Immár hagyományosnak mondható, hogy a Shock! stábja tiszteletét teszi a legtutibb nyári fesztiválon. Igen, a legtutibb, de ezt már sokszor elmondtam. Azt is, hogy miért gondolom így. Ez pedig megint csak beigazolódott: a kezdetben cseppet harmatosnak tűnő felhozatal ugyan mást sugallt, de az igazság az, hogy megint olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amelyhez hasonlóak talán soha többet nem adatnak meg.
Warm-up show
|
időpont:
2007. június 22-23. |
|
helyszín:
Balingen, Németország |
|
Neked hogy tetszett?
|
Királyság, hogy a bemelegítő klubkoncertre külön buszjáratot szerveztek a rendezők, pontosabban szólva, leszerződtek a helyi VOLÁN-nal és tetszetős, 7-es buszra emlékeztető járgányokon szállították a rockerek normálisabbját (értem ezalatt azt, hogy a klubshowra tényleg inkább a zene miatt mennek az arcok, kevesebb tehát a beb…szott hejjegő) oda és vissza. Épp odaértünk a nyitóbandára, akikre sok szót nem vesztegetnék: valakinek a valakijei lehettek ezek a 16-17 éves amerikai srácok, de a produkció egyáltalán nem volt színpadérett, engem speciel a szépemlékű gimis bulik kutyaütő zenekaraira emlékeztettek – hiába, az USA-ban sem minden fenékig tejfel. Sokkal nagyobbat ütött viszont a Lethal, akiknek legalább 50%-nyi részük van abban, hogy Kiss Gábor kolléga is velünk tartott Balingenbe, de én is sokáig tudnám ecsetelni, mekkora isten a csapat Programmed lemeze (meg az EP és a Poison Seed is). Tom Mallicoat és bandája szó szerint a semmiből bukkant elő, amikor hirtelen megjelent a nevük a fesztivált sajnálatosan lemondott Steelheart helyén, de amennyire hiányoztak Matijevic-ék, annyira örültem nekik. Sokak számára a Lethal nem volt anno több, mint egy Queensryche kópia, ez azonban a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére is egy marhaság: kevés olyan felkavaró, elgondolkoztató és szívhezszóló metal lemez létezik ugyanis, mint a Programmed. Az album egy igazi kult kincs, egy méltatlanul elfeledett gyöngyszem, amelyet ha nem is az Operation: Mindcrime-mal vagy az Empire-ral, de a Sanctuary Into The Mirror Black-jével vagy épp a hármas Vicious Rumors-szal kellene mindenkinek együtt emlegetnie a korszak egyéb kiemelkedő anyagaival együtt. Hiába volt azonban 90 táján relatív siker, szépfiús MTV klip, a grunge eljövetelével behalt az egész: a kilencvenes évek közepén még futotta egy EP-re és egy nagylemezre, de ezeket már valószínűleg utolsó filléreiből rögzítette a csapat (katasztrofális hangzásuk legalábbis erre utal). Azonban ahogy az lenni szokott, kultikus tisztelet övezte a Lethalt az elmúlt évtizedben is – így hát, miután a tagok kiépítették civil egzisztenciájukat, gondolom, örömmel szabadultak be újra a próbaterembe és lelkesen fogadták a Keep It True fesztivál szervezőinek megkeresését. Ez az idei visszatérő koncert annyira jól sikerülhetett, hogy az első adandó alkalommal rájuk gondolt a BYH szervezőbrigád is.
És milyen a banda 2007-ben? A nosztalgia-visszatérések néha csalódást okoznak, de az amerikai power bandákra ez valahogy sosem volt jellemző, élőben legalábbis semmiképpen: igaz, Lethalék sem néznek már ki úgy, mint 17 éve (tényleg civil emberek állnak a színpadon, nem rocksztárok), az előadásmód ugyanolyan lehengerlő, mint akkor lehetett. Tom Mallicoat láthatólag teljesen szét volt esve és szalmakalapja másnapra sem rohadt le a fejéről, de a hangja abszolút lemezminőségben szárnyalt. A legnehezebb dallamokkal sem gyűlt meg a baja – aki ismeri/szereti ezt a magas fekvésű, Tate-es orgánumot, az tudja, mennyire tud hasítani. Bizony, Tom énektémái mit sem koptak az idővel, mi több, a koncert(ek) közben/után még zseniálisabbnak hatottak a dalok, mint eddig. Nemcsak a Programmed nótái dörrentek meg (bár a műsor gerincét ezek alkották), de előkapták a kettes lemez borultabb Downját és a Swim Or Drownt is a Your Favorite Godról. A buli után elcsevegtünk Dave McElfresh gitárossal is (Mallicoat nem volt képes érdembeli kommunikációra, a fotózkodásnál sem értette, mit akarunk pontosan, hehe, rákenról), aki szerint bizony ott van a zabszem a seggükben és szívesen csinálnának valami ütős új anyagot. Úgy legyen! Addig is, újrakiadásokat, ha kérhetnénk (a Programmed jogai pl. a Metal Blade-nél vannak Dave szerint – ők pedig, mint tudjuk, az újrakiadások mesterei).
