Shock!

Negyven évvel ezelőtt, 1978. október 15-én jelent meg a Toto első nagylemeze. Az album a mai napig az AOR és a progresszív rockvonal egyik alaplemezének számít, amelyről legalább a Hold The Line dalt alighanem mindenki ismeri – még akkor is, ha esetleg nem tud róla, hiszen a szám simán a legtöbbet játszott rádiós rockörökzöldek közé tartozik, és még a magyar kereskedelmi rádiókban is rendszeresen szól. A lemez fő érdeme mégis az, hogy minden tekintetben sikeresen alapozta meg a zenészek zenekarának immáron négy évtizede tartó, hullámvölgyekben és hatalmas sikerekben egyaránt gazdag pályafutását. Újabb régi adósságunkat törlesztjük a Klasszikushockban a jubileum alkalmából.

Ha mást nem is, annyit bizonyára mindenki tud a Totóról, hogy a zenekar fiatal, ám annál keresettebb és kiműveltebb stúdiózenészekből alakult meg a '70-es évek második felében. Mindez azonban nem minden előzmény nélkül történt, hiszen a két alapember, David Paich billentyűs (a jónevű dalszerző-producer, Marty Paich fia) és Jeff Porcaro dobos, illetve utóbbi öccse, a szintén billentyűs Steve Porcaro, valamint Steve Lukather gitáros már a középiskolában is együtt zenéltek egy először Rural Still Life, majd simán csak Still Life nevű formációban. Az újabb közös zenekar ötlete akkor merült fel, amikor Paich, az idősebb Porcaro és Lukather 1976-ban ismét összekerültek az akkoriban jól menő énekes/dalszerző, Boz Scaggs egyik turnéján. Lukather: „Dave és Jeff 1977 elején kezdett el közösen demózni, és amikor lehívtak engem meg még néhány arcot a stúdióba, felénk nem is volt még szó hivatalos zenekaralapításról. Ők viszont már akkor tudták, hogy be akarják venni Steve Porcarót, illetve engem és David Hungate-et is."

A hangszeres szekcióból a basszusgitáros Hungate volt az egyetlen, akit társai nem a suliból ismertek, hanem Scaggs csapatából. Valami azonban még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az összkép, így került be a pikszisbe egy Louisianában nevelkedett énekes, Bobby Kimball. Luke: „Dave eleve énekes is, és azt is jóelőre eldöntöttük, hogy én is énekelek majd, viszont emellett szükség volt egy magas, tenor jellegű hangra is, ami akkoriban nagyon divatosnak számított. Dave és Jeff egy közös baráton keresztül akadt rá Bobbyra, aki lejött a stúdióba, és egyből tökéletesen felénekelte a You Are The Flowert. Ez volt tulajdonképpen a meghallgatása, ami annyira tökéletesen sült el, hogy a demóváltozat egy kicsit alaposabban megproducerelt változata került fel végül a lemezre is. Dave-ék elsőre egyébként Michael McDonaldot szemelték ki, ő viszont pont négy nappal a megkeresésünk előtt lépett be a Doobie Brothersbe... Biztos, hogy vele egészen másképp szólalt volna meg a zenekar, de egyébként azóta is jóbarátunk. Később például Jeff ajánlotta be a Steely Danbe is."

A csapat nevének eredete mára a homályba vész, a legismertebb verzió, miszerint Kimball eredeti neve Robert Toteaux lenne, és utóbbi szolgált inspirációként, alaptalan, és mindössze a zenekar szívatta ezzel a hülyeséggel az újságírókat. A témát illetően számos változat kering az Óz, a csodák csodájának Toto kutyájától kezdve a teljesen spontán és véletlenszerű elnevezésig. Az eredet talán mindegy is így, több mint négy évtized távlatából, a név furcsán suta szerencsétlenségén sem igazán akadunk ma már fent – akkoriban azonban még a bandát is megosztotta a döntés, Lukather például kifejezetten ellenezte a dolgot: „Én személy szerint jobbnak találtam volna a Still Life elnevezést a Totónál. Mára már persze átment ez a név a köztudatba, és kétségtelen, hogy sokkal ostobább címkékkel is futnak zenekarok, akkoriban viszont azt mondtam: srácok, de hát ennek alapján fognak bennünket megítélni... Dave és Jeff viszont hajthatatlannak bizonyult, hiába nem számított túl szerencsésnek ez az elnevezés 1978-ban."

