Shock!

Szeptemberben, hazai viszonyok között kifejezetten hosszú szünet után jelent meg a Wall Of Sleep új nagylemeze No Quarter Given címmel, hiszen a legutóbbi, When Mountains Roar című album még 2010-ben jött ki. A mostani anyag már a csapat második albuma a Holdampf Gábor helyére érkezett Cselényi Csaba énekessel, és nemcsak egy összeérettebb zenekart mutat elődjénél, de némi iránymódosítás is érezhető rajta a korábbiakhoz képest. Utóbbi persze csak az egyik témáját képezte annak a beszélgetésnek, amelyet a zenekar két gitárosával, az alapító Füleki Sándorral és Kemencei Balázzsal készítettünk a Wall Of Sleep aktuális ügyeiről. Jó hír, hogy a meglehetősen ritkán koncertező zenekart november 13-án a Trouble előtt is el lehet majd csípni Budapesten.

Nem lehet éppen azt mondani, hogy túl aktívak lennétek, eleve négy év szünet telt el az előző album óta, és élőben is elég ritkán játszotok. Egyszerűen ennyi fér bele, vagy csak nem akarjátok „túlpörgetni" a zenekart?

Kemencei Balázs: Mennénk mi mindenfelé játszani, de itthon ez kivitelezhetetlen sajnos, és ennek nagyon egyszerű okai vannak. Csabi karcagi, Sanyi Vecsésen lakik, Barna és Szása soproni, én pedig pesti vagyok. Egy koncertnek a mi esetünkben tehát olyan rezsije van – még ha csak az útiköltséget vesszük is –, amit egy átlagos klubban, amiből egyébként is egyre kevesebb van, nagyon nyögvenyelősen fizetnek ki. Ha ehhez hozzáadjuk az olyan minimális igényeinket, mint például szeretnénk, hogy a színpadon legyen megfelelő hangosítás, ha már játszunk, akkor legalább valahogy szóljunk is, megint kiesik a klubok felé. (mosolyog)

Mikor kezdődött az ötletgyűjtés az új albumhoz? Folyamatosan íródnak nálatok a témák, vagy inkább kampányszerűen, célirányosan írtok?

Balázs: Rögtön a When Mountains Roar album megjelenését követően. A dalok folyamatosan íródnak, és jóval több készült, mint ami végül megjelent.

Milyen munkamegosztásban születtek a számok? Miben készült másképp ez az album, mint a legutóbbi, és mennyiben dolgozik másképp a Wall Of Sleep ezen a téren, mint a Holdampf Gábor-korszakban?

Balázs: Valójában ugyanúgy dolgozunk, mint Gábor idejében, de jóval rugalmasabban kezeljük egymás munkatempóját szerintem. Csabi is sokat dolgozott az énektémákon, és én is elég sokat szöszöltem a szólókkal, de most nem volt kapkodás a számírási időszak alatt, mindenki tudta a másikról, hogy csinálja, és majd szól ha készen van. A köztünk lévő távolság miatt már régóta sajátos munkamódszerrel dolgozunk: Sanyi megírja a dalok gerincét, amit mindenki kész demóként kap meg. Amikor már több énektéma és szöveg készen van, próbálunk, átbeszéljük, kinek milyen javaslata van, aztán megint küldözgeti mindenki emailben az apróságokat, Csabi az énektémákat, és Sanyi is ötletel még. Aztán amikor már kimondjuk, hogy nagyjából oké, egyeztetjük a felvételi időpontokat. Ha jól emlékszem, a dalokat összesen két élőpróbán néztük össze.

Sanyi, miként jellemezhető zeneileg és emberileg a Balázzsal folytatott együttműködésetek? Mennyiben tér el a közös játék attól, ahogyan például Kolossal dolgoztatok annak idején a Moodban?

Füleki Sándor: Balázzsal, de a többiekkel is a Wall Of Sleepben majdhogynem leredukálódott annyira a kapcsolatunk, hogy nagy ritkán próbán meg koncerten összefutunk, eljátsszuk a dalokat, aztán szevasz, találkozunk négy hónap múlva. Személyesen nem nagyon ütközünk, de mindennapi a kommunikáció telefonon, emailben. Persze így nem az igazi, de ez van. Balázs és köztem egyébként egyre szűkülő generációs szakadék van. Időnként még zabolátlan csikó, de ahogyan a szólói is mutatják, egyre érettebb, és nem csak a játéka. A Moodban hetente próbáltunk kettőt-hármat, a Wall Of Sleepben kábé évente jön össze ennyi próba. Emiatt sajnos nincs idő arra a fajta igazán szoros összecsiszolódásra, amit két gitáros játéka megkívánna, és ami történt réges-rég a Moodban, Kolos és köztem. Sokkal több időt kellene töltenünk a játékunk finomításával vagy hangszerelési kérdések megvitatásával, de erre az igazi közös munkára már egyszerűen nincs időnk, és ahogy Balázs említette az interjú elején, logisztikai nehézségek miatt anyagilag is megterhelő összerántani a csapatot, mert kurvára nincs pénzünk. A dalok nem a próbán születnek, mint annak idején Moodban, mert akkor évente két nóta készülne el. Munka, család, satöbbi... másutt is helyt kell állnunk. A fontossági sorrend nagyban változott mindannyiunknál. Ami régen, tizenöt-húsz évvel ezelőtt az „életünket" jelentette, az ma már a fontosabb kötelezettségeink mellett csak másodlagos.

