Shock!

Szeptemberben, az Overkill egyik vendégeként Budapesten lépett fel a One Machine. A formáció mögött Steve Smyth áll, aki olyan zenekarokat járt meg ritmus- és szólógitárosként az évtizedek során, mint a Vicious Rumors, a Testament, a Nevermore vagy a Forbidden. A súlyos magánéleti tragédiája, felesége elvesztése után lábadozó Steve-vel csapatának koncertje után ültünk le a Barba Negra backstage-ében egy igen alapos és tartalmas beszélgetésre.

Milyen emlékeid vannak Magyarországról?

Jó újra itt lenni, ráadásul ez az első alkalom, hogy a One Machine-nel lépünk fel nálatok. Legutoljára talán 2005-ben jártam itt, még a Nevermore tagjaként. Az egy nagyon emlékezetes buli volt, mert egyrészt iszonyú finom kaját kaptunk, másrészt meg a klub, ahol játszottunk, egy park közepén volt (a Petőfi Csarnokban volt a koncert – K.G.). Nagyon jók voltunk azon a turnén, feszesen játszottunk. Addigra lement már egy masszív kör az Államokbanban meg Dél-Amerikában. Valami negyven állomás volt mögöttünk, és utána jöttünk át headlinernek Európába. De ez a mostani helyszín is nagyon tetszik.

Amellett, hogy végre élőben is láthatjuk a One Machine-t, ugyancsak jó hír, hogy kilenc év után egy friss dalt is megjelentettetek. Mi tartott ennyi ideig?

Rengeteg oka volt, talán legjobb, ha szépen sorban mondom el őket. 2015-ben adtuk ki a The Final Cull lemezt, amit elég alaposan meg is turnéztattunk, viszont az akkori énekesünknek, Mikkel Sandangernek ez már sok volt. Nem érezte jól magát a bandában. Végül ki is lépett, de a lekötött bulikat még megcsinálta, mi meg közben tudtuk keresni az utódját. 2016 novemberében vagy októberében lépett fel velünk utoljára. Mikkel után találtunk egy Niklas Sonne nevű srácot, aki azóta többek között a Mercyful Fate gitárosával, Hank Shermann-nel is dolgozott, meg a szólódolgai egy részénél Flemming Rasmussen is segítette. Szóval Niklasszal is koncerteztünk, összesen talán hat hónapig, és azt terveztük, hogy 2017-ben kiadunk egy EP-t, egyfajta átvezetőként egy új lemezhez. Sajnos aztán kiderült, hogy mégsem működnek a dolgok Niklasszal, szóval ott voltunk kész dalokkal, de énekes nélkül. Emellett magánjellegű problémáim is voltak, a feleségem beteg lett, majd jött a Brexit, mi meg úgy voltunk vele, hogy mihez kezdünk majd, ha nem tudunk fellépni az EU-ban? Akkoriban a banda nagy része az Egyesült Királyságban lakott, és még eléggé ködös volt ez az egész, nem igazán lehetett tudni, mi lesz, szóval kicsit jegeltük a működést. Később aztán próbálkoztunk még pár énekessel. Be akartam fűzni például Dino Jelusickot is, hogy csatlakozzon, és tetszett is neki a zenekar, de annyira lefoglalta a Trans-Siberian Orchestra, hogy nem fértünk bele az idejébe. Egy évvel ezután történt, hogy a feleségemet rákkal diagnosztizálták, majd beütött a covid is. De közben csatlakozott hozzánk Ronnie Munroe a Metal Churchből, és vele elég sokáig is jutott az együttműködés, de aztán ő is kilépett, mert egyszerre túl sok bandában volt tag, és úgy gondolta, hogy a covid végével nem fogja tudni mindegyiket párhuzamosan futtatni. Szóval megint ott álltunk énekes nélkül és persze mehetett a kukába minden, amit Ronnie-val vettünk fel. Ronnie után viszont végre megtaláltuk Tasos Lazarist, a mostani énekesünket, és vele minden a helyére került. Hallottunk már korábban róla, és először csak egy beszélgetésre ültünk le vele. Ebből végül egy órákig tartó dumálás lett, azonnal megvolt a közös hullámhossz. Remek hangja van, talán az ő stílusa passzol leginkább a zenénkhez az összes eddig énekesünk közül. Ráadásul dalszerző és multihangszeres muzsikus is. Áthangszereltük közösen pár korábbi szerzeményünket, szóval most van egy kiadásra váró, friss EP-nk. Az első dal erről az A New Plane Of Existence, augusztus 20-án jelent meg, és ma este is játszottuk. Nincs mögötte kiadós promóció, semmi ilyesmi, de fent van minden platformon és egész jól terjed a híre. Reményeim szerint a teljes EP meg fog jelenni 2025 év elején.