Lelkesek lettünk attól a hírtől is, miszerint a fesztivál programjában nem szereplő Onslaught is tiszteletét teszi a klubesten. Én a magam részéről a Grim Reaper/Lionsheart főnök Steve Grimmett miatt kattantam rá a csapatra pár éve (a jó Steve a 89-es In Search Of Sanity lemezen énekelt szenzációsan), de a Rock Hardos promo CD-n pár hónapja hallott új nóta is állatnak tűnt. Draveczki kollégám lemezkritikája szerint a mostani énekes a régi (a lassan Oliva-méretű Grimmett valószínűleg már nem férne el ekkora színpadon); karcos hangja, mely afféle Blitz-Zetro-Wayne ötvözet, már a promólemezen is megtetszett és élőben sem okozott csalódást a faszi. Szövegköpködés, sikoly, rekesztés, dallamos énektémák – minden a helyén volt, ahogy az a nagy thrash-könyvben írva vagyon. Nem kevés nyúlásgyanús szerzemény szerepelt ugyan a repertoárban, de ez mégis ki az ördögöt érdekel, ha a riffek gyilkosak, a tempók leszaggatják a fejed, egyszóval a banda hengerel; ráadásul 70 percen keresztül? Személy szerint inkább ezer Onslaught-féle old school csapatot megnézek, mint egy metalcore csodát – power-thrash rules! Ide azzal a Killing Peace lemezzel!
És bizony mindezt lehetett még fokozni: a fesztivál-bemelegítő koncert headlinere nem más volt, mint a US power legnagyobb, újra magára talált ásza, a Vicious Rumors! Ha szűkszavú akarnék lenni, azt mondanám: a koncert után komolyan fontolóra vettük, hogy indulunk haza. Mivel azonban másnap azért ott volt a Dio-s Sabbath és mind a Lethal, mind a VR is fellépett a feszten (illetve mert észosztó-szófosó firkász volnék), továbbhaladok az események ismertetésével. A legzseniálisabb megoldás volt Geoff Thorpe részéről, hogy a US power ikon James Riverát választotta következő énekesének – ennél jobban már csak Ripperrel vagy a Jag Panzeres Tyranttel járhatott volna. Nem mondom, hogy Brian O’Conner hangja nem volt istencsászár (két éve vele láttuk a bandát és teljesen kész volt a csávó), de hát Rivera mégiscsak egy élő legenda, ráadásul a legkedvesebb, legbarátságosabb rockzenész, akivel valaha találkoztunk – hangja pedig ezer közül is felismerhető. Igaz, a speciálisan erre az alkalomra előkapott ős-nóták (Soldiers Of The Night, March Or Die) szövegét nagyrészt olvasta (még másnap is puskázott!), de sikolyokban bizony nem volt hiány.
