Yngwie Malmsteen, a svéd születésű, de jó ideje az Egyesült Államokban élő gitárvarázsló kinézetre 100%-ig a régi vágású, nyolcvanas évekbeli rocksztár prototípusa. Viselkedése is ennek megfelelő egyébként.
Tudja, hogy ha közszereplésről van szó, akkor körülötte forog minden – viszont mind a rajongók, mind a sajtó emberei figyelmét roppant nagyra értékeli. Így kerülhetett sor az alábbi beszélgetésre a neoklasszikus ihletésű heavy metal zene nagymesterével, ráadásul több helyszínen (bécsi sajtótájékoztató, turnébusz, budapesti dedikálás) is sikerült feljegyezni a művész szavait. Indul a TÁMADÁS!!
Mi a Malmsteen-féle alkotásmód lényege? Hogyan írod a számaidat, hogyan állsz neki egy lemezfelvételnek a stúdióban?
Mindent otthon végzek, a házamban, Miamiban. Ott gitározgatok, és ha különösen megtetszik valami, amit játszom, azt fel is veszem a házi stúdiómban. Ha meg nem tetszik a téma, akkor hagyom a fenébe. Így szokott összeállni egy-egy dalom, de az egészet nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan ott a gitár a kezemben. Van, hogy félrerakom a hangszert, és inkább tévét nézek a félhomályban, vagy biliárdozom, ilyesmi. Olyankor is jutnak eszembe dolgok. A lényeg, hogy sohasem erőltetem a zeneszerzést. Várom, hogy jöjjön a múzsa... Szeretem megengedni magamnak azt a ‘luxust’, hogy magáért a zenélés öröméért zenéljek. A lemezfelvétel idejére eddig mindig megvoltak a kész nótáim, legutóbb viszont az Attack!! munkálatainak egyetlen árva dal nélkül kezdtem neki. Valahogy úgy, mint annak idején a Deep Purple. Amikor a Deep Purple állt neki a Machine Head albumnak, nekik sem volt egy kib...ott daluk sem!.. A szövegeket mindig a konyhában írom. Ez is kényelmi szempont. A stúdió fenn van az emeleten, én meg időnként lemegyek a konyhába egy írt CD-vel. A konyhában ott a hi-fi, azon meghallgatom az adott nótát, és kitalálom hozzá az énekdallamokat, a rímeket satöbbi. Az ablakból csodaszép a kilátás, pálmafák, napfény, meg minden, belőlem meg olyan dolgok jönnek, mint “You must die now...” A környezet soha nem jelentett számomra semmit ilyen szempontból. Egy csöndes és sötét helyen nőttem fel, ahol pedig most élek, az valóságos mennyország, de ettől semmivel nem lett lágyabb a zeném! (nevet)
Történt korábban, hogy az énekesed turné közben betegség miatt kidőlt, így néhány koncertet te énekeltél végig. Most az Attack!! albumon is énekelsz. Lesz ennek folytatása legközelebb?
Úgy gondolom, igen. Az Attack!! óta, a legutóbbi japán koncertek és a mostani európai turné közötti pár hónapos pihenő idején, negyven dalom született, és sokat ezek közül magam is énekeltem fel. Mindenkinek tetszett az eredmény, még a feleségemnek is. Az évek múlásával talán jobb lett a hangom valamivel, de azért így is elég messze van attól, amit az opera-szerű munkáimhoz nélkülözhetetlennek tartok. Az nekem nem megy, én a rock n’rollos kis dolgaimat tudom csinálni. Végül is nem lepne meg, ha legközelebb valóban többet énekelnék.
Elégedett vagy azokkal az énekesekkel, akikkel régebben együtt dolgoztál?