Mi a helyzet a másik bandáddal, a From Hell-lel?

Lassan harminc éve, hogy elkezdtem velük dolgozni, még belegondolni is szörnyű. 1997-ben vagy 1998-ban zenéltünk együtt először közösen, és két lemezt adtunk ki. A 2020-as Rats & Ravens turnéit aztán elvitte a covid. Egy egész évnyi betervezett bulink volt, amikből nem lett semmi, és ezzel kicsit le is áldozott már a bandának számomra. Már nem is vagyok tag. Jóban vagyunk amúgy, kábé egy hónapja vendégként fel is léptem az egyik koncertjükön.

Akkor most csakis a One Machine dolgaira koncentrálsz?

Abszolút. Tavaly még részt vettem a Forbidden újjáalakulásában, de aztán kiderült, hogy a kettő banda nem fog tudni párhuzamosan futni. Nem akarok belemenni részletesen a dologba, de megváltoztak a feltételek ahhoz képest, ahogy indult az együttműködés, én pedig a One Machine-t választottam. Egyértelmű volt, hogy így lesz, hiszen ezekkel a srácokkal együtt írtunk egy csomó remek dalt, és Tasost leszámítva már 2015 óta együtt muzsikálunk. Barátok vagyunk, akik jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, és a színpadon is tökéletesen működünk együtt. Nincs senki más, akikkel szívesebben lennék egy csapatban.

Mindannyian Londonban éltek?

Rajtam kívül gyakorlatilag igen. A másik gitárosunk, Jamie Hunt nyolcvan mérföldre lakik egy városban London és Bristol között, én meg Kaliforniában, de gondolkodom rajta, hogy Londonba költözöm.

Hogy fogod bírni Kalifornia után az angol időjárást?

Igazából szeretem az ottani időt. Keresgéltem amúgy Olaszországban és Franciaországban is, tengerparthoz közei részeken, de nem igazán találtam még semmit. De előbb-utóbb össze fog jönni. Egyébként sem igazán tetszik, ami az Államokban történik. Hatalmas a kavarodás most arrafelé. Az emberek teljesen össze vannak zavarodva, terjed egy csomó dezinformáció. Teljes a káosz. Mikor én kölyök voltam, a '70-es években, már akkor ott volt a mindenféle típusú ember, és semmi gond nem volt ezzel, jól megfértünk egymás mellett. Nem értem, most miért akarnak ebből a sokszínűségből hirtelen hatalmas problémát faragni.

Gondolod, hogy Európában nem ez a helyzet?

Európa valahogy jobban tetszik. Itt még létezik talán jó modor, normális stílus, ami Amerikában már elveszettnek tűnik. És a kaja is jobb.

Jól tudom, hogy tanítasz a londoni Musical Institute-ban?

Az már sok-sok évvel ezelőtt volt, amikor én is Londonban éltem. Igazság szerint akkoriban három ilyen intézményben is oktattam. Az egyik volt a British Institute of Modern Music. Nekik van egy csomó intézményük máshol is, például Berlinben. Felsőfokú zenei és zene-oktatói képesítésem van, és egy csomó srácot felkészítettem az olyan sulikra, mint a Berkeley College vagy az Atlanta Institute of Music. Az egyik tanítványom például Eminemmel dolgozott később valamin, és láttam a Facebookon, hogy platinalemezt kapott. Az igen, ilyenem még nekem sincs... Gratulálok!

Még csak 18 vagy 19 éves voltál, amikor megalapítottad az első zenekarodat, ami egy női énekessel kiálló death metal banda volt.

Igen, ez volt az Ariah, de először férfi frontemberünk volt, és nagyon sok power metal is volt a zenében, meg thrash. Mindig szerettem a thrash metalt is, és úgy gondolom, a One Machinben meg is valósul a kedvenc stílusaim fúziója. A Vicious Rumors egyike volt a legkorábbi kedvenceimnek, Geoff Thorpe-ot már 16 éves korom óta ismerem, és az Ariah első demójának is ő volt a producere. Ez egy háromszámos anyag volt, még 1987-ben. Sokat segített abban is, hogy megmutogatta pár embernek, kiadónak, adott nekünk egy kis lökést. De persze még fogalmunk sem volt, mit csinálunk. Szóval hamar fel is oszlott az első felállás, és csak utána lett női énekesünk. Sokat koncerteztünk, remek tapasztalat volt. Játszottunk persze a Vicious Rumors előtt, meg nyitottunk a Testamentnek és King Diamondnak is. Viszont kicsit fiatalabbak voltunk, mint a színtér bandái, később indultunk, akkor, amikor már nagyon a kanyarban volt a grunge.

