Shock!

Mostanában szinte minden külföldi koncert minifesztiválként rendeződik meg, ami egyfelől jó dolog, mert sok zenét kap az ember a pénzéért, másrészt viszont munkanapon baromi fárasztó is tud lenni, pláne, ha a főbandára vagyunk ráhangolódva. A fenti listához egyébként még hozzájött az Asphalt Horsemen is, akikre már nem értünk oda, mert a szervezők a sok fellépő ellenére is emberi időben akarták befejezni a bulit. Ez egyfelől nagyon helyes, másfelől viszont a hat körüli kezdés miatt potenciális szimpatizánsok mulasztották el Kariékat. Asphalték mondjuk nem különösebben szokták izgatni magukat, lazán zenélnek, ahol éppen erre igény van és a haveri beszámoló szerint most is baromi feelingesen nyomták a mocsárszagú, délies témákat, kicsit poénra is véve a körülményeket.

A másik két hazai előbanda fellépését már teljes terjedelmében végignézhettem. Nos, náluk pedig pont a fent említett lazaságot hiányoltam. Ugyanis mind az Avatar, mind a Rubicon véresen komolyan vette magát, ezáltal kissé görcsösre sikeredett a produkció amellett, hogy egyikük sem volt igazán meggyőző. Gellér Tamást ugyan élmény nézni-hallgatni, amikor Europe-ot játszik a sajnos kevesek által ismert tribute banddel, és az Avatar nótákat is ebben a szellemben tolmácsolja, viszont pont ezért ki is lógott kissé saját zenekarából. Kis túlzással olyan hatást keltett a koncert, mintha Kee Marcello beszállt volna jammelni egy gimis rockzenekarba.

A Rubicon kicsit metalosabbra vette ugyanezt a klasszikus magyar rockzenére épülő stílust, de itt sem éreztem az átütő erőt. Mindkét esetben ugyanazokat a gyenge pontokat lehetett felfedezni, amelyek tíz-tizenöt évvel ezelőtt is jellemezték a legtöbb feltörekvő tradicionális hard rock-metal bandát: erőtlen ének, zenei panelek, szövegi közhelyek. Fontos persze a lelkesedés, de sajnos ami elegendő és elfogadható volt a '80-as, '90-es években, az nem biztos, hogy 2012-ben is az: más a világ, mások a hallgatók igényei, és most már összehasonlítási alapunk is van.

Persze „Nyugaton" sincs minden kerítés kolbászból. Mert bár a Sandalinas zenekar nyugatiasan dörrent meg, kiállásuk egész egyszerűen nevetséges volt. A névadó spanyol gitáros-főnök, Jorge egy másnapos Takáts Tamásra emlékeztetett a mackónadrágjában, a másodgitáros gyerek pedig annyira jellegtelen figurának bizonyult, hogy még a zenekari bemutatásból is kifelejtették a többiek – azért ez elég súlyos! Egyébiránt nem volt rossz az a power metal-szerű történet, amit a csapat az At Vance soraiból is ismerős Rick Altzi frontemberkedésével előadott (ugye, milyen sokat dobhat az összképen egy jó énekes!), és őszintén szólva az előző két bandától lefáradván jól is esett egy kis szigor. És persze „Takáts Tamás" azért nem semmi figura volt: a buli után lelkesen árulta lemezeiket, pólóikat a mörcspultnál, amelyekre – meglepő-e vagy sem – úgy láttam, jócskán volt kereslet.

A House Of Lords fénykorbeli lemezei (igazán intézhetne a Frontiers egy dobozos újrakiadást) a hajmetal korszak kultikus gyöngyszemei, különleges hangulatú, de mégis ízig-vérig korhű muzsikával. A visszatéréssel mindezt sikerült modernebb formában folytatni és elmondhatjuk, hogy a World Upside Downnal és a Come To My Kingdommal két újabb vitán felüli klasszikust tettek le az asztalra. A Cartesian Dreamsnél ugyan már kezdtem azt érezni, hogy fogy a lendület, de a tavalyi lemez megint visszahozta a kedvemet – ettől függetlenül a csapat is tudja, hogy az említett két anyag az új korszak csúcsa, elvégre róluk játszanak a legtöbbet, és még az sem zavarta őket, hogy a Big Money turnéján vannak. Amely turné James Christian betegsége miatt majdnem veszélybe is került, dupla öröm volt tehát, hogy itt vannak, hiszen Jamesen – azon kívül, hogy lefogyott és egy kissé elgyötörtebb az arca – az égvilágon semmi nem látszott, ugyanúgy vezényelte végig a bulit, mint a korábban látottakat. Sőt, mintha még lelazultabbak is lettek volna a szokásosnál, erre utalt legalábbis a Chris McCarvillal folytatott folyamatos évődés. És hát ugye James vörösbora is fogyogatott koncert közben...

Ebből is látszik, hogy alaposan összeért a mostani felállás, és ennek megfelelő precizitással zenéltek is, gazdag vokálokkal támogatva Jamest, amelyek mellett persze fel-felmerült a gépi kórus gyanúja is, de a These Are The Times acapella kezdésénél azért hallatszott, hogy a valós hangjuk is ott van a szeren. Sok okosságot nem nagyon tudok hozzáfűzni ahhoz, amit anno a hajós HOL koncertről írtunk, hiszen Jimi Bell ugyanolyan király még mindig, és a dalok se lettek fikarcnyival se gyengébbek. Talán csak egy-két alapkedvenc (Talkin' Bout Love, Chains Of Love) elmaradása miatt lehetett hiányérzetünk, de tökéletesen kárpótolt például a Big Money és a már említett újabb kori albumok örökzöldjei. Egyáltalán, az este egyéb viszontagságai miatt érzett nyűgösségemet a zenekar színpadralépésekor mintha csak elfújták volna – erre szokták mondani, hogy megérkezett Amerika, és felőlem akár maradhatott volna még két órán át vagy akár egész éjjel.

Fotók: Kovács Levente