Nemes egyszerűséggel annyit tudok mondani erről a koncertről, hogy itt kellene kezdődnie és végződnie a heavy metalnak! Ráadásul a csapat kölcsöncuccal, a velük legutóbb turnézó Courageous hangszereivel volt kénytelen játszani, mert poggyászaik nem érkeztek meg időben – volt is némi technikai gikszer a nyitószám (Digital Dictator) után. Két perccel később azonban beindult a gépezet és szépen bedarált mindannyiunkat. Micsoda nóták: Don’t Wait For Me, On The Edge, Minute To Kill, Abandoned, You Only Live Twice… és az újak, amelyek semmivel sem maradnak el a régiek mögött: Sonic Rebellion, Warball, Dying Every Day; nagy kedvencem, a Mr. Miracle és az utolsó lemez legzseniálisabb tétele, az Immortal. Csupán azt nem értem, miért hanyagolják a Word Of Mouth-t: nem hiszem, hogy mondjuk a No Fate vagy az All Rights Reserved nem szakítana nagyot Rivera hangjával. A March Or Die egyébként a végefelé igazi szólóorgiába torkollott, hát, komolyan mondom, Geoff Thorpe akár egy instrumentális szólólemezt is nyugodtan kiadhatna. Zseniális, zseniális, zseniális – ha egyvalamire kell rámondanom ezt a már alaposan elcsépelt jelzőt, akkor erre a koncertre esik a választásom. És milyen lehetett a banda Carl Alberttel – ezentúl szívből utálok mindenkit, aki láthatta a ’94-es, Metal Church-csel közös turnét… Ősszel minden követ meg kell mozgatnunk, hogy láthassuk újra Thorpe-ékat, amikor az Agent Steellel járják majd be Európát.
1. nap
Kíváncsi lettem volna a KK Downing támogatását élvező, a jelenlegi Malmsteen basszert is soraiban tudó Violent Storm fellépésére, de ők is lemondták a fesztivált. Helyettük az utolsó pillanatban az olasz prog metalos Adramelch-et sikerült leszerződtetnie a szervezőknek. Ennek megfelelően még itthon meglátogattam a zenekar honlapját és belehallgattam zenéjükbe: egy régebbi szar és egy újabb keletű korrekt számot sikerült meghallgatnom, elég kétesélyesnek tűnt tehát, milyen is lesz a koncert. Végül aztán csak belelestünk a banda programjába, amely, bár nem volt rossz, mégsem tűnt meggyőzőnek. Nem ők a következő Eldritch, az egyszer biztos.
Nagyon vártuk az utóbbi években felbukkant egyik leghitelesebb és legszimpatikusabb hozzáállású csapataként is aposztrofálható svéd Wolfot is. A srácok királyul nyomták kultikus régi Maiden-Mercyful Fate ötvözet zenéjüket, de sajnos az időjárás közbeszólt és ez némileg lerontotta az élvezetet. Bár a Steelwinged Savage Reaper, a The Bite, az I Will Kill Again vagy éppen az Evil Star esőkabátban hallgatva is szenzációsan jó dalok, mégis, az én kedvemet kicsit elrontotta az eső. Erről persze nem a Wolf legénysége tehet, az At The Graveyard hanyagolásáról viszont igen.
A szűnni nem akaró felhőszakadás áldozata lett a Girlschool is, de az ő esetükben a zene sem különösebben nyerte el a tetszésünket, ezúttal valahogy nem működött a nőiesített Motörhead-szerű muzsika. A lemezbörze sátorba menekültünk tehát és csak a Praying Mantis végefelé jöttünk elő onnan, amikor az eső már alábbhagyott. Két olyan számot is sikerült elcsípni, amit ismertem (Lovers To The Grave, Children Of The Earth) – ezek és a maradék kettő alapján az egykor a NWOBHM hullámmal felszínre került, majd bedallamosodott (benyálasodott? megítélés kérdése) becsületesen teljesített. Kellett is, hiszen még Japánból is jött rajongójuk…
Ezt követően végre kisütött a nap és mi duplázhattunk, hiszen egymás után játszott a Lethal és a Vicious Rumors. Másodszor is hatalmas volt mindkettő, VR-ék ráadásul a klubesten nem játszott Hellraisert is beiktatták a műsorba – nem tudsz semmit a metalról, amíg Thorpe-ékat nem láttad élőben!
Az Evergrey-ből is csak pár számot néztünk meg, mert gyomrunk korgott már és Englundékat úgyis láttuk már százszor. Az időzítés amúgy is tökéletes volt egy jó ebédhez, hiszen a soron következő Dark Tranquillity kimondottan hidegen hagyta társaságunkat.
