Shock!

Két patinás zenekar ugyanaznap a fővárosban, elég szerencsétlen véletlen, ám ha az embert kamaszkorában megrángatta a death metal szigorú, de igazságtalan keze, nos, akit ez a goromba, szőrös kéz úgy megcibált, hogy még ma sem tagadja le, sőt nagy becsben tartja az első találkozást és még mindig képes átérezni ezt a zenét, az nem sokat töprengett, hol múlassa az időt péntek éjjel. Hiszen a floridai death metal egyik alapformációja, a legendás Deicide, élén Glen “abszolúte fordított kereszt” Bentonnal igazi kuriózum.

Az a Deicide, akikről már a ’91-es Bravoban elrettentő cikk jelent meg, mint a Sátán legelkötelezettebb vérszopó láncos kutyái, a Death nevű kutyaütő zenekarral egyetemben. És most az idei Európa-turné (majdnem) utolsó állomásaként nagy nehezen elértek Budapestre is. Arról, hogy milyen körülmények között, nyilván más fórumokon szó lesz, cifra história, annyit mondhatok, de végül is megérkeztek, akiknek meg kellett – hála a szervezők odaadásának. Hitgyüli pedig sehol – dilettáns társaság!

A kavarás miatti egyórás késéssel induló mulatságot a tatabányai hülyenevű Agregator nyitotta a szokásos nagy svunggal, ám ugyanazzal a lendülettel iparkodhattak is lefelé körülbelül három szám után – ennyi jutott nekik osztályrészül ezúttal. Magabiztosak voltak és jól játszottak, kihasználták a kevéske idejüket, ennél többet nem igazán tehettek.

Utánuk a doom/death-es Autumn merészkedett elő, ők sokkal idegesebbnek tűntek, a gitáros kicsit bénázott az effektpedállal, meg a dob is bizonytalankodott. Jó hosszú dalaik vannak, az utolsó előtti nagyon kellemes, meglepően szállós darab volt, arrafelé jó lenne keresgélni, tetszene.

A magyar delegációt egy friss név, a Meothis zárta, akiknek az igazi különlegessége a dekoratív énekeshölgy volt, kiegészítendő a frontember kevésbé dekoratív károgását. Az viszont jól illett az előzőeknél black metalosabb, zord, fenyegető zenéhez. Elég nagy kása jött egyébként ki az előzenekaroknál a cuccból. Előkerült egy Hypocrisy feldolgozás is, persze, hogy a Roswell 47, mi más, ehhez viszont nem igazán passzolt a női vokál, jobb nem lett tőle a dal, maximum “érdekes”. Azért feszesen küldték a saját dalokat is, nem sokat görcsöltek, némi átélés is volt, hurrá.

Ezután lett voln’ a labanc Belphegor, akik viszont lemondták, őszinte sajnálatomra, így a Mystic Circle fellépését nem lehetett tovább halogatni. Hát, a két évvel ezelőtti Cannibal Corpse (és Tankcsapda) előtti győri produkciójuknál jobbat mutattak be ezúttal, ami önmagában nem egy nagy vaszisztdasz, lévén az egy elképesztően pocsék valami volt. Most is hároman játszottak, de a billentyűs időközben felszívódott (DAT-ról jöttek a régieknél szerényebb szintitémák), volt viszont igazi dobos, aki a végére láthatóan kissé lesápadt, amit tökéletesen meg tudok érteni, mert elég intenzív tempókat diktált folyamatosan. Játszottak persze az új lemezről, meg a Drachenblutról is, és látszott a profizmus a zenekaron, de akkor is egyhangú lett egy idő után a műsor. A Raining Blooddal azért alaposan megszívattak, pedig sok banda bedobta már ezt a trükköt hajszálra. Így is sokan értékelték a fáradozásukat a gonosz germán betyároknak, hiába is magyarázok.

