Shock!

Furcsa idők furcsa terméke volt a szólóművész Kovács Ákos első önálló kiadványa, az idén húsz esztendős Karcolatok lemez. Az albumról feltétlen tudni érdemes, hogy azt még a Bonanza Banzai keltette vihar tombolása közben sikerült mellékutakon életre segíteni, a korabeli szándék pedig nem is mutatott távolabb annál, mint hogy Ákos személyiségét egy más oldaláról is megvilágítsa, a fekete bőrdzsekis banda világába nem beleerőszakolható témáinak is teret adjon. A végeredmény, ez az eklektikus-modoros-bárzenés hangulatgyűjtemény azután nem csupán kronológiai jelentőségét tekintve nőtte ki magát, de máris szélesre tárta a kapukat a főhős bevonulásához.

Tény, hogy sokváltozós, kicsapongó mivoltában senki sem számolhatott azzal az elképesztő rajongói bemozdulással, amely a Karcolatokat két évtizede az egekbe emelte, Ákost pedig a szólópályára lökte. Az elkészült, mozaikokból összefésült anyag végül egyszerre lett hagyománytisztelő és bátran kikacsintó, amit a szerzők és közreműködők névsora eleve feltételez. Előbbi oldalon a mentor, Dorozsmai Péter dobos/producer mellett jazzgitárost, latin muzsikust is találunk, de ha a szükség úgy hozta, Hauber Zsolt, a Bonanza dalkovácsa is besegített még. Így aztán nem lepődünk meg azon sem, ha a lemezen Rátonyi Róbert jazz-zongorista és Maróthy Zoli játéka is egymásnak felelget, ha már egymásnak feszülésről a halálos tavaszt idéző, végzetébe belenyugvó atmoszféra okán túlzás volna szólni. „Játszható dalok”, ahogy a főhős is elmondta, melyeket éppen itt volt az ideje érett fejjel újjáformálni és újrajátszani.

A jubileum kapcsán meghirdetett fellépések szűkre szabott mennyisége eleve kapkodást valószínűsített a jegyek után, azzal együtt is, hogy a legutóbbi sorlemez, a 2084 turnéja augusztusban még javában az utolsókat rúgta, vagyis a rajongók kivételesen elkényeztetett állapotban kapták nyakukba az áldást. A csendesebb helyszínek hangulatára fazonírozott, a legtöbb turnéállomáson máris megduplázott produkció a várakozásoknak megfelelően tehát előre bebiztosított teltházak előtt vonul fel, hogy lecsengésével megadja Ákos számára a megérdemelt, kreatív pihenőidőt. A Karcolatok hangulatának megidézése teljesen friss, a szintirock vonaltól egészen távol álló nosztalgiaélményt ígért, amely egyszerre valóságosabb és zeneibb módon képviselheti a 45 éves családapát, mint bármi az utóbbi évek terméséből. Alig találhattak volna mindehhez alkalmasabb helyszínt az Erkel Színháznál, az egykori „Népoperánál”, mely két éve éppen csak megmenekült a lebontástól, hogy ez évtől már funkciójában és küllemében is helyreállítva töltse be helyét a fővárosi kultúréterben.

Akusztikus színházi estékről szólt az előrejelzés, de ez aztán a próbák során jócskán átalakult, sőt, az eredeti gondolat végül teljesen kifordult önmagából. Annyit bizonyosra vehettünk, hogy a műsor geometriai közepébe illesztik majd az urak a Karcolatok dalait, lemezsorrendben, de jelentősen áthangszerelve. Ami pedig ez előtt és után történhet, azt csak valószínűsíteni lehetett. Annyiszor hangzott már el Ákos környezetéből az ígéret a repertoár teljes felfrissítéséről, hogy ebben utóbb már senki sem hitt feltétlenül. Mindenesetre, ha volt alkalom és helyszín, ahol a legkisebb kockázattal lehetett a kötelező slágerektől végre szabadulni, az itt és most tényleg megadatott. A fellépők névsora az Andante érát idézte, ezúttal vonóskar és más függelékek nélkül, szintiháttérrel megtámogatott pőre rockzene vízióját előrevetítve. Az első dalok után ezt aztán gyorsan el is lehetett felejteni.

