Márciusban debütált első lemezével a budapesti székhelyű Helland. A zenekart eleinte mindenütt úgy emlegették, mint a Pokolgép két ex-tagjának formációját, ám Nagy Dávid gitáros és Czébely „Csibe" Csaba dobos az új társakkal, Balázs László énekessel és Priskin Gábor basszusgitárossal elég sokat tett annak érdekében a Hellness albumon, hogy ez a jövőben ne így legyen: a Helland zeneileg teljesen más vizeken kalandozik, mint a Pokolgép, és ugyan nem azonnal fütyülhető, direkt slágereket írtak, méltán tarthatnak számot mindazok érdeklődésére, akik szeretik a súlyos, korszerű metalt. Dáviddal tekintettük át a zenekarral kapcsolatos aktuális történéseket.
Ma már korántsem tűnik olyan egyértelműnek, hogy egy zenekarnak feltétlenül nagylemezt kell csinálnia, ti azonban mégis ezt az utat járjátok, még felvezető EP-tek is volt. Miért fontos tartani magatokat a hagyományos útvonalhoz?
Inkább azt mondanám, az a helyes megfogalmazás, hogy piaci értéke valóban nincs már manapság egy lemeznek, jelentősége viszont még mindig van. Ha azt szeretném elérni, hogy valaki meghallgassa a zenekart, hiába küldök neki egy linket, nem fogja lehúzni a netről az albumot, mert elfelejti, és ugyanígy az írott CD-t is az mp3-mal. Ha viszont a kezébe nyomom a dedikált CD-t, azt akár utána egyből beteheti az autóban, otthon meg felrakhatja a polcra. Ez a szakma még mindig ilyen egy kicsit: aki szereti ezt az egészet, az kicsit olyan „reneszánsz ember", a többség ma is kedveli a CD formátumot. Ami a sorrendiséget illeti, tavaly nyárra egy kislemeznyi anyagunk állt össze, így EP-vel kezdtünk, aztán jött az album. Még nem tudom, a jövő mit hoz ezen a téren, új EP nem biztos, hogy lesz, de télen szeretnénk majd egy, már a lemezhez képest új dalt is kihozni klippel, mindennel együtt. Az efféle időkitöltő dolgoknak mindenképpen van értelme, meg ugye azt szokás mondani, hogy az emberek sokkal könnyebben befogadnak egy dalt, mint egy hatvan perces nagylemezt, utóbbira ugyanis nincs idejük. Ezt nem tudom megítélni, mert nekem van időm erre, pedig én is elfoglalt vagyok.
Maguk a dalok is már mind célirányosan a lemezre íródtak?
Az elejétől fogva a fejünkben volt, hogy kell lemez, de zeneileg folyamatosan megy nálunk a munka, gyakorlatilag minden próbán születik valami: akár egy új riff, akár egy énektéma. Az i-re a háttérmunka tette fel a pontot, amikor megállapodtunk a kiadóval, és elkészült egy terv, ami alapján ősszel befejeztük a dalokat, télen pedig felvettük őket. Nagyjából november eletől kezdve pörögtek fel az események, és körülbelül másfél hónap alatt végeztünk is a munka nagyrészével. A konkrét felvételeket dec 1-jén kezdtük, ami abból a szempontból kevésbé volt szerencsés, hogy közben jöttek az ünnepek, de a nagyobbik bajt Csibe lábtörése jelentette. Hála istennek ez már a munka vége felé történt, és „csak" a nagyujjhoz vezető lábfejcsontja tört el. Nem is hagyta begipszelni, azt a maradék egy nótát törött lábbal játszotta fel...
Érdekes ez a lemez, mert ugyan nem egy slágeres, közönségetető valami, de az már most is látszik, hogy a zenekarnak van egy elég markánsan kialakult iránya. Mikor éreztétek meg, hogy ráleltetek valamire így együtt?