A Toto a kor viszonyai között meglehetősen sokáig, több részletben dolgozott első albumán, amely a zeneanyag ismerete nélkül, pusztán a készítők neve alapján keltette fel a Columbia kiadó érdeklődését. Lukather: „Nagyon keményen melóztunk a lemezen, méghozzá úgy, hogy a stúdiózást még azelőtt kezdtük el, hogy egyáltalán valaha is koncerteztünk volna ebben a felállásban. Ugyanis a demózás után Steve-vel és Jeff-fel elkísértük Boz Scaggset a nyári turnéjára '77-ben, és ekkoriban hallotta a Columbia, hogy Dave és Jeff zenekart alapított. Egyből nagyszerű ajánlattal kerestek meg bennünket, mi pedig onnantól összességében úgy nyolc-kilenc hónapig készítettük az albumot. Furcsa érzés volt, amikor elkészült, hiszen legtöbben még a középiskolából ismertük egymást, és fogalmunk sem volt, tetszeni fog-e bárkinek, amivel így együtt előrukkolunk." Főleg, hogy a csapatot egyáltalán nem lehetett bekategorizálni egyetlen skatulyába. „Nincs mit tenni, szeretjük a dallamokat, de ettől még sosem tekintettünk magunkra kedves, cuki popcsapatként", így a gitáros. „Igazából mindig is az R&B-s groove-jaink meg az összetett zenei alapok jelentették a fő megkülönböztető jegyeinket. Nálunk sosem voltak szimpla kvintek, ehelyett nagy harmóniákban, jazzes énekmegoldásokban gondolkodtunk, a zene keményebb élét pedig én szolgáltattam a gitárommal. Ez a sok eltérő stílus mind ott rejlett a zenénkben. De semmit sem határoztunk el előre: elkezdtünk együtt játszani, és ilyen lett a megszólalásunk."

Az 1978. október 15-én megjelent első album fanfár-szerű, heroikus billentyűfutamokkal indul: az instru Child's Play amolyan szignál-jellegű intró, ám kiérleltsége, teljesen kompakt megszerkesztettsége egyből felvillantja a zenekar képességeit. A valódi kezdőszám azonban a Kimball által énekelt I'll Supply The Love, félúton valahol a Doobie Brothers soul- és R&B-ihlette muzsikája meg a Boston-féle AOR között. Ezek azonban csak amolyan hozzávetőleges párhuzamok, mert az itt is fellelhető, egyértelműen komolyzenei ihletésű megoldások például egyik csapatra sem voltak jellemzőek ebben a formában. A szerzemény mindenesetre első hallásra is fülbe ragadó, instant klasszikus, és tökéletes példája annak, amiről a Toto mindig is híres volt: boszorkányos hangszerelés ide, meglepő ötletek oda, parádés hangszeres játék és megalázó vokálmegoldások amoda, az elsődleges minden körülmények között a dal maradt.

A Lukather által énekelt, de az R&B-énekesnő Cheryl Lynnt is felvonultató Georgy Porgy egy másik véglet, nevezhetjük popnak vagy soulnak – egyesek a maga idejében diszkónak is simán mondták –, mindenesetre ez itt a Toto egy másik, roppant jellemző oldala, a mai napig minden lemezükön szerepelnek ehhez hasonló dalok. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindenkinek a kedvence az ilyesmi, de számomra elképzelhetetlen lenne a banda az efféle témák nélkül. A Manuela Run zongorával dúsan alázengetett kamionosrockja szintén iskolaszerű: itt Paich viszi a fő vokálszólamokat, aki kevésbé iskolázott hang Kimballnál, és nem is annyira karakteres, mint Lukather, érdekes módon a könnyed hangulatú, a szárnyaló gitárfutamokkal mindig a megfelelő pillanatban felpörgetett dalban mégis tökéletes.