Nem úgy a Thunder! Emlékszem, amikor 92-ben állandóan a Low Life In High Places ment az MTV-n, 13 éves fejemmel nem értettem, mi a jó ebben az „öreges, unalmas” zenében. Mára azonban szerfelett megkedveltem azt a fajta őserejű blues-os hard rock muzsikát, amelyet Thunderék nyomnak: tipikusan az a zene, amelyet lemezen is, koncerten is bármeddig szívesen elhallgatok, hiszen pozitív kisugárzása bármikor, bárhol jókedvre derít (bárkit, nem csak engem). A mostanában leginkább Buza Sándorra emlékeztető Danny Bowes nem csak, hogy a mai napig szenzációs hanggal bír, hanem az egyik legviccesebb frontember is, akit valaha is láttam: a nyilvánvalóan viccesnek szánt buzoid mozgás és a sápasztó konferanszok a legszigorúbb germán thrashert is mosolyra fakasztják és ezután már nincs más választása az embernek, minthogy tapsoljon, énekeljen, dobolja a lábával a ritmust. Az ismert és kedvelt slágerek mellett (Low Life, Backstreet Symphony, Dirty Love…) a legkirályabb a tréfás közönségénekeltetéssel megspékelt (a közönség egyik felének kellett énekelnie, míg a másiknak tapsolnia ehhez) You Can’t Keep A Good Man Down volt, amelynek refrénjét még a hazaúton is dúdoltam. Ez volt a fesztivál legszórakoztatóbb koncertje, alig várom már a Masters Of Rockos bulit, király lesz, főleg hogy ott be is tolunk pár sört előtte!
Megint egy hosszabb szünet következett (úgy tűnik, az Amon Amarth-tól egyik BYH-en sem tudunk szabadulni, csak menekülni előlük), alig bírtuk kivárni, hogy felcsendüljék végre az E5150 intró és színpadra lépjen minden idők egyik legsikeresebb Black Sabbath felállása, egyben a létező leghatalmasabb, legsúlyosabb metal monstrum. Igaz, hogy manapság Heaven And Hell néven nyomják és az együttműködés ideiglenes, de itt vannak és mi megnézhettük őket 2007-ben. Dio-Iommi-Butler-Appice – négy olyan egyéniség, akik egymás nélkül is alkottak-alkotnak nagy dolgokat, de együtt valami hihetetlen erejű csapást képesek mérni ránk. Szent ég, hogy szólalt meg Iommi gitárja; uramatyám, milyen elemi erővel mennydörögtek Vinnie dobjai (azt a dobcuccot!) és Dio hangja… Sokszor leírtam már itt és máshol, hogy kis mérete dacára Ronnie a legnagyobb, de ezt nem lehet elégszer elmondani. Főleg, hogy újra és újra meggyőződhetünk erről, szinte minden évben, ha lemezen halljuk vagy élőben látjuk. A legnagyobb királyok ezek így együtt… És az a díszlet, az a látvány (a katedrális színpadkép óriási), nem beszélve magukról a dalokról! A korábban látott kanadai-amerikai setlistekhez képest egy rövidebb, fesztiválokra méretezett, de így is egészestés műsort hallhattunk: a Lady Evilt, az After Allt és a Lonely Is The Worldöt kihagyták és a három új szám közül csak a Shadow Of The Wind csendült fel – remélem, Pesten lesz minden. A TV Crimes mondjuk baromira hiányzott, mindenesetre katartikus élmény volt teljes egészében hallani a Sign Of The Southern Cross-t, borzongató volt a Children Of The Sea, kétvállra fektetett a Computer God és az I, valamint a Falling Off The Edge Of The World – ez utóbbit nem is tudom, nyomták-e valaha élőben. Az idén elcsípett Heaven And Hell bulik biztosan az év (sőt, az évtized, tekintve hogy Dio-t éppen 10 éve láttam először) koncertjei, kár, hogy nem nézhetem meg a bandát még többször (de jó lett volna kimenni Milánóba; Lengyelországba; Bécsbe, ahol a Metallica vendégei, és mennyire király lett volna, ha a Masters Of Rockra is leszervezik őket).
