A 2011-es évértékelő összeállításakor szembesültem azzal az örömteli ténnyel, hogy a tavalyi évben valahogy erősebb volt a melodikus/AOR/hajmetal felhozatal, mint az utóbbi időben szinte bármikor. Illúziókba persze nem ringatom magam, hiszen mindent elárul a stílus jelenlegi állapotáról, hogy a csúcslemezeket az egyetlen Steel Panthert – és talán a Reckless Love-ot – leszámítva kivétel nélkül fénykorukat huszonharminc éve élt veterán előadók (Journey, Vain, Night Ranger, Mr. Big, Alice Cooper, Michael Monroe satöbbi) szállították... De legalább ezeket jó szívvel lehetett hallgatni, ha már a Frontiersnél púposkodó ismeretlen tucat-stúdióprojektek és mesterségesen összeerőltetett nagy nevek egyenproduktumaival nem igazán tudok mit kezdeni.
A House Of Lords még ősszel kiadott új nagylemezét megjelenése óta viszonylag sokat hallgattam, de mégsem tudom jó szívvel odasorolni a fentiek mellé. Pedig a csapat zenei világának egyébként nagy rajongója vagyok, és az előző évtizedben két olyan óriási anyagot tettek le az asztalra a World Upside Downnal és a Come To My Kingdommal, amelyek simán méltóak voltak a patinás névhez. A hajó mostani kormányosa, James Christian énekes a semmiből előásott gitárzseni, Jimi Bell segítségével izzadságszag nélkül elevenítette fel a banda '80-as évek végén, '90-es évek elején megélt fénykorát, és bebizonyították, hogy a House Of Lordsnak még az akkori főnök, Gregg Giuffria billentyűs nélkül is van keresnivalója a 21. században. A csapat négy évvel ezelőtt élőben is bombaformát mutatott az A38 Hajón, és külön öröm, hogy februárban ismét Budapesten köszönthetjük őket. A Big Money lemeztől azonban ettől még ugyanúgy nem estem hanyatt, ahogyan a legutóbbi Cartesian Dreamstől sem, mert kissé az azon megkezdett tendenciák folytatódtak itt is: hozzák az elvárható szintet, de a World Upside Down – Come To My Kingdom kettőshöz képest ez a lemez is egyértelműen gyengébben sikerült.
Panaszra összességében egyébként nincs ok, itt van a House Of Lords minden egyes összetevője, amiért annyira lehet szeretni a banda mostani felállását: Christian finoman ráspolyos, férfias hangja továbbra is zseniális, Bell úgy gitározik, mint egy isten, a helyükön vannak azok a bizonyos higgadtan húzós tempók, és megmaradt az az elegáns, fenséges hangulat is, ami még Giuffria vastag szintiszőnyegei nélkül is kizárólag rájuk jellemző a színtéren. A kötelezőnél viszont most sem hoznak többet egy szemernyivel sem, és emiatt nem is érzem annyira elsöprőnek, elementárisnak az összhatást, mint 2006-ban vagy 2008-ban. Nincs gond az anyaggal, jól el lehet hallgatni, de igazi meganótákat sem fedeztem fel ebben az eresztésben. És itt most nem is feltétlenül Pleasure Palace-ekre, Lay Down Stay Down-okra vagy Saharákra gondolok (hiszen nem a messzi múlt ködébe vesző, soha vissza nem térő hajmetal-fénykort sírom vissza), hanem valami olyan mágikus témára, mint amilyen az S.O.S. In America volt a World Upside Down lemezen, vagy az I Need To Fly egy kanyarral később. Talán még a First To Cry áll a legközelebb ehhez a kategóriához összekeverhetetlen kezdésével és tökéletesen megformált kórusával, de csodaszámba azért ez sem megy. Csúcspont még a katonás tematikájú One Man Down, a Someday When vagy a verzékben kissé keleties beütésű, megint állat refrénű Livin' In A Dream World is. A záró, súlyosabbra húzott Blood riffje viszont még átvariáltsága dacára is túlságosan Enter Sandman, ezen biztosan igazítottam volna még a helyükben. Bár ahhoz képest elenyésző apróságról beszélünk, ahogyan legutóbb egy az egyben lenyúlták azt a '90-es Judas Priest témát, ráadásul nyitódalban...
Egy negatívum mellett nem mehetek el szó nélkül, ez pedig a hangzás. Ezen a téren már a Cartesian Dreamsszel szemben is akadtak kifogásaim, a Big Money azonban egyértelműen a House Of Lords eddigi leggyengébb megszólalású anyaga lett. A műanyagra programozott dobgépek eleve zavaróak – TÉNYLEG ennyivel drágább lenne, ha a turnéfelállásban évek óta nyomuló B.J. Zampa élőben feldobolta volna a dalokat? –, a dolog azonban nem merül ki ennyiben: színtelen, tompa és bántóan low-budget az egész hangzás, és ráadásul nem is egységes. Oké, hogy ma már nem 1990-et írunk, amikor a hasonszőrű bandák hónapokra magukra zárhatták a legdrágább stúdiókat, a technika ellenben elég sokat fejlődött azóta, vagyis egy normális megszólalású lemez nem is feltétlenül kiált dollárszázezrekért...
Nagyjából hasonló szintű ez az album, mint a Cartesian Dreams, az alapjáratra beállt jelleg és a méltatlan hangzás miatt azonban levonok egy pontot az akkorihoz képest. De a február 14-ei koncert ettől még persze biztosan nagyon jó lesz, és minden dallamrocker számára kötelező program.
A House Of Lords 2012. február 14-én a Club 202-ben lép fel a Hammer Concerts szervezésében.
Hozzászólások