Sejtelmes megvilágításban, szokatlan szereposztásban kezdődött a műsor – illetve dehogy volt ez új, legfeljebb ezen a színpadon: a 2084 turné trióra fogyatkozott „zenekarát” láthattuk ismét, Lepés Gáborral a billentyűk és Bánfalvi Sanyival a gumidobok mögött. Utólag már tudjuk, hogy ez az etap hozta a koncert kuriózumait, sosem játszott (Az én filmem kész, Játsszuk el) és régen látott különlegességekkel (Lepkegyűjtő, Örök április), minimalista hangszerelésben. Már itt feltűnt a koncert egyetlen lényegi hiányossága, nevezetesen Sanyi jól ismert dobsoundjának kiiktatása. A 2084-es koncerteken ezt még elbírta a forma, itt azonban egyenes adásban ütközött ki, hogy az elektronikus zajkeltő eszközökön történő varázslás nem Sándorunk terepe. Sem neki, sem a produkciónak nem tett jót a ritmushangszerek száműzése a szintetikus világba. A második felvonást nyitó Hello című számban vendégszereplő Dorozsmai Péter technikás, finomabb felfogása sokkal jobban érvényesülhetett volna itt, ha már mindenáron gumidobok.

Egészen döbbenetes volt, ahogy a Tengermoraj majdnem-egyszálgitáros, egészen mélyre merészkedő borongása után megérkezett Ákos mellé a komplett zenekar, és belecsaptak a Karcolatok nyitódalába, a Tanulékony szörnyetegbe. Lepe helyére a hangszerelő-zseni Szakos Krisztián lépett, aki Samu és Zalán háttérbe állításával mindenféle túlzás nélkül, szégyentelen eurodiszkó hangulatot varázsolt a parkettre. Mindez persze nem jöhetne létre a névadó főszereplő akarata ellenére, de ő nagyon okosan teret ad szerzőtársának, tudván, hogy a végeredmény egy pillanatra sem lesz majd vállalhatatlan. Ami giccs, az számomra a színpadkép, nem mintha a neonreklámként villódzó, fém-fetisiszta felépítmény nem lenne összhangban a megcélzott, némi nosztalgiával fűszerezett házibuli-hangulattal, a nóták mellé felsorakoztatott önironikus sztorikkal. Az ismert sorrendben elővezetett dalok hallatán olykor csak pislogtunk, de zömmel inkább vigyorogtunk, talán be sem vallanánk később, mennyire szélesen.

Egy szűk, sokszorosan kipróbált törzsközönségnek szóltak most a nóták, minden extrovertáltsága ellenére is egyfajta intim viszonyt alakítva a hallgatósággal. Mindent el lehetett követni, minden meg volt bocsátva. Nemkülönben az az előre sejthető körülmény, hogy a záró „harmad” szégyentelen schlágerparádévá változott, unásig játszott dalokkal és közönségreakciókkal. A magam részéről a vastapsért más eszközökkel harcoltam volna, de ezt nyilván másként gondolja az, akit éppen a Végre, az Ölelj meg újra vagy az Ilyenek voltunk örök recirkulációja tesz boldoggá. Engem ezen az estén inkább a Minden életben is színpadra alkalmazott, lehengerlő közlésvágy tett magáévá, amire nem egyszer konkrétan bennszakadt szóval, páromba kapaszkodva csodálkoztam rá. Méltó volt ez az Erkelhez, a két évtizedes szólópályához, az előadó és közönsége partnerségéhez.

Bár összességében a Még közelebb turnéja óta nem az én szám íze szerint állítja össze Ákos a koncertprogramot, nem mondhatok mást, mint hogy – csakúgy, mint más alkalmakkor – ezúttal is remekül szórakoztam, szó szerint kikapcsolódtam. Ezt pedig egyértelműen az alkotói jószándék és a prémium minőségű kivitelezés számlájára írom.

Fotó: Juhász Viktor