Az új albumon elég egyértelmű elmozdulás tapasztalható a zenében a klasszikus hard rock-irány felé, ami semmiképpen sem előzmény nélküli nálatok, de ebben a mértékben szerintem mégis fordulópontot jelent ez az album. Minek köszönhető ez a hangsúlyeltolódás, és mennyiben van szó tudatos, illetve ösztönös folyamatról?

Sanyi: Mivel mindenütt hangsúlyoztam ezt a hard rockos eltolódást, mindenki ezt hallja az új dalokban. Kezdem azt hinni, hogy mondhattam volna mást is, például hogy glamesedünk, vagy tökmindegy, és akkor a kritikus fülek azt hallják bele. Maradjunk annyiban, hogy dallamközpontúbbak, zeneibbek a nóták. Ettől pedig nem kevésbé doomosak, vagy nem kevésbé metalosak. De egyébként tökmindegy, mert végülis magunknak zenélünk. Már pár helyütt elmondtam, hogy az ének, az énekes szerepe számomra a legmeghatározóbb, az alapján skatulyázol be alapvetően zenekarokat. Ha Csaba károgna, akkor az új lemez black/death-hatásokat mutatna. Az énekes alá dolgozom jellemzően, és Csabával ez a fajta Wall Of Sleep a közös munka gyümölcse.

Hogyan születnek a mai Wall Of Sleepben az énekdallamok, illetve a szövegek?

Sanyi: Csaba a demókra dolgozik, csinálja az ötleteit, amit átküld, aztán agyalunk, hogy mi sok, mi kevés. Ez teljesen az ő dolga. Szövegekbe sosem szólunk bele, a dallamokba is csak nagy ritkán, de akkor is inkább tolni, bátorítani próbáljuk. Csaba szövegvilága csak látszólag könnyedebb, földhöz ragadtabb, mint a Holdampf-éra szövegei, a dallamai viszont vitathatatlanul fogósabbak.

Hogyan oldja meg rentábilisan a stúdiózást egy olyan underground csapat, mint a Wall Of Sleep? Mennyiben egyszerűbb és mennyiben nehezebb ma lemezt készíteni – most pusztán a technikai értelemben véve –, mint mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt?

Sanyi: Rentábilisan? Konkrétan semmit nem tudunk finanszírozni: sem a stúdiót, sem egy klipet, turnézni nem tudunk, kis túlzással még egy garnitúra gitárhúrra sincs pénzünk... Emiatt koncertezünk oly ritkán. Emiatt készült a lemez a sufniban kábé. A másik kérdésedre válaszolva pedig technikailag jóval egyszerűbb rögzíteni egy albumot, mint régebben. Sok banda küzd hasonló problémákkal, mint mi, de szerencsére folyamatosan fejlődik a stúdiótechnika, és akár már otthon is rögzíthetsz ezt-azt elég jó minőségben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy stúdiókra nincs szükség, de sajnos nagyon sokuknak leáldozott már, mert mindent minél kevesebből kell megcsinálni, ha másképp nem, akkor magadnak.

Miért hammeres kiadásban és terjesztésben gondolkodtatok? Miben látjátok ennek a megoldásnak az előnyeit?

Balázs: A Hammer segítsége nélkül nem tudtuk volna megjelentetni az anyagot, hiszen ahogy Sanyi mondta, az anyagi források már a felvétel elkészítésére sem lettek volna elegendőek, annak ellenére, hogy le se merem írni, milyen szintű sufnituningok voltak a felvételen, és hogy milyen cuccokat használtunk. Óriási köszönettel tartozunk a Hammernak. Sokkal több emberhez eljut az anyag az újság mellékleteként, mintha önálló kiadványként jelent volna meg. De így sincsenek hiú reményeink.

Milyenek az első visszajelzések az új lemezre?

Balázs: Számomra a legfurcsább az, hogy régen ha csináltunk egy anyagot, mindig tudtuk, mi lesz valószínűleg az, amit a mi szintünkön „slágernek" lehet nevezni, most viszont azt látom, hogy szinte mindenki más és más dalokat emel ki a lemezről.

Sanyi: Az a kevés kritika, amit olvastam, elég negatív volt, vagy legalábbis tartózkodó, óvatos. Az a véleményem, hogy „nem jön át" az igazi zenei üzenete az albumnak, és ennek sajnos a nyomott költségvetés, a technikai hiányosságok az okai.