2. nap
Előre megrendelt belépőink mellé egy Archer promo CD-t kaptunk ajándékba, melybe belehallgattunk, de nem különösebben ájultunk tőle el. Ezért nem is nagyon siettünk szombat reggel, hogy mindenképp elérjük a fiatal amcsi banda koncertjét. Kellemes demós szintű metalt nyomnak a fiúk, egyáltalán nem rossz, de nem értettem, mi a fenét kerestek egy BYH-kaliberű fesztiválon – még ha nyitóbanda is voltak. Az elmúlt években azért a reggel 10-es zenekarok is képviseltek egy szintet (Morgana Lefay, Demon, Hellfueled, Powerwolf), amely ennél azért jóval magasabb…
Pálinkás Vince
A második nap első fellépője számomra a német-görög kooperáción alapuló Mystic Prophecy volt. Ezen zenekarban egyesítette erejét az ifjú generáció nagy gitárzsenijének kikiáltott görög Gus G., a kultikus Stormwitch egykori basszere, Martin Albrecht valamint egy remek, szintén görög énekes Roberto Dimitri Liapakis. Muzsikájuk nagyjából az európai és az amerikai power metal keverékeként írható le, mindazonáltal hansenizmus helyett náluk sokkal inkább a súlyos, komor riffeken van a hangsúly, és Liapakis hangja is inkább a középtartományban mozog, ami szintén nem túl gyakori a hasonszőrű európai bandáknál.
Sajnos utolsó lemezüket nem ismerem, így a műsor nagy része is új volt számomra, az viszont leszögezhető, hogy bár Gus G. időközben lelécelt (helyére két gitáros is érkezett), a Mystic Prophecy muzsikája nem sokat változott, így vélhetőleg az ősszel érkező ötödik nagylemez sem fogja komoly szemöldökráncolásra késztetni a híveket. Igazából egy Vicious Rumorshoz nem fogható a zenekar, de így is jó volt hallani az olyan nótákat, mint a középtempós Sign of the Cross, a kifejezetten slágeres Burning Bridges vagy a talán legvadócabb Mystic Prophecy dal, az Evil Empires.
A Powermad olyannyira kimaradt eddig az életemből, hogy még a nevüket sem hallottam soha, viszont az az info, hogy klasszikus power/thrashben utaznak, ráadásul amerikaiak, kellően felcsigázott, így a koncert kezdete már az első sorban ért. Nem mondanám, hogy iszonyúan eredeti, netán kiemelkedő lenne a banda, viszont ez, a manapság a fehér hollónál is ritkább muzsika, illetve idióta kinézetű énekesük, Joel Dubay érdekessé tették a műsort. Nem mellesleg feszesen, pontosan játszottak, ami annak tükrében, hogy tizeniksz év után ez volt az első koncertjük, tényleg becsülendő. Mindehhez társult Joel kifejezetten szórakoztató előadásmódja, valamint klasszikus thrash torka, ami a magas sikolyokra és rekesztésekre éppúgy képes, mint a szövegdarálásra. Nem mondom, hogy azonnal rohanok pótlólag begyűjteni a Powermad sort, de koncerten kifejezetten tetszett a banda, legközelebb is megnézem őket, ha tehetem.
Az Amorphis alig másfél hónapja tette tiszteletét nálunk, amikor is a finnek egy méregerős bulin mutatták be új énekesüket a honi publikumnak, és meggyőződésem, hogy mindenkivel sikerült is elfeledtetniük Pasi Koskinent. Mivel az a koncert igencsak hengerelt, komoly várakozásokkal tekintettem itteni fellépésük elé is, és azt kell mondjam, még jobban is sikerült, mint a pesti. Ha lehet, ezúttal még inkább a klasszikus, mondhatni old-school Amorphis dalokra épült a setlist, amik közé csupán az egy szem Alone fért be az Elegy utáni időkből, meg persze jó néhány nóta a Tomi Jutsen debütálását jelentő Eclipseről. A koncert nyitánya a Leaves Scar volt, amit rögtön egyik legnagyobb kedvencem, az Against Widows követett, majd szépen sorjáztak az első két lemez nótái: Magic and Mayhem, Into Hiding, Sign from the North Side, hogy csak párat említsek. Tomi elemében volt, csak úgy vonzotta a tekintetet és energikus előadásával az egyébként eléggé lagymatag német publikumot is sikerült szépen belelkesítenie. Hamar lepörgött az Amorphisnak szentelt egy óra, és ismételten meg kellett állapítsam, csak nyertek a finnek az énekes-cserével! Várom a kanyarban lévő új lemezt!
