A brit High Parasite új csapat, és elsősorban nyilvánvalóan Aaron Stainthorpe jelenléte, illetve Gregor Mackintosh produceri-kollaboránsi szerepe miatt kapta fel rá a fejét, aki felkapta. A zenekar agytrösztje ugyanakkor nem a jelenleg határozatlan szüneten lévő My Dying Bride frontembere vagy a Paradise Lost gitárosa, hanem Daniel Marcus „Tombs" Lambert basszer. Ennek ellenére Aaron és Gregor jelenléte alapján hibátlanul belőhető, miről is van itt szó. És jó hír, hogy kimondottan szórakoztató, önmagát hallgattató nagylemezt készített a brigád, még ha az eredetiségnek abszolút híján is vannak.
A High Parasite death popként aposztrofálja magát. Ez szerintem nem hangzik rosszul, de igazából felesleges új címkéket aggatni a bandára, mert tulajdonképpen semmi újszerűt vagy – mint írtam – nagyon egyedit nem hallunk a Forever We Burnön. Némi sarkítással nyugodtan kijelenthető: simán betudható az album egy soron kívüli, egyértelműen 21. századi Paradise Lost-lemeznek. Nemcsak a stílus és a hangulat rímel gyakorlatilag száz százalékban Greg saját bandájára, hanem a zenei hasonlóságok is nagyon konkrét formát öltenek, főleg, hogy Mackintosh itt-ott gitározik is a dalokban. Márpedig Greg stílusa olyan jellegzetes, hogy óhatatlanul is Paradise Lost-ízű lesz tőle a végeredmény, ha elereszti az ujjait.
De amúgy nem kizárólag ez játszik közre a párhuzamokban. A lemez szerintem egyértelműen legjobb dalában, a Hate Springs Eternalben még az énekdallam is csont Nick Holmes, olyan szinten, hogy ha nem figyelek nagyon oda, akár még el is hinném, hogy ez valami friss Lost-téma. Csupán a refrénnél tűnne fel a differencia, mert Aaron másképp bömböl, mint Nick. De egyébként ezzel együtt is egészen remekbe szabott ez a templomi orgonával felhizlalt, elegánsan gótikus gitármotívumokkal ellátott, éjfekete húzású nóta. Gyakorlatilag kizártnak tartom, hogy ne tetsszen, ha szereted a Paradise Lostot. Ugyanezt a két másik kedvencről, a Wasn't Humanről és a Let It Failről is simán elmondhatom. Ezek tényleg elsőrangú slágerek ezen a vonalon, akár eredetiek, akár nem. Baromi jól összerakták, meghangszerelték őket, megtapadnak az agyadban, és nem is akaródzik kiköltözniük onnan.
A lemez abban is az újkori Paradise Lost kistesója, hogy itt is egyszerre van jelen az elektronikus-gépies-zongorapittyegtetős gótdizsi a múltidéző hörgős-rikácsolós énektémákkal, zakatolós-zúzós doom/dark riffekkel. Vagyis abszolút megvan a szintézis a gyökerek meg a modernebb trendekbe passzoló megoldások között, akár egyetlen dalon belül is. Ráadásul, mint írtam, roppant dalcentrikus az egész lemez, és olyan könnyen fogható húzással rendelkezik, amire nem nehéz rákapcsolódni. Aaron sosem volt egy pacsirta, de a hangulatteremtés mindig is nagyon ment neki, itt pedig érzésem szerint minden tekintetben kihozta magából a lehető legtöbbet. Ráadásul meglepően autentikusan átérezte ezeket a My Dying Bride saját témáinál sokkal slágeresebb, szimplább, kommerszebb dalokat.
Tisztában vagyok vele, hogy akár még kópialemezként sem lenne túlzás emlegetni a Forever We Burnt, viszont pár hét ismerkedés után a magam részéről nem hallok tölteléket a tíz dal között, az ilyesmit pedig mindig muszáj értékelni. A High Parasite leszállított egy felettébb élvezetes, remekül megírt lemezt a gótmetálos vonalon, amit elejétől végéig simán lehet pörgetni a kocsiban vagy otthon, és még általános halálmadársága ellenére is feltölt energiával. Ha death pop, legyen death pop, ha Paradise Lost, legyen Paradise Lost, nekem akkor is tuti fent lesz az évvégi húszas listámon. És ha most mondjuk 2001-et vagy akár 2005-öt írnánk, simán pályázhatna általa a csapat egy nagyon masszív klubbandás státuszra Európában.