A You Are The Flowerben ezzel szemben Bobbyé a főszerep, akinek utóbbi években-évtizedekben nyújtott teljesítményéről elég sok rosszat mondtunk mi is, úgy gondolom, joggal. Amit viszont itt produkál, abszolút csúcs, és maga a feketezenei, ismét csak soulos és R&B-s hatásokat tükröző, billentyűorientált nóta is minden skálán maximális pontszámot érdemel. A hangulati tetőpont számomra egyértelműen Lukather óriási gitárszólója, de az is óriási, ahogy az egészet apró nüanszok egész sorozatával vezetik le a végén. A Girl Goodbye-ról címe alapján akár azt is hihetnénk, hogy ballada, valójában azonban nagyon nem: ez is amolyan R&B-s alapú hard rock, bármennyire is ellentmondásosnak tűnhet ez a megjelölés, stílusilag nagyjából az I'll Supply The Love iskolájába tartozik. Viszont több mint hat percével az album leghosszabb dala, és egyben alighanem a legprogosabb is mind közül. Jeff Porcaro játékát éppúgy üveges szemekkel lehet figyelni benne, mint a parádés billentyűs szólamokat vagy Lukather gitározását, de Kimball is ismét zseniális teljesítményt nyújt. És nem tudom eléggé hangsúlyozni: végig egyben marad az egész, öncélúságnak nyoma sincs benne...

A Takin' It Back abból a szempontból kakukktojás a lemezen, hogy egyetlenként nem Paich, hanem Steve Porcaro jegyezte szerzőként, és ő is énekli. Zeneileg azonban nem lóg ki az albumról ez a kissé álomszerű, zongorás darab – lassú, balladának viszont nem nevezném, a hangulata pedig utánozhatatlan, és valahol vicces, hogy már a negyedik kiváló énekest halljuk egyetlen lemezen belül szólót énekelni... A legrövidebb énekes dal Rockmakerben viszont ismét Davidé a főszerep. Összességében talán ez a legkevésbé karakteres dal is az összes közül innen, bár természetesen jól belesimul az összképbe: kicsit rockos, kicsit melankolikus, de saját jogán azért nem egy nagy sláger, ez egészen biztos.

A zenekar névjegy-dala, a Hold The Line viszont a rádiós rocksláger egyik lehetséges prototípusa, és ennek megfelelően túl sok értelmeset nem is tudok róla elmondani, hiszen mindenki ismeri. Paich: „Az egész a zongoratémából indult ki, ami az intróban hallható. Én kezdtem el játszogatni ezt a témát, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni: napokon át nyomtam, a szomszédok a végén már azzal fenyegettek, hogy kilakoltatnak, ha nem hagyom abba. Aztán egy idő után énekeltem is rá, hogy hold the line, love isn't always on time, csak mert egyszerűen ez jutott eszembe az egyik éjjel. Miután ez megvolt, két óra alatt megírtam a verzéket is. Néha tényleg ennyire gyorsan áll össze egy nóta, máskor meg az ember két éven át szenved, miközben megpróbálja befejezni az adott dalát..." Maga a szövegötlet egyébként onnan jött, amikor David fiatal korában egyszerre több lánnyal is kavart, és egy alkalommal hárman is egyszerre hívták közülük a telefonon, így arra kényszerült, hogy ide-oda kapcsolgassa a készüléket a vonalak között. Nagy műelemzésbe tényleg nem megyek bele, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy akármilyen fogós a refrén meg akármilyen védjegyszerű a pittyegő billentyű, maga a dal 1978-ban minden volt, csak nyilvánvaló nem, hiába számít napjainkra közhelyszerűnek. Jeff Porcaro: „A Hold The Line-ban egyszerre ment a heavy metal riffelés, a nagyszabású triolás téma a zongorán, meg egy olyan groove, ami a Sly And The Family Stone Hot Fun In The Summertime-ját idézte. És erre az egészre egy New Orleans-i srác énekelt. Rengeteg határt léptünk át vele."