A legtöbbjük igazán kiváló. Talán én voltam az, aki olykor nem tudta, mire is van szüksége pontosan. Akkoriban azt hittem, megvolt a jó megoldás, ma viszont már tudom, hogy mégsem volt az mindig annyira jó. De nyugodtan mondjuk ki: valamennyi zenész, valamennyi énekes, aki csak megfordult nálam, nagyszerű. Senkiről nem szeretnék rosszat mondani. Ahogy volt, úgy volt. Keményen dolgoztunk, és nem mindig tudtunk egymás szemébe nézni... Ők mindannyian a Bolondok Hajóján (utalás a Ship Of Fools dalra, amelynek szövege a megsiklott emberi kapcsolatokról szól – T.V.) utaznak most. Csak a legjobbakat kívánhatom nekik!
Milyen szempontok alapján választasz magadnak énekest?
Énekeljen tisztán! (nevet) Persze lényeges, hogy legyen jó vibratója, nagy hangterjedelme, és ami talán a legfontosabb: a légzéstechnika! Az én negatív tapasztalataim velük kapcsolatban más jellegűek. Az énekesek 99.9%-a azt hiszi, hogy ők néhány fokkal mindenki fölött állnak, mivel ők énekelnek. Én nem így látom a dolgot, szerintem az énekes is csak egy zenész a többi közül. Nálam egy szinten van a basszusgitáros, a billentyűs, a dobos és az énekes is – ez egy együttes, és mindegyiküknek én írom a témáit. Sajnos azonban az énekesek, legalábbis néhányan közülük, azt gondolják, ők feljebbvalók. Ezzel nem értek egyet. Vegyük csak Vivaldit, Paganinit, Bachot: ők mind írtak concertót fuvolára. Nem játszottak fuvolán, mégis írtak concertót szólóhangszerre. Ott a szólista, viszont neki is pontosan azt kell játszania, amit a komponista megírt! Akárcsak a csellistának, a hegedűsnek, és mindenki másnak is... Tudom, hogy ez furcsán hangzik, mivel a rock n’roll világában nem igazán szokványos, hogy mindent egyvalaki komponáljon, de hát én így dolgozom. Ezért hívom a zenémet barokk n’rollnak... Soha senkinek nem engedtem, hogy bármilyen irányba tereljen. Én vagyok a főnök!.. Mindig odafigyelek a tanácsokra, meghallgatom, amit mások mondanak, de a végén úgyis pontosan az történik, amit én akarok.
Mennyivel jelent számodra több motivációt az, ha olyan helyen koncertezel, ahol soha nem jártál azelőtt?
Mindig örülök, ha új helyeken járhatok, de hogy őszinte legyek, amikor fölmegyek a színpadra, nem igazán foglalkozom azzal, hol is vagyok vagy hány ember jött el. Csak az érdekel, hogy a tőlem telhető legjobbat adjam nekik, a lehető legjobb kib...ott show-t. Akkor is, ha már ötvenszer léptem fel az adott helyen, és akkor is, ha először vagyok ott. Persze, érdekes dolog új helyen játszani, és kihívást is jelent, de nem így nézem ezt. Nekem csak az számít, hogy az adott estén hozzam ki magamból a lehető legjobbat. Nem hozhatom magamat olyan helyzetbe, hogy ott kelljen felülmúlnom az előző estét, vagy később az aznapi showt. Nem állhatok úgy hozzá utána, hogy “A mai koncert szarul sikerült, de előző este király voltam!” (nevet) Rettentő szigorú vagyok önmagammal szemben, ha koncertekről van szó, illetve arról a mércéről, amelyet én tettem fel magamnak. Szóval ha először játszom valahol, az nagyszerű. Ha meg századszorra, hát legyen századszorra. Az persze mindig remek, ha tapsolni látom az embereket, szükségem is van erre. Ha azonban jó a közönség reakciója, én viszont azt gondolom magamban, “Ba...a meg, szar volt az egész, nem játszottam jól!”, az nekem rossz érzés. Jól kell játszanom, jó koncerteket kell adnom, mert az tölt el jó érzéssel, még akkor is, ha esetleg a közönség nem annyira lelkes.
