Shock!

A 2008-as hajós koncert és a 2012-es Club 202-es buli után harmadszorra játszott Budapesten a House Of Lords, és az este tapasztalata igazából megint ugyanaz: lehet, hogy régen minden jobb volt, és biztos, hogy a zenekar egy mára sajnos végleg a múlt részének számító stílusban alkot, viszont csakis becsülni lehet, hogy előre tekintgetnek, és nem kizárólag abból akarnak megélni, amit 1987 és 1992 között letettek az asztalra.

A Stardust eredetileg a SOTO előtt mutatkozott volna be, de az a turné ugye elmaradt, szóval maradt nekik ez a másik alkalom, amivel szintén nem jártak rosszul. Hozzáteszem, a közönség sem, mert a frissen alakult zenekar kifejezetten meggyőző volt, pedig ezt az AOR-os vonalat itthon kevesen érzik. Ez a banda viszont teljesen jól nyomult, legyen szó akár a saját dalokról, akár a feldolgozásokról, és a több mint kiváló gitáros, Gellér Tamás mellett Horváth Ákos énekest is muszáj jól megdicsérnem, mert az elvárható lazasággal, átérzéssel hozta a témákat.

Eleve már az is sokat elárul róluk, hogy például a Europe-tól sem a The Final Countdownt vagy a Rock The Nightot nyomták, hanem a Prisoners In Paradise lemez Girl From Lebanonját... De mondom, jól szólt a többi feldolgozás is a Just Like Paradise-tól az Unskinny Bopig, a Starship-féle It's Not Enough-fal pedig tényleg kilóra megvettek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is élőben hallhatom, de szerencsére mindig érik kellemes csalódások az embert... A saját dalok még nyilván nincsenek ezen a szinten, de ezeket is jó volt hallani, a tagok nyilvánvalóan fanatikusok, élik-lélegzik ezt a műfajt, és remekül zenélnek. Azt illetően persze nincsenek különösebb illúzióim, hogy meddig lehet itthon eljutni ezzel a fajta muzsikával 2015-ben, de mindez nem kell, hogy zavarja a Stardustot, akik láthatóan-hallhatóan hisznek abban, amit csinálnak.

Igen, tudom, belemehetnék abba, mennyire illúzióromboló egy House Of Lordsot az amúgy feelinges Backstage Pub zsebkendőnyi színpadán látni, de inkább nem teszem. A műfaj, amely jó huszonöt évvel ezelőtt a rockzene vezető közönségmágnesének számított, néhány nagy nevet leszámítva sajnos itt tart ma, amin persze lehet keseregni, de nem érdemes. A dolgok változnak, szóval valahol bizonyára ez a természetes, még ha lehangoló is belegondolni. Azt meg azért tegyük hozzá, hogy minden idők egyik legzeneibb, legjobb hajbandája már annak idején sem számított arénákat megtöltő szupersztárnak, inkább csak nagyon masszív kultikus bázisuk alakult ki, még azzal együtt is, hogy egyébként többszázezres lemezeladásokat produkáltak. Arról persze szintén lehet vitázni, hogy ez a banda egyáltalán ugyanaz a banda-e, de én biztosan nem fogok, mert már azt is nagyra értékelem, hogy a Frontiers istállójában dolgozó előadók többségével szemben ez itt nem valami hevenyészett stúdióprojekt. James Christianék tényleg turnéznak, tényleg léteznek, és mindezt hosszú évek óta változatlan felállásban teszik. Az, hogy ebben a zenekar elsőkorszakos főnöke és az akkori kivételes zsenialitás első számú letéteményese, Gregg Giuffria nem vesz részt, számomra kicsit szomorú, de ha ezt maga a billentyűmágus is elfogadja, sőt, áldását adja erre az új történetre az első perctől kezdve, akkor ugye ki vagyok én ahhoz, hogy kötözködjek rajta? Pláne, hogy a történet így is minden szempontból életképes.

A fentiek fényében abban sincs semmi meglepő, hogy a zenekar koncertprogramjában már nagyobb súllyal szerepelnek a 2006-ban startolt új korszak szerzeményei, mint az első három lemez dalai. Ennek én személy szerint szintén nem örülök annyira, de nemcsak védhető, hanem teljesen érthető megközelítésről is van szó. Másokat épp azért szoktunk kárhoztatni, mert a múltjukból, a nosztalgiából élnek, a House Of Lords pedig ebből a szempontból is kivétel. Szóval tényleg nincs okom háborogni semmin: ugyan továbbra is tartom, hogy a friss érából csak az első két lemez, a World Upside Down és a Come To My Kingdom számít igazán kiemelkedőnek, végig élveztem a koncertet, és láthatóan így volt ezzel az a saccra 70-80 fanatikus is, akik egyébként kellemesen belakták a miniatűr koncerttermet. Ennek köszönhetően a hangulatra sem lehetett panasz, és láthatóan a négyesfogat is élvezte ezt a nagyjából 80 percet.

Őszintén szólva az sem tudott bosszantani, hogy a vokálok java része és a billentyűk száz százaléka ezúttal is gépről ment, mivel ezek nélkül azért korántsem lenne ugyanaz az összkép e dalokban, maga James pedig minden túlzás nélkül óriási formában volt. Legyen szó az új éra kiemelkedő darabjairól (Come To My Kingdom, Rock Bottom, I'm Free), inkább csak kellemes témáiról (Big Money, Go To Hell, A Touch Of EvCartesian Dreams, Call My Bluff), netán a korai albumok kolosszális mesterműveiről (Love Don't Lie, I Wanna Be Loved, Pleasure Palace), mindent perfekt módon, komoly erőbedobással, fület gyönyörködtető módon hozott, pedig nem állnak mögötte éppen könnyű évek a prosztatarákkal meg a többivel... A csapat másik oszlopa a nagyszerű Jimi Bell – róla kevesen tudják, hogy annak idején utolsókörös gitárosjelölt volt Ozzynál is, és végül vele szemben diadalmaskodott Zakk Wylde –, aki most is megbízhatóan hozta a tőle elvárt ízes szólókat (a végén előkapott önálló hokizását mondjuk untam, de az ilyesmire gyárilag nem vagyok vevő), és itt az ideje, hogy megemlékezzünk a ritmusszekcióról is. Chris McCarvill basszer konkrétan a House Of Lords kettes számú frontembere James után, alaposan kivette a részét a színpadi munkából, a konferálásból is, B.J. Zampa meg kifejezetten óriási dobos, ami csak még kérdésesebbé teszi a banda gyakorlatát, miszerint az utóbbi pár lemeznek teljesen nyilvánvalóan a közelébe sem eresztették. Értem én a költséghatékonyságot a dobgéppel, de Zampa tényleg sokat tudna dobni a végeredményen...

Számomra nyilvánvalóan az említett korai darabok jelentették az este csúcspontját, ezek közül is elsősorban minden idők egyik legjobb melodikus hard rock-himnusza, a Sahara címadója, de nagyszerű érzés volt hallani a Can't Find My Way Home-ot vagy a záró Slip Of The Tongue-ot is. Azt mondjuk sajnálom, hogy a Demons Downról semmi sem fért be a műsorba, de mondom, megértem, hogy inkább a jelent erőltetik, és nem a múltat, amit egyébként amúgy sem lehetne visszahozni Giuffria nélkül. Meg nem is kell. Teljesen kerek volt ez így is, és ugyan katarzist nem éltem át, összességében remekül éreztem magam.