Ha a Manuela Runt a Run miatt nem számítjuk, a záró Angela a Toto híres női neves dalainak első darabja zárásként. Paich: „Apám dolgozott Ray Charles egyik albumán, ahol minden dal címében szerepelt egy női név. Innen jött az ötlet: oké, lehet, hogy az én lemezemen is ezt csinálná..." A zongorás, lírai betéteket pörgősebb, gitárcentrikus blokkokkal váltogató, Lukather által énekelt dal mindenesetre tökéletes finálé a lemez végére, és ismét parádésan példázza, mennyire nem tipikus megoldásokban gondolkodott a zenekar. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a csapat e kezdeti korszaka rendkívül termékenynek bizonyult, és még évekkel később is felhasználtak ekkoriban született ötleteket. Lukather: „Nagyjából nyolc hónap alatt raktuk össze a lemezt, és talán három-négy dal maradt le róla, ezek később a Toto XX albumra kerültek fel: a Love Is a Man's World, a Miss Sun meg az All Us Boys akkori változata, ami őszintén szólva szerintem jobb is, mint a dal azon verziója, amely még a Hydrára került fel. Ráadásul utóbbi volt az első stúdiófelvételem is a srácokkal."

A csapat sikere úgyszólván azonnalinak bizonyult: szinte véletlenszerűen kiválasztották a lemezről single-nek a Hold The Line-t, amitől igazából senki sem tudta, mit várjon, a dal pedig azonnal hatalmasat robbant az amerikai rádiókban. Lukather: „Anyám felhívott, és mondta, hogy kapcsoljam be a KLOS-t. A Hold The Line-t adták, én pedig egyből elkezdtem úgy, ahogy voltam, alsónadrágban fel-alá rohangászni a házban, és üvöltöttem, hogy engem játszik a rádió! A feleségem teljesen kiborult." Kimball: „Délre állítottam az ébresztőt, mert épp akkor volt valami promóciós munkánk a stúdióban. Megszólalt az óra, bekapcsolt a rádió, és a Hold The Line dörrent meg éppen. Emlékszem, ott kutattam a töksötétben a telefon után, aztán hívtam Paich-et, aki éppen átellenben szállt meg a feleségével. Hallottam, ahogy ő is ordít és hasraesik, miközben próbál eljutni a rádióhoz..." A szám viharos sebességgel kúszott fel az amerikai listák élbolyába: végül az ötödik helyig jutott, és hat hetet töltött a Top 10-ben. Nagy-Britanniában szintén bekerült a Top 20-ba, a tizennegyedik helyen. Mindez természetesen a lemezt is húzta maga után, amely szintén feljutott a Billboard-lista kilencedik helyéig. Mire a turnéra indult csapat tagjai felocsúdhattak, a Toto már sztárbandának számított, a Hold The Line sikerét pedig – igaz, szerényebb mértékben – az I'll Supply The Love, majd a Georgy Porgy is követte. Az album 1979 januárjára elérte a platinafokozatot az Egyesült Államokban.