Melyik dalok a kedvenceitek az albumról?

Balázs: Nekem a címadó és a Moon Street Lady, ami kiemelkedik.

Sanyi: Szintúgy.

Milyen koncertterveitek vannak a következő időszakra nézve?

Balázs: Terveink nincsenek, csináljuk a dolgunkat a szokásos munkatempónkban. Ha esetleg egy-egy hely bevállalja, hogy menjünk játszani hozzájuk, és állja az ehhez szükséges anyagi feltételeket, akkor megyünk. Sajnos ez esetünkben alapból olyan összeg, amit a legtöbb klub nem tud biztosítani. Hangsúlyozom: nem a hatalmas gázsink miatt, hanem az utazási költségünknek köszönhetően. Jövőre talán játszunk pár fesztiválon is, de elkiabálni ezt sem szeretném. Majd akkor lesz biztos, ha már lejövünk a színpadról.

Kötelező, örök kérdés: van-e szó esetleges jövőbeli Mood-koncertről, tekintettel arra, hogy jövőre lesz húsz éve annak, hogy a zenekar berobbant a színtérre az első demó és a Demonstráció II. válogatás kapcsán?

Sanyi: Egyre többször merült fel ez a kérdés, különösen, amikor a Magmában is kisegítettem... De nincs erről szó, ez mindannyiunkban lezárt ügy.

Miket hallgattok mostanában szívesen, illetve mi a véleményetek a metalszíntér általános állapotáról akár itthon, akár külföldön?

Balázs: Részemről továbbra is nagyon sok mindent hallgatok, stílustól függetlenül, ha jó a zene. A metal meg szerintem nagyon szar állapotban van, és ennek egy csomó oka van. Estig lehetne sorolni, hol van elrontva az egész. Folytathatnám az internet szidásával, amit már mindenki tud, vagy elmondhatnám az internet előnyeit, amiket szintén ezerszer hallottunk. Az undergroundban egy csomó jó zenekar működik, de róluk nem hallasz, mert nincs pénzük olyan szinten promotálni magukat, ahogy kellene, aztán szépen lassan belefásulnak abba, hogy próbálkoznak, de nincs eredmény. Így aztán szépen, sorra elsorvadnak egy-két lemez után, a belső feszültség felemészt mindenkit a zenekarokban. Azt sem ártana megérteni, hogy egy underground zenekar nem tud nagy produkciókkal versenyezni élőben sem. Sokan melóból indulnak el három órát utazni, pakolnak, aztán meg várnak három órát, hogy játszhassanak, és nézi őket harminc ember, mert koncertre is egyre kevesebben járnak. Ilyen körülmények között képtelenség olyan szinten játszani, hogy penge legyen a csapat, egy-egy koncertkritika mégis megjegyzi, hogy mozoghatna többet a gitáros meg az énekes. Már ha van egyáltalán koncertkritika, mert ezeket se olvassa már el a kutya se. Szóval több sebből vérzik az egész.

Sanyi: Sokkal több klub és még sokkal több zenekar működik, mint mondjuk húsz éve. Gyakran elsütöm ezt a poént, de lényeg, hogy szórul-szóra igaz: amikor a '90-es évek elején a Fekete Lyukban mentem koncert után elszámolni gázsiügyben Nagy Gyulával, ő sajnálkozó kifejezéssel az arcán mondta, hogy „Sanyikám, csak x ezret tudok adni, mert ma CSAK HÁROMSZÁZAN voltak..." Szóval akkoriban néhány klubban tömörült jóval kevesebb zenekar. Ma pedig olyan túlkínálat van, hogy még az arra legérdemesebbek sem biztos, hogy „áttörnek". Úgy látom – bár nem nagyon értek ehhez -, hogy a közösségi oldalak, a Facebook, a Youtube, satöbbi szerepe nagyon erős. Ha itt menő vagy – van egy jó videókliped, vannak kedvelőid –, az talán a koncertek nézőszámán is mérhető. A másik, hogy úgy veszem észre: jelen kell lenni. Úgy értem, személyesen is. Mi nem tartozunk semmilyen brancsba, nem járunk koncertekre, nem vagyunk a haverja annak, aki megcsinálja a klipet, szerzi a buszt, vagy annak, aki szervezi a koncertet. Külföldön sincs kolbászból a kerítés, legalábbis ami az underground koncerteket illeti, ott is viszonylag mostoha a sorsa ennek a stílusnak, a doom metal koncertekre ott is kevesek járnak, leszámítva egy-két fesztivált. De még a nagyobb doomfesztiváloknál sincs minden esetben fix gázsi: a CD- és pólóeladásokból kell fedezned az útiköltségedet. Mi pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak 10-20 ezer forintos buktát is kockáztassunk.

A Wall Of Sleep november 13-án Budapesten, a Dürer Kertben játszik a Trouble előtt. További részletek itt.