De azért mégiscsak a Deicide volt a főtuti ezen az éjjelen, és tessék, szép nyugisan felsétál a zenekar, tételesen az Ántikrisztus maga, valamint a három alürdüng. Ahogy elindul a koncert, a lelkes fiatal és kevésbé fiatal hazai versenyzők rutinosan gyepálni kezdik egymást. Furcsa szokás, de biztos jó; a félősebb sátánimádók messzebbről töltekeznek, a zenekar pedig játszik – mindenki tudja a dolgát. A zenekar pedig, mint mondom, játszik. De hogy! Először is szólnak, mint az álgyú, hangszerek tökéletes arányban, hangerő masszív, de nem torz és az egész iszonyú brutális, arcletépő, zavarbaejtően kemény, mint a keddi kenyér! Leginkább az első három albumról küldik, illetve be-becsúszik a Serpents-ről is ez-az. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz azóta egyre szürkülnek a lemezek és ezt mintha ők is tudomásul vennék, a régi időkre koncentrálnak. És közben nyilvánvalóvá válik: Benton bácsi nem szomjas. Ez fura, de egyrészt a teljesítményén szemernyit sem ront: karakteres hangja a legkisebb erőlködés nélkül bugyborékol pokoli bendőjéből, a basszusgitárt pedig hihetetlen vehemenciával gyömöszöli; másrészt meg teljesen le van lazulva és ez meglepően jót tesz a koncert hangulatának.

Mert én mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Deicide bulin, a dal mértani közepén – miközben a többiek töretlenül nyomják - Benton leteszi a basszgitárt, kirohan a színpad szélén álldogáló turnébusz-sofőrhöz, vihogva behajítja a közönségbe, aztán hangszer fel, szám befejez. Nem egyszer. Dalok közt magyaráz, grimaszol, teljesen jól érzi magát. Döbbenet. Mintha mégicsak ember lenne. Közönség hálás, hajtja előre a zenekart, a Hoffman testvérek leszegett fejjel, borzasztó profizmussal játszanak kitekert, kifacsart, pokoli riffeket, elképzelhetetlen tempókat; fájdalmas, eszelős tremolókar-cibálások szólók gyanánt, nesze neked heavy metal comeback! És hát Steve Asheim, akiről az utóbbi időkben el is felejtkeztünk, mint a műfaj egyik legnagyobb dobosáról (pedig a death metalban vannak ám korrekt dobosok!), szóval ez a tag nem tökölt egy másodpercig sem. Ez nem fáradt el, ez olyan eleganciával, ötletességgel, mégis tűzzel és szilaj erővel gördítette az alapot a húrosok alá, hogy beleborzongott az ember és boldog volt, hogy láthatta is, amit hosszú-hosszú éveken át csak hallgatni tudott. Ez kellett!

Volt Lunatic of God’s creation, Bastard of Christ, Once upon…, Serpents, Biblebasher (a tisztes középosztálybeli polgárcsaládok imádnák), Carnage…, They Are The Children Of The Underworld, Dead But Dreaming a Legionről (itt aztán végképp esik lefele az állam), When Satan…, Oblivious To Evil, Crucifixation, egyéb antiklerikális kirohanások. És igen, játszották a Sacrificial Suicide-ot is, köszönöm szépen, csókolom a kezit-lábát az uraknak. A nép a Dead By Dawnt akarja leginkább, hát azt is megkapja, akinek ez nem volt elég, annak toll a fülébe, főleg, hogy a végén még a Deicide című ősmasszívumot is hazavihetjük útravalónak, miheztartás végett, az évek alatt mottóvá vált kezdősorral: “No lord shall stand before myself”.

Életem egyik legjobb koncertje, az idei Slayerrel együtt, természetesen. Az úgynevezett hitelességet (én mondjuk képtelen vagyok megkérdőjelezni az elkötelezettségüket a műfaj iránt) meg az urbánus legendát a harmincharmadik évről és az öngyilkosságról hagyjuk talán, az a tény viszont, hogy másnap egy házibulin többórányi Dupla Kávéval sújtott az Úristen, legalábbis elgondolkodtató. És még táncizni is kellett, vazz!!!