Annak tükrében, hogy ekkora rajongó voltál, gondolom, egy álom vált valóra, mikor beléptél hozzájuk Mark McGee utódjaként.

Akkoriban épp egy instrumentális formációban voltam egy sráccal abból a bandából, amiről az előbb beszéltünk. Egy Geoff-fel közös barátunk hívott fel azzal, hogy Mark kilépett a Rumorsból. Én meg persze rögtön felhívtam Geoff-et, mondván nyilván esélyem sincs, de miért is ne próbáljam meg. Rajtam kívül voltak persze más jelentkezők is, és végül összesen négy meghallgatásom volt, de engem választottak. Carl Albert majdnem mindig ott volt ezeken az alkalmakon, az utolsó meghallgatáskor is ott kellett volna lennie, de nem érkezett meg. Ekkor történt az autóbalesete, amiben elhunyt. Borzasztó volt, igazi tragédia. A mai napig hihetetlen, hogy elment, zseniális énekes volt. Minden idők egyik legjobbja. A halála után kijött a Tribute To Carl Albert koncertanyag, és azt turnéztattuk egy rövid ideig, majd kiadtuk a Something Burning lemezt, amin még Carllal együtt kezdtek dolgozni. Pár dalban azért én is közreműködtem, aztán 1996-97-ben végig turnéztunk.

Utána lépett be énekesnek Brian O'Connor.

Igen, de előtte volt egy másik énekes is, de vele nem működtek a dolgok. Briant már 1995-ben láttuk, de akkor még nem álltunk készen, hogy valaki belépjen Carl helyére. Viszont pár évvel később már tárt karokkal vártuk, megcsináltuk a Cyberchrist lemezt, aztán jöhettek a koncertek. Sajnos a Rumors manapság már semmit sem játszik ezekről a lemezekről, szóval gondolkodtam rajta, hogy a One Machine-nel elővegyünk pár dalt róluk valamikor. Jó móka volt velük zenélni, de aztán egyszer csak megkerestek a Testamenttől és átmentem oda. A technikusom ugyanis nekik is dolgozott, James Murphynél pedig ekkor diagnosztizáltak agydaganatot. Szóval a technikusom beajánlott, én meg a semmiből kaptam egy nagyon fura telefonhívást. Egyszer csak csörgött a telefon, és egy faszi közölte, hogy ő Eric Peterson. Én meg, aha, persze. De tényleg ő volt, ráadásul a háttérben ott volt Chuck Billy is. Szóval végül összejöttünk, miután James betegsége miatt befejezték a turnéjukat. James amúgy nagyon jó barátom volt már akkor is, szóval az is egy elég kemény időszak volt. Szeretem azt a bandát, remek dolog volt előttük játszani, velük együtt meg aztán még jobb. Sokat jammeltünk, fel is vettünk pár dolgot, amik egy része felkerült később a Formation of Damnation lemezre, de végül sosem rögzítettem Testament nagylemezt. Aztán meg jött a Nevermore.

Igaz, hogy először csak viccnek szántad, hogy beszállnál a Nevermore-ba?

Nem, ezt valaki félreértelmezte, aztán már így terjedt el a sztori. Valószínűleg azért, mert akkoriban még a Testament tagja voltam. Warrel viszont félrehívott, és kérte, hogy csatlakozzak a bandához. Meg mások is mondogatták, hogy hagyjam a francba a Testamentet, menjek át a Nevermore-ba. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, de nyilván nem fogom Ericet és Chuckot elküldeni a francba, mert szeretem és tisztelem őket. Szóval megbeszéltem velük a dolgot, és a Dead Heart In A Dead World lemez turnéjának utolsó pár koncertjén már én is én játszottam Jeff Loomis oldalán. Ez olyan húsz-harminc buli lehetett. Utána az Enemies Of Reality demóit Jeff már el is küldte nekem, hogy hallgassam meg, és utána a teljes turnét együtt nyomtuk le. Arról volt szó, hogy a lemezkészítésbe is beszállok, de végül erre nem került sor, mert ekkoriban még a Testamenttel turnéztam. Végül 2004-ben léptem ki a Testamentből és csatlakoztam hivatalosan a Nevermore-hoz. A This Goddles Endeavor lemezt már együtt csináltuk meg, majd rengeteget turnéztunk, aztán hirtelen leállt a veseműködésem. Kiderült, hogy csak egy vesém van, amiről addig fogalmam sem volt. Ez a dolog tényleg megváltoztatta az életemet. Szerencsém volt, mert találtam egy megfelelő vesedonort és már csaknem tizennyolc éve átültetett vesével élek. Tavaly covidos is lettem, ami eléggé megviselt, nehezen jöttem ki belőle. Később aztán megint covidos lettem, de erről kiderült, hogy mégsem covid, hanem hármas típusú influenza és ételmérgezés párhuzamosan. És ezek folyamatosan gyötörtek, miközben ment a Forbidden újjáalakuló turnéja. De nem tudtam mit csinálni, ha kórházba fekszem, le kellett volna mondanunk az összes koncertet.

