötlet található: eltalált riffek, szerethető szólók (Homme), hangulatos billentyűs témák meg zongorás bevezetők (JPJ-tól, ki mástól), slide gitár, meg tán mandolin is (ezek is Jonestól, persze), csak mindez a sok szép és jó nem áll össze kerek egésszé, megmarad egymás mellé dobálva. Azért a közép tájt elterülő, a Dead End Friendstől a Reptilesig található öt szám közel tíz pontos, ezt aláírom. Különös tekintettel az Elephants riffjére, ami azért tényleg ott van. Meg mondjuk a Gunman-Spinning In Daffodils kettőst a legvégén (bár ezek már újfent el vannak nyújtva egy kicsit) szintén örömmel hallgatom újra meg újra, de ez így még mindig alig több mint az album fele. Na, annyi lesz a pontszámom is. A hírek szerint a lelkes fiatalok már most gondolkodnak a kettes lemez mielőbbi megjelentetésén. Ne tegyék!