Shock!

Az Overkill annak idején meglehetősen későn, egy népszerűségileg gyengébb időszakban jutott el hozzánk először, azóta azonban hálistennek visszatérő vendégnek számítanak. A mostani bivalyerős összeállítás a szokásos elsöprő eredménnyel járt: a turnétársak maximálisan passzoltak a New Jersey-i thrasherek sallangmentes megközelítéséhez, a koncert pedig még a főnök egészségügyi távollétével együtt is a megszokott pusztító intenzitást hozta. (D.Á.)

Kilenc év után jelentkezett új dallal a One Machine, az a banda, aminek feltámasztása érdekében Steve Smyth gitáros otthagyta az épp újjáalakuló Forbiddent. És hogy a veterán faszi komolyan gondolja, annak ékes bizonyítéka ez a turné, ahol a csapatnak számukra tökéletes közegben van harminc perce bizonyítani. A nekik szabott időkeretet jól ki is használták a kisebbik Barba Negra színpadon. Amellett, hogy a banda húros szekciója megmaradt a régi időkből, új dobossal és énekessel állnak fel, a látottak alapján pedig a felfrissített hangzás kifejezetten ütőképes.

Tasos Lazaris alapvetően magas regiszterekben mozgó hangja remekül illik a zenéhez, ami továbbra is technikás power metal, thrashes elemekkel, megfűszerezve Smyth teljes korábbi munkásságának ízvilágával, Vicious Rumorstól Nevermore-ig. A KISS War Machine-jével felvezetett bulin a friss New Plane Of Existence mellett egy még meg nem jelent tételt is eltoltak, amik mellé további három-négy dal fért be az eddigi két nagylemezről. Ugyan a közönség még leginkább csak visszafogottan figyelte őket, a dalok végén hallható ovációból egyértelmű volt, hogy a One Machine nem csak nálam működött a színpadon is. Rövidesen újabb megjelenések várhatók a csapattól, érdemes lesz rájuk odafigyelni! (K.G.)

Az Angelus Apatrida még mindig feltörekvőben van, de negyvenes arcokról beszélünk, akik zenekarként sem fiatalok, szóval gyanítom, valahol a plafon közelében járnak már. Nézőpont kérdése, szomorú-e ez vagy sem – meglepőnek nem nagyon nevezném, elvégre harminc-harmincöt évvel ezelőtt is nyomhatták volna ugyanezt a zenét változatlan formában, ráadásul egyértelműen követő jellegű bandáról beszélünk, nem trendvezérekről. Viszont ott van a kezükben a thrash műfaj összes fogása: a lemezeik kimondottan jók – még ha nem is hihetetlenül jók, ha érted, mire gondolok –, és élőben is kitűnő teljesítményt nyújtottak.

A spanyolok fazonra is a thrash hőskorát idézik, ránézésre simán elhittem volna, hogy valami Bay Area-i bandát látok, de az intenzitás is hasonlónak bizonyult: erőteljesen, feszesen nyomták a dalokat, és szerencsére jól is szóltak. Guillermo Izquierdo nem beszélt sokat, de társaival együtt derűs, rokonszenves benyomást keltett, azon pedig, bevallom, meglepődtem, mennyire meggyőzően, magabiztosan tolták a dallamosabb vokálrészeket is. Utóbbi irányra kétségtelenül lenne értelme a lemezeken is bátrabban ráfeküdni, hogy még egyénibb legyen a zene, de igazság szerint így is teljesen kerek a produkció. Egy Steve Smyth-interjú miatt csak a műsor úgy felét láttuk, az azonban maximálisan meggyőzőnek bizonyult, és a közönség is levette az előadást. Tutira szereztek néhány új barátot ezen az estén, abszolút megérdemelten.

Az Overkill új dobossal fordult rá erre a turnéra a Jason Bittner helyére igazolt Jeramie Klinggel, ám e fronton – nem meglepő módon – teljesen zökkenőmentes átmenetet produkáltak. A New Jersey-ieknél mindig is baromi jó ütősök hajtották a gépezetet, a Venom Inc.-ből ismerős, testes floridai arc pedig maximális erőbedobással hozta a klasszikus ritmusokat mind a thrashesen sodró, mind a kimértebb tempójú dalokban. A banda hangzásának kisebb-nagyobb módosulásai, ha úgy tetszik, zenei korszakhatáraik gyakorlatilag mindig a doboscserékhez kötődtek – a következő lemeznél elválik, ezúttal lesz-e ilyen, de most még a szokásosan kiválóan sikerült, tavalyi Scorched népszerűsítése folyik, szóval nem szaladnék ennyire előre. A lényeg, hogy Kling jött, látott és győzött, aki nem tudott a dobosváltásról, szerintem nem feltétlenül vette észre se pro, se kontra.

Ellentétben azzal a komolyabb és feltűnőbb ténnyel, hogy az elhúzódó vállproblémákkal küzdő D.D. Verni helyett az ex-kreatorista Christian „Speesy" Gieslerrel álltak ki. Ez körülbelül olyan, mintha az Iron Maiden Steve Harris vagy a Manowar Joey DeMaio nélkül turnézna – zeneileg kétségtelenül megoldható és működőképes helyzet, de mégiscsak a zenekar főnöke hiányzott a színpadról, szóval lényegtelennek azért semmiképpen sem nevezném. Giesler persze rutinos turnémuzsikus, perfekt módon hozta a klasszikus témákat, sőt, beállítások tekintetében is levette D.D. jellegzetesen röfögő-csengő-bongó soundját, de fazonra azért elég rendesen kilógott a csapatból, és sajnos lefelé. Mondhatod, hogy mindez másodlagos, és igazad is van, de valamennyit azért mégis számít... Remélem, Verni hosszabb távon fixen is visszatér majd a komplett turnékra, nélküle nem teljes az ábra.

A Barba kapcsán általában a nagyobbik színpad akusztikai anomáliáit szokás kiemelni, így most teszek kicsit a mérleg másik serpenyőjébe is: kimondottan örülni szoktam, ha a Blue Stage-re szerveznek egy bulit, mert itt viszont mindig jó, gyakran szinte lemezminőségű a hangzás, és ha épp nincs heringezősdi, abszolút kényelmes is a hely. Most is erről volt szó, az efféle régi bandáknál megszokott osztálytalálkozós hangulattal. Főleg, hogy az Overkill Károly hiányát leszámítva a megszokott elsöprő formát mutatta, szóval nem érhette szó a ház elejét. Persze azért rajtuk is fog az idő: már Blitz sem olyan szikár és inas, mint akár tizenpár éve, de hát negyven alatt a nézőtéren is csupán elvétve lehetett embert látni, szóval ez már csak ilyen.

Hangilag Bobby mindenesetre totálisan a