Mikor a Nevermore-ban játszottál, volt már annak valamiféle előjele, hogy Warrel Dane arra az önpusztító útra lépett, ami később a halálát okozta?

Nem akarok részletekbe menni, de tény, hogy a This Godless Endeavor felvételeikor mindannyian eléggé istentelenek voltunk. Azt hiszen, nyugodtan kijelenthetem, hogy mindannyian gyenge, gyarló emberek voltunk és ez különösen igaz volt akkor, ha öten együtt voltunk. Egyikünk sem volt szent és biztos vagyok benne, hogy ti is pontosan tisztában vagytok a hírnevünkkel. De igen, pár dolog már akkor arra utalt, hogy Warrel körül gondok vannak. Végül kórházban is kötött ki, utána pedig jött a kezeletlen, kettes típusú cukorbetegsége. Szóval kemény volt. És sajnos, azt kell mondjam, a banda nem igazán volt ott vele ezekben a nehéz pillanatokban, ami elég elbaszott dolog volt. Ekkor történt az én vese leállásom is, szóval én is saját magammal voltam elfoglalva. Sajnos mindenkit lekötöttek a saját dolgai meg a turnék szervezése, a banda ügyeinek intézése és a többi. Mikor kiestem a turnéból, már túl voltunk vagy száz koncerten, de még majdnem ugyanennyi lekötött buli várt ránk, szóval ez nagyon szerencsétlen fordulat volt, ami mindannyiunkat megviselt. Warrelt különösen, neki pedig megvoltak a saját démonai, az alkohol és a többi. Borzasztó, hogy ilyen fiatalon elment ő is. Nagyon tehetséges, de az élet által nagyon megkínzott fickó volt.

Karriered során rengeteg kiváló gitárossal játszottál együtt. Közülük kivel volt a legnagyobb kihívás együtt gitározni?

Nagyon szerencsés vagyok, mert Eric Peterson, Craig Locicero, Geoff Thorpe, Jeff Loomis mind-mind zseniálisak, igazi szörnyetegek. Közülük talán Craiggel volt a legnehezebb felvenni a versenyt, mert a riffjei között akad néhány kifejezetten furcsa, szokatlan is. Meg ott volt még Tim Calvert is, aki a Forbiddenben és a Nevermore-ban is tag volt, tehát kétszer is a helyén játszottam. Sőt, már 2001-ben is beugrottam a Forbiddenbe pár buli erejéig. Timnek is nagyon különleges, egyedi stílusa volt. Még Jeff Loomis is azt mondta rá, hogy úgy gitározik, ahogy másnak eszébe sem jutna. Más nem is gondolná, hogy így is lehet. És mindez Craigre is abszolút igaz, ő is teljesen egyedi módon írja a riffjeit. Nem is a szólóira értem, azok nem mutatják ezt igazán, ő inkább a riffekben, a melódiákban utolérhetetlen. A riffjei olyanok, hogy álljunk csak meg egy kicsit, ez most akkor hogy is van? Jeff Loomis meg abból a szempontból volt kihívás, hogy akkoriban ő hatalmas elismertségnek örvendett. Már több mint egy éve héthúros gitáron játszott, szóval én is vettem pár dolcsiért egy olcsó verziót és egy hétvége alatt megtanultam húsz dalt. Mondjuk nagyon fura volt játszani rajta, főleg, hogy Jeff riffjeit kellett elnyomnom. Igazából többet is szerettem volna szólózni a Nevermore-ban, mint amennyi később megadatott, de ez Jeff bandája volt, így nyilván ő döntötte el, ki mit játszik. Szerencsére a One Machine-ben is egy igazi shredder van mellettem, Jamie, akinek szintén akad pár trükkös riff a tarsolyában.