Ezt én először két hete hallottam egy újságírótól, most pedig másodszor tőled, és felettébb boldog vagyok, ha más így látja a dolgot – még akkor is, ha adott esetben negatívumként említik. Tény, hogy teljes egészében semmihez sem lehet hasonlítani a zenét, de ez jön belőlünk, ha úgy tetszik, ez a négy ember közös terméke: nem ketten vagy hárman erőszakolják rá az akaratukat a maradékra, és nem is egy zeneszerző határoz meg mindent, hanem tök jó csapatmunka megy. Igazság szerint ez a képlet nem is tud mást hozni, csak egy ilyen sajátságos muzsikát: ha egyedül, vagy Csabával ketten írnánk a dalokat, lehet, hogy jobban hasonlítana a korábbi zenekarainkra, így viszont másról van szó. És annyira bejön nekünk ez az egész, hogy még feldolgozást sem játszunk szívesen. Az már egy másik kérdés, hogy talál-e magának közönséget ez a zene. Itt egyelőre rezeg a léc, hiszen ahogy te is mondtad, ez a zene nem fogadható be könnyen. Viszont az, hogy nem nyilvánvaló, abból a szempontból pozitív, hogy nem is unja meg hamar az ember: sem az, aki részt vett a megalkotásában, sem pedig a közönség. Még én is szeretem hallgatni, pedig nem vagyok az a típus, aki a saját zenéjét teszi be otthon meg a kocsiban. Úgy gondolom, nagyjából két hét után kezd el masszívan hatni a lemez, szóval foglalkozni kell vele, és azt fogod észrevenni, hogy egyszer csak dúdolod a refréneket.
Mennyire találhatja meg egy ilyen album a maga helyét Magyarországon manapság, amikor a zene eleve gyorsfogyasztásra készül?
Egyértelmű, hogy ez a megközelítés semennyire sem kedvez nekünk, hiszen egyszerűbb lett volna írni néhány négyakkordos nyári slágert kettő-néggyel meg dúdolható gitárszólóval, amivel máris ott lennénk a fesztiválok délutáni idősávjában, ősszel meg jöhetne a turné a hasonszőrű zenekarokkal. Ezzel sincs amúgy semmi baj, csak mi nem vagyunk ilyenek. A Helland nem üzleti szándékokkal jött létre, tisztában vagyunk vele, hogy sem a CD-, sem a pólóeladásokból nem fogunk meggazdagodni. Úgy is mondhatom, hogy üzletileg öngyilkosságot csinálunk, de hát ha egyszer ezt a zenét szeretjük, nem fogunk mást játszani. És volt már olyan, aki azt mondta, hogy épp azért szeretne segíteni, mert szembe megyünk minden árral, kiállunk egy értékrend mellett, ami manapság abszolút nem divatos. „Ez nekem kibaszott szimpatikus, végre volt töke valakinek!" – ez volt a hozzáállás, mi meg örültünk, hogy oké, biztos nagyon fasza gyerekek vagyunk, de ennyi tudatosság persze azért nem húzódott meg az egész mögött. A lényeg, hogy elsősorban saját magunknak legyen izgalmas a zene.
A csapatmunka mit jelent? Te azért elég domináns figura hírében állsz...
Egy gramm kamu nincs ebben a dologban, tényleg négy egyenrangú személyiség munkájáról beszélünk, sőt, akad olyan dal is, amiben gyakorlatilag nem is vagyok benne. Jó, maximum egy hangot módosítottam, hogy én is zsebre tehessek egyet abból a hét forintnyi jogdíjból! (nevet) Ez egyébként pont a Man On A Ledge, ami a visszajelzések szerint a lemez legfogósabb dala. Már azt is hallottam, amint Lukács Laci fütyüli hajszárítás közben, ami azért elég klassz visszaigazolás... Na, szóval ebbe a dalba tényleg egyetlen hangot írtam, és azt sem azért, hogy az egómat fitogtassam. Lementem a próbára, és a többiek gyakorlatilag készen odaadták a dalt, aminek az alapjait Priskin Gabi, a basszusgitárosunk hozta, aki egyébként alapvetően gitáros. A saját szólómat nyilván én dolgoztam ki, de ezt leszámítva csak a refrénben változtattam, mert jobban szólt a refrén, ha egy bunddal arrébb fogunk. De ennyi. A szervezést illetően 90 százalékban valóban én viszem a zenekar ügyeit, a hangszerelés tekintetében pedig az egységes kép miatt rendelkezem egy bizonyos elképzeléssel, ami szerencsére a többieknek is szimpatikus. Vagyis az összefésülést én végzem, ami abból a szempontból egyébként logikus is, hogy a zenénk elég gitárcentrikus. De ettől még mindenki benne van a dalszerzésben. És persze ha egy szólóm nem tetszik, akkor mondják, hogy te Dávid, figyelj, ez a szóló nem illik ide. Ilyenkor újat dolgozom ki.