Köztudottan Európában és Japánban vagy a legnépszerűbb, ott fogynak a legjobban a lemezeid. Hogy áll ma a helyzet az Államokban?
Ez az egész egy sajátságos dolog, de igyekszem jól elmagyarázni. Amerika nagyon fura hely. 280 millióan lakják, mégis ez a legegyhangúbb hely a világon! Semmiféle változatosságot nem mutat! Az egyik héten Britney Spears, az N’Sync, meg Kid Rock a menő, a következő héten pedig jönnek mások, és nem is lehet már megjegyezni a kib...ott neveket. De ez csak a felszín, ismétlem: a FELSZÍN! A média! A rádió, az a kurva TV, az újságok – de NEM az emberek!.. Én simán be tudok hozni kétezer embert egy koncertre bármelyik amerikai városban, bármikor. Bármelyik kib...ott napon. Erről bezzeg hallgat a média! Chicago? Los Angeles? Gond nélkül megvan a 2000-2500 néző! Így van, ahogy mondom, a jófajta metal zenének hatalmas a tábora, legyen szó a Judas Priestről, Halfordról, Dioról vagy bárkiről! Dio-t vagy húsz éve ismerem már, nagyon közeli barátok vagyunk. A közelmúltban együtt turnézunk az Államokban, előttünk pedig Doro játszott. Ő egy meseszép hölgy, és mint ember is csodálatos. A szervezéssel mondjuk voltak problémák, mert Dio kapta a főzenekari státuszt, nekünk meg ehhez képest beállásunk sem volt. Na mindegy... Szóval rengeteg metal rajongó van, csak ezt nem lehet látni a felszínen. Ha az amerikai MTV-t, VH1-t nézed vagy az amerikai Metal Hammert olvasod, mindenütt az a kurva Creed van! Már elnézést, de a Creed nem is metal! Nemde?.. Viszont kib...ott sok lemezt adnak el, mert minden nap nyomja őket a TV. De Amerikában sem a McDonald’s-ból áll minden. Ha bekapcsolod a TV-t, ötpercenként kapod az arcodba a reklámot, hogy: “McDonald’s – minden alkalom jó alkalom!” Amerikában így működnek a dolgok. Ez van a felszínen. Ha azonban megkapargatod a felszínt, teljesen más lesz az ábra. Ha meg Dél-Amerikában jársz, ott végképp más minden! Ott kib...ottul elfelejtheted az Államokat!.. Európa hihetetlenül gyönyörű, olyan szívesen sétálnék itt minden reggel! Ráadásul piac szempontjából is kibaszott óriási. Japán szintén erős még, de leszálló ágban van, mert ott már nincs is pénz. A Burrn! magazin ma csupán 25%-át adja el annak a példányszámnak, amelyet tíz éve produkált. 75%-os visszaesés!..
Mennyiben más klasszikus zenészekkel dolgozni egy nagyzenekari darabon, mint hagyományos rockzenekarral játszani?
Teljesen más, hiszen olyankor a karmester vezényel 96 embernek, akik velem játszanak együtt. Nagy kihívás, de szeretem csinálni. Európában hamarosan meg is jelenik majd egy koncert DVD-m, amelyen a japán filharmonikusokkal zenélek együtt.
Milyen változásokat hozott az életedben a fiad, Antonio születése?
Az Aprillel kötött házasságom és a fiam – akinek Vivaldi miatt adtam az Antonio nevet – érkezése végre rendet teremtett az életemben a régi hullámhegyek és völgyek után. Antonio nagyon életrevaló gyerek, óriási tréfamester és már kétévesen tudott írni-olvasni! Ért a számítógéphez is, na ez az, amivel én soha nem szoktam bíbelődni...
Vissza tudnál-e emlékezni valami egészen különleges rajongói kérésre?
Nem ugrik be semmi, de gyakran előfordult ilyesmi. Kaptam már pl. olyan e-maileket és leveleket, hogy “Neked úgyis annyi gitárod van! Kérlek, küldj nekem egyet!” Van ilyen...
