Shock!

Az atmoszférikus black metal kedvelőinek szóló E-klubos este után a PeCsában a hagyományos európai nehézfém népes hazai rajongótábora is megkapta, ami neki jár. A Cross Borns ebből a táborból szemmel láthatóan már kiépítette a saját bázisát. Egy nyitózenekarnál ez nem kis előnyt jelent ám! A selyemingeket már egy ideje a szekrényben hagyták, az egyszerű farmer-póló összetétel dívik most a tatabányai gárdánál. Zeneileg viszont az eddigi utat járják továbbra is, azaz a Blind Guardian komplexitását keverik a Therion bombasztjával és fantasy szövegeket társítanak mindehhez. Gyors egymásutánban érkező lemezeik sora épp most folytatódik a Gyűrűk Uráról szóló anyaggal, nosza!..

Az ilyen sokfellépős meetingek alkalmával rendszeresen bukkanhat az ember új reménységekre, én pedig ezúttal a Vanishing Point együttesben találtam meg ezt. A hattagú ausztrál (!) csapat kétségkívül kilógott a többiek közül progresszív hatású, dallamos muzsikájával, a minőségről azonban ugyanúgy gondoskodott. A színpadi kiállásában is meggyőző, abszolút metalos kinézetű társaságot nem éppen tejfölösszájú művészpalánták alkotják és ez meg is mutatkozott a hangszeres játékban, a nótaírási készségben. Műsoruk egyik fénypontja, a Never Walk Away olyan lüktetéssel, élettel telve adatott elő, hogy fel se tűnt a dal bő nyolc perces hossza. Chris Porcianko gitáros vokálozása és Danny Olding billentyűs ugyan elveszett egy kicsit a keverésben, de pl. Silvio Massaro énekes érzéssel teli, fülbe ragadó dallamai gyönyörűen átjöttek. Minden további ömlengés helyett csak annyit még, a buli a két Vanishing Point-anyag azonnali beszerzésére késztetett (egy évvel a még útkeresőnek nevezhető, kiérleletlen első próbálkozás, az In Thought után tavaly jelent meg a fantasztikus Tangled In Dream album, amelyre a koncertprogramjuk is épült).

A tavalyi pesti élő szereplés nyomán komoly ígéretként elkönyvelt Sonata Arctica visszatérését óriási ováció fogadta. Egyúttal a közelmúltban megjelent második lemezük tetszési mutatóit is szépen le lehetett itt mérni. Oké, rendben van, ezek szerint más is hallja rajtam kívül, mennyivel különlegesebb zenét kínálnak a finn fiatalok seregnyi pályatársuk közönséges trendy Helloween, Gamma Ray és/vagy Stratovarius másolásánál. A meghökkentő felépítésű, sejtelmes hangulatú The End Of This Chapter (az énekes Tony Kakko szórványos hörgésével) máris egy kialakulóban levő Sonata Arctica-stílust jelez. A szokásos gyors témák közül a Wolf & Ravenben is legfeljebb a dallamok idézik Timo Kotipeltót, amúgy keményebb a nóta, mint a legtöbb Strato-speedelés. A billentyűs Mikko azért ragaszkodik a közönség felé döntött szintihez, hadd legyen a látványban is némi Jens Johansson-párhuzam. A másik feltűnő külsőség a gitáros srác Britney pólója (!) volt, de az legalább nem valami új hatásról árulkodott, egyszerűen csak lehetett rajta röhögni egyet. Summa summárum, az újabb "akadályt" is sikerrel vette a Sonata Arctica és ismételten rászolgált a magyar metalosok rokonszenvére. Oops, they did it again!..

Kai Hansen és a Gamma Ray is évente tartogat egy-egy fellépést nekünk, mindig jobbat és jobbat. Most sokkal ügyesebben osztották be az igazán hosszú nótáikat, mint tavaly a Summeren. Érdekes módon a friss No World Order! dalait igen gyorsan, rögtön az első blokkban le is tudták, az Induction intro után elővezetett újdonságok közé csak egy-két korábbi darab ékelődött be, mint a Powerplant lemez hasonlóan intenzív, Judas Priestesen riffelős Short As Hell nótája és a Land Of The Free. A hangzás a nyitó Dethrone Tyranny alatt rendetlenkedett még egy keveset, de aztán sikerült gyorsan elhárítani a hibát és Kai újból győzelemre vezette csapatát. A mester arcára valósággal mosolyt ragasztottak. De ki ne nyomná végig vidáman, felszabadultan a koncertjét ilyen közönség előtt? Milyen jó dolga volt már Danny-nek a Vanishing Pointból: lepödörte azt a néhány szintis aláfestő témát Hansenéknek, miközben hangszere mögül, a színpad széléről döngölhetett végig egy állati sikeres Gamma Ray bulit! A Somewhere Out In Space alatt még Fangface, a banda utóbbi lemezborítóin visszatérő szörnyfigura (ha úgy vesszük, a Maidenes Eddie kistestvére) is megelevenedett a deszkákon és a saját fülével hallhatta, ahogy mi, magyarok leénekeljük az égről a világegyetem összes csillagát és bolygóját Kai vezényletével!

A dupla ráadásban a Helloween dalokra végképp elszabadult az őrület és utána még a Heading For Tomorrowra is kellett tartalékolnunk a hangunkat... Ez a közel negyedórás tétel inkább való otthoni hallgatásra szerintem, de így a show legvégén elég jól sült el. Ebben a dalban is akadnak beindulós részek dögivel és szövege is fontos mondanivalót hordoz. Nos, amíg az öreg kontinens és mondjuk még Japán is lényegében azokat a bandákat éljenzi ma, akik a két Keeper albumon nőttek föl, a Gamma Ray is leakasztja a magáét (a No World Ordert!-t tutira az év végi közönségszavazások győztesei között találjuk majd, ezt a tippmixen is meg merném játszani...) és mindenkinek megmutatja, nem véletlenül van ott most is a műfaj élcsapatai között!