Mennyire vonja maga után a tudatos zenei húzásokat ez a hozzáállás?
Igazából onnantól érdekes számunkra a dolog, ha van benne valami csavar, de ez fordítva is működhet. Vagyis olyan is előfordult, hogy valahol már soknak ítéltük az agyas témákat, és visszavettünk egy kicsit. Általában én próbálom visszaterelgetni a dolgokat utcaszintre, hogy a pékek is szeressék a dalokat, ne csak a matematikusok, szóval általában egyszerűsíteni akarok, de ugyanakkor a ritmikailag legbonyolultabb szám alapötleteit meg pont én hoztam. Szóval ezek sosem eldöntött, megbeszélt dolgok, minden az ösztönök szintjén megy. „Ugye tudod, hogy ez nem négynegyed?", és ilyenkor elkezdünk bindzsizgetni az ötletekkel...
Mik a közös nevezők a zenekarban kedvenceket tekintve?
Ozzy, Pantera, Sepultura, Alter Bridge... és itt körülbelül véget is ér a sor. Iszonyú széles palettán mozgunk, tényleg. Csibe és Balázs Laci inkább a progresszívebb, úgymond művészkedősebb dolgokat kedvelik, mi meg Gáborral inkább az ösztönösebb, nem annyira a zeneiségen alapuló, hangulatokban erős vonalat visszük. Csibe például nem szereti az AC/DC-t, mert az egy dobosnak rém unalmas, és ő inkább a technikai megfejtések embere. Én sem a technika miatt szeretem a zenekart, de engem elkap az az energia, ami árad belőlük.
Hogy reagál a közönség a zenétekre?
Vegyesen. Először azt hittük, hogy a Tankcsapda turnéval – amiért elképesztő hálásak vagyunk nekik – egy nagyon szép öngólt rúgtunk, hiszen ott olyasmiről van szó, mintha verskoncertekre járnának az emberek. A Tankcsapda szövegcentrikus zene párhuzamos sorokkal, páros- meg keresztrímekkel, ezeket kiszolgáló, erősen ritmizált zenei körítéssel. Lehet olyanokat hallani, hogy a táboruk nem is fogékony másra, de mi úgy tapasztaltuk, hogy vevők ránk, és szeretik, amit csinálunk. Ettől még persze nem rohanják meg a CD-pultot, de tisztelik, megtapsolják a csapatot, aztán iszunk egy sört utána, és akkor is mondják, hogy klassz volt. Tudod, igazából ez az ország körülbelül három zenekart képes eltartani ebből a műfajból, miközben körülbelül negyven csapat mozog a tankcsapdás mezsgyén, és az embereknek egyszerűen megtelt a gyomruk az ilyesmikkel. Rajtunk egyből látszik-hallatszik, hogy nem egy görcsös, tizenkettedik Tankcsapda-másolat vagyunk, hanem tényleg őszinte zenét játszunk, nem követünk semmilyen trendet, és ezt értékelik. Lukácsék is abszolút látják egyébként a fantáziát a zenekarban.
Szerintem rövid távon lehet, hogy nem könnyítettétek meg a magatok dolgát, de hosszabbra előretekintve valószínűleg előny lesz majd, hogy nem lehet nagyon direkt párhuzamokat vonni senkivel.
Én is így gondolom, a kérdés csupán annyi, üzletileg mikor válik mindez előnnyé, mérhetővé. Hiszek benne, hogy az egyéniség kitüremkedik, a kérdés csak az, hogy mikor és mennyi idő alatt. Egy biztos: aki sírdogál, hogy itt milyen nehéz érvényesülni, az azonnal hagyja abba, bár ettől még persze tény, hogy marha okosan kell csinálni mindent. Magyarországon eleve nem szeretik a nagyon nagy pionírokat, amire a Mex a lehető legjobb példa. Hosszabb távon is értéket alkottak, de kábé éhen haltak volna, ha a zenekarból kell megélniük. És biztos vagyok benne, hogy ha valaki közben megcsinálja a zenéjük olcsóbb kópiáját picit bénábban, az sikerre ment volna. Ebbe nem lenne jó belecsúszni, de valószínűleg nem is szabad csak Magyarországban gondolkodni. Bár ez a jelenség egyébként nemcsak itthon ismert, hiszen ott van a King's X is, akiket mindenki tisztel, mindenhol referencia, csak éppen lemezt meg koncertjegyet nem vesz tőlük senki... Az az igazság, hogy ennek a műfajnak vannak bizonyos külsőségei, amiket mi nem kultiválunk, és ez itthon nagyon működik.
Mire gondolsz?
Például arra, amikor kiáll négy vagy öt srác tök egyforma ruhában, oldalt szegecses bőrnadrágban, egységesen katonai terepnadrágban, és akkor is géppuska alakú gitárokon játszik, ha testnevelésből felmentett volt annak idején, mindenütt lángok, satöbbi... Engem ez egyszerűen nem érdekel, a konzumidiotizmus csimborazzójának tartom. Ez sem csak Magyarországra jellemző egyébként, mert a klasszik metal vonal Németországban, Svédországban is sokszor csak erről szól. Biztos, hogy sokkal egyszerűbben tudnánk tálalni magunkat, ha mind a négyen szopóálarcban játszanánk, vagy mit tudom én, de ez nem cél.
Külföld?
Elkezdtem izzítani a vonalaimat. Ebből a szempontból is nagyon fontos egyébként a fizikai CD. Lendván például találkoztam egy szlovén koncertszervező ismerősömmel, ittunk pár sört, és mivel volt nálam CD meg póló, adtam neki, és most úgy néz ki, mutatkozik is némi érdeklődés arrafelé. Ez így működik, sehogy máshogy. A helyzet ugye úgy néz ki, hogy az ember diszkont áron megveszi a CD-jét a kiadótól, és tulajdonképpen bizományi értékesítés folyik. Azt hittük, majd kijövünk minimum nullára, vagy maximum keresünk húsz rugót, amit utána beletankolunk a buszba. Na, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, de legalább elértük, hogy ha szeretnék valakinek CD-t adni, akinél fontos, hogy tudjon rólunk, annak tudok adni. És ugyanez az ember nem baj, ha Helland pólóban megy ide-oda. Rikó a Rómeó Vérzikből például mindig Helland pólót viselt a Depresszió turnén, és ez is működik. Nem akarok nagyzolni, de a Pokolgépben annak idején én is mindig az előzenekarunk pólójában játszottam: letéptem az ujját, és abban rohangáltam fent a színpadon. És egy idő után már hozták oda a csapatok a pólókat úgy, hogy előtte levágták az ujjukat, aztán beszegték, vagy eleve atlétára nyomtattak nekem. Sokan nem figyelnek oda erre, hiszen egyszerűbb kimenni a sima Motörhead koponyás pólóban, pláne, hogy ma már korántsem biztos, hogy aki Ramones pólót hord, az egyáltalán tudja, mi is az a Ramones. Ma már a Tescóban is lehet AC/DC pólót kapni, szóval kicsit megváltozott ez az egész, de én hiszek a street team erejében...
Írtál egy dalt Rudán Joe szólólemezére is. Ez a lehetőség hogy jött?
Én is meglepődtem a felkérésen, de nagyon örültem neki. Rendezett a kapcsolatunk, pedig egyáltalán nem tűnt előtte biztosítottnak, hogy így marad. A dal alapjai eleinte a Hellandnek készültek, de onnan valahogy kimaradt, nem volt meg benne ez a bizonyos közös hang, de ettől még jó volt, így aztán prezentáltam Joe-nak, és neki is egyből megtetszett. Gyakorlatilag készre írtam neki, felvettük, Laci felénekelte, amit elképzeltem hozzá, innentől kezdve pedig az ő dolga volt, hogy mit kezd vele. Szóval abszolút baráti volt a történet.
A Hellanddel mi a nyári menetrendetek?
Önmagunkhoz képest tök jól karistol a lemez, szóval igyekszünk haladni a dolgokkal. Havi két-három koncert már akad, ami saját, tehát nem én telefonálok oda, hanem hívják a zenekart. A Tankcsapdával a májusi dátumok után is folytatjuk az együttműködést, már ők is jelezték, hogy az év további részében is számítanának ránk. Nyáron pedig fesztiválozunk, ahol van lehetőség: a Rockmaratonon, a FEZEN-en, a Megyer Campen már biztos ott leszünk.
Koncertfotó: iworld.hu