Mivel a Toto gyakorlatilag megalakulása óta a zenészek és az összetett, agyas muzsikák híveinek szent teheneként él a köztudatban, sokakat talán meglephet: a kritika a maga idejében ezzel együtt nemhogy nem fogadta kedvezően a lemezt, hanem kifejezetten ellenségesen álltak a zenekarhoz. Különösen igaz volt mindez a befolyásos brit és amerikai rocklapokra, amelyek reménytelenül giccsesnek, tudálékosnak és idejétmúltnak bélyegezték a banda letisztult hangzását, és gúnyosan röhögtek a poposabb megoldásokon is. Luke: „Londonban nagyjából akkor indult be a punk, amikor Boz Scaggsszel turnéztunk. Mindannyian komoly zenészi háttérrel rendelkeztünk, hiszen tanultunk zeneelméletet, stúdiózenészként játszottunk, progrockos vonalon mozogtunk. Az imázzsal akkor sem volt semmi gond, amikor felnőttem, viszont azokban az időkben emellett is elsősorban jó zenésznek kellett lenned: jó énekesnek, dalszerzőnek. A punk hatására ezek a szabályok megváltoztak, mint ahogy a kritikusok szempontjai is, ami eléggé össze is zavart bennünket. Megcsináltuk a lemezt, közben beütött a punkforradalom, és az újságok valamiért minket emeltek ki az egész dolog ellentéteként. A Los Angeles Times kritikusa például direkt a The Clashsel hasonlított össze bennünket, ami kábé olyan, mintha Aretha Franklint meg Miley Cyrust állítanánk oda egymás mellé. Én a magam részéről szeretem a Clasht is, akkor sem volt velük semmi bajom, ráadásul jobb zenészek is voltak például a Sex Pistolséknál – akikkel amúgy szintén nincs semmi bajom. De egyáltalán miért kell összehasonlítani őket velünk? Nevetséges az egész... Egyes lapok még olyanokat is csináltak, hogy a zenekari fotókon direkt levagdosták a hajunkat, és másikunk fejére ragasztották őket, hogy hülyén nézzünk ki. Az elnevezésünkkel sem könnyítettük meg éppen a saját dolgunkat. Így csak még könnyebben belénk tudtak kötni... Még azzal a baromsággal is rendszeresen előhozakodtak, hogy a kiadó rakott össze bennünket, miközben Kimball kivételével konkrétan a középiskola óta közösen zenéltünk. Ez persze senkit sem érdekelt, mi lettünk a bűnbak egy csomó mindenért. Meg az is bosszantotta őket, hogy simán felfért már az első lemezre is két olyan eltérő nóta, mint a Hold The Line meg a Georgy Porgy, hiszen rengeteg különböző hatás ért bennünket."

Miután az album nagyjából egy év leforgása alatt több mint 3 millió példányban talált gazdára világszerte, azt is hihetnénk, hogy a Toto tagjai minderre csak legyintettek, ez azonban nem igaz. Luke: „Igen, eladtunk sokmillió albumot, és az utána következő húsz évben minden egyes lemezen szerepelt legalább egyvalaki a zenekarból, ami csak kijött Los Angelesben. De akkoriban ettől függetlenül is komolyan bántott bennünket ez a hozzáállás. Mi a fasz ez? Ennyire nem is vagyunk rosszak! De a történelem szerencsére szebben bánt velünk... Aztán egy idő után a trendi kritikusok is felhagytak a cinkelésünkkel, manapság már inkább a Nickelbackre utaznak. Lehet, hogy ennyi idő után úgy gondolták: hiába akartak bennünket megölni, nem sikerült, szóval most már kár is erőltetni. De hát még magunknak sem sikerült kinyírnunk a zenekart, pedig mi is megpróbáltuk..."