Kiss Gábor
A Mercenary-Amorphis-Finntroll trió fellépései remek alkalmat teremtettek az ebéd elfogyasztására és némi ejtőzésre. A Brainstormra azonban siettünk vissza, tudván, mekkora koncertbanda az Andy B. Franck vezette power fogat. Tudom, hogy kismilliószor jártak már hazánkban, én viszont csak most láttam őket másodszor a 4 évvel ezelőtti BYH után, tehát felfokozott izgalommal vártam a bulit. Óriásiak voltak megint, de sajnos a hangzás nem állt az oldalukra és - némi éneket leszámítva - a mélyeken kívül nem nagyon lehetett hallani semmit. A koncert mégis élvezetes volt, köszönhetően Andy személyiségének, frontemberi munkájának, a jó daloknak és az egységes kiállásnak. Mindenféle vicceskedés ellenére (a hamarosan megjelenő DVD box borítójáért és címéért például komoly büntetés járna) a Brainstorm abszolút hiteles, komolyan vehető (sőt, veendő) zenekar, ráadásul a németségnek még csak a nyomát sem lehet felfedezni a zenéjükben. Egyetlen dolog halványította el a „német Vicious Rumors”-nak nevezett gárda fellépését: hogy a fesztivál vendége volt az „igazi” is.
A 2004-es remek pecsás Nazareth buli után már éppen kezdtem hiányolni a skót őskövületeket, BYH-megjelenésük nem is jöhetett volna tehát jobbkor. A legendás csapat ugyanazt a szerepet töltötte be szombaton, mint a Thunder pénteken: ők szolgáltatták a tökéletes fesztivál-feelinget zenéjükkel. Klasszikus, de öregesnek a keményebb mezőnyben sem ható hard rockjuk pillanatok alatt fantasztikus hangulatot teremtett, egy órájuk pedig pikkpakk elrepült. Kíváncsi vagyok, a mai huszonéves bandák közül hányan fognak így zenélni 666 éves korukban, de azt hiszem, a Nazareth az idősebb korosztálynak is alaposan feladja a leckét.
Jött a W.A.S.P., és rögtön az intróval támadt valami technikai zűr – nem gondolhattunk tehát másra az igen érdekes momentumokkal teli pesti buli után, hogy Blackie-nek megint „jókedve” lesz. De végül nem volt semmi gáz, és egy nagyon ütős W.A.S.P. koncertet láthattunk, klasszikusokkal, két új dallal (nagyon jól sikerült a Dominator lemez!) és megint nem győzöm eleget dicsérni Blackie mostani zenészeit. Az Idol kibővített gitárszólós verziója ismét csúcspont volt, de legjobban a Blind In Texas tempója húzott – nem tudom, miért, de úgy tűnt, ennek a számnak itt hallottam az eddigi legjobb verzióját. Király a dobos! És milyen jó hangja van a gityósnak meg a basszernak – remélem, sokáig marad ez a felállás, illetve, hogy Blackie mindig tud majd ilyen arcokat toborozni maga mellé.
Számunkra itt gyakorlatilag véget ért a fesztivál érdemi része: a W.A.S.P. után már csak lájtosan néztünk bele a Hammerfall műsorába, az Edguyt pedig végül teljesen ki is hagytuk. Cans-ék amúgy jók voltak (mint mindig), maga Joacim is kiválóan énekelt (ügyesen hanyagolva a magasakat), de a Let The Hammer Fall után már nem hozott lázba a műsor – fáradtak voltunk, a nap is tűzött és gondolataim már a másnapi hazaút körül keringtek. A lábdobokból kirakott HF felirat mindenesetre betegség a köbön… Sajnálom amúgy az Edguyt, mert a Scorpions előtt nagyon tetszettek egy héttel korábban, de igazából az ő főbanda státuszuk csalódást okozott – akármilyen jó banda, bármennyire is jó arcok Tobiék és bármilyen népszerűek is otthon, az ember azért várt volna valami ütősebb zárást, nagyobb nevet – egy Mötley, egy Slayer, netán egy Blind Guardian vagy Scorpions azért elfért volna…
Sebaj, majd legközelebb – a lényeg megvolt csütörtök-pénteken, a szombati nap remek levezetésül szolgált. 2008-ban 10 éves jubileumot ünnepel a fesztivál, ráadásul a 13. alkalommal rendezik meg (gondolom, az évtizedes jubileum a helyszínre vonatkozik, különben elég zavaros lenne a számmisztika), tehát megint várhatóak nagy dobások – a Shock! olvasói tehát nem maradnak majd tudósítás nélkül.
Pálinkás Vince