A zenekar mindenesetre elég gyorsan összerakta a folytatást, Hydra című második nagylemezük már 1979 októberében, tehát egy évvel a debüt után kijött. Az elődjétől sok tekintetben eltérő anyag összességében sikeresnek bizonyult, de igazán átütő sláger nem szerepelt rajta, ami aztán oda vezetett, hogy többen gyorsan igyekeztek is nyomban eltemetni őket miatta. Steve: „Akkoriban Paich számított a fő dalszerzőnek, noha folyamatosan bátorított bennünket is, hogy írjunk nótákat. Mivel a koncerteken a rockosabb dolgok mentek jobban, és mi magunk is inkább rockbandaként szerettük volna pozicionálni a csapatot. Dave az első album után kicsit progosabb dolgokat írt, amiben persze az is benne volt, hogy ha az ember egyszer sikeres lesz valamivel, akkor azt nem akarja utána megismételni. Ezért indultunk el más irányba a Hydra lemezen, ami egyébként jól is fogyott, noha kicsit szerintem összecsaptuk. Ugyanakkor vicces, hogy a Rolling Stone magazin, akik az első lemezbe is belerúgtak, a Hydra kritikáját azzal indították: ebben már nincs meg az első lemez mágiája... Azonnal összehugyoztuk magunkat a röhögéstől. Kik ezek? Azt hiszik, amnéziások vagyunk? A saját szabályaink szerint játszottunk, és senki más véleményére nem figyeltünk. A Hydra persze ettől még nem fogyott olyan jól, mint az első album, de érted, így is platina lett."

A csapat aztán a kevésbé sikeres, 1981-es Turn Back után ismét felkerült a csúcsra az 1982-es IV lemez két hatalmas slágere, a Rosanna és az Africa révén. Innentől fogva semmiképpen sem lehetett egyszeri divatzenekarról beszélni, ez azonban már egy másik történet, ami önmagában is megér egy misét, szóval most inkább nem megyek bele. Abba meg főleg nem, mi minden történt velük azóta, hiszen ehhez egy könyv is kevésnek bizonyulna, és számos korszakuk számos lemeze szerepelhetne ebben a rovatban más-más okokból. A lényeg, hogy a Toto valóban elpusztíthatatlannak bizonyult az évtizedek során. Luke: „Megjártuk a legmagasabb csúcsokat és a legmélyebb mélypontokat: halál, drogok, válás, siker, bukás, gyűlölködő kritikusok, távozó énekesek, mindent átéltünk. De nem számít, hányszor rángattak bennünket az akasztófa alá, ez a zenekar sosem fog meghalni. Valami mindig visszahúz minket."

Mindez a szédületes pályafutás pedig pontosan a negyven évvel ezelőtt megjelent első albumból sarjadt ki, amely dupla platina lett az Államokban, világszerte összesen pedig közel 5 millió példányban talált gazdára. A Hold The Line tényleg a mai napig mindennapos vendég az éterben, bátran mondhatjuk, hogy minden idők egyik legismertebb és legtöbbet játszott rockdaláról beszélünk. Lukather: „Hangzás tekintetében mindenképpen változtatnék mai fejjel a lemezen, és a szövegek között is akadnak éretlenebbek, viszont egy csomó minden meg úgy jó rajta, ahogy van. Szívem szerint újrakeverném az egészet, de ahhoz sok idő meg pénz kellene, meg persze az, hogy ne legyenek jogvitáink a Sonyval, hiszen ameddig ezek tartanak, addig bizonyosan nem kaphatjuk meg az eredeti mesterszalagokat sem. És összességében a maga idejében ez bizony így is egy nagy albumnak számított, amin ráadásul rengeteg minden történik. Meg eleve minden lemezemre egy pillanatfelvételként tekintek az életem adott szakaszából: meglátom a borítót, és bumm, egyből előttem vannak a helyek, érzem az illatokat, hallom a nevetéseket, emlékszem a könnyekre meg az egész őrületre. Úgy tűnik, nagyon gyorsan eltelt az idő, de valójában nem. Mindig úgy kezdem, hogy ja, az tizen-, ja, nem, huszon-, várjunk csak, nem is, hanem harmincakárhány éve történt... Mert ameddig nem kerül az utamba egy tükör, mindig 18 évesnek érzem magam."

Nincs is más hátra, mint várni az újabb budapesti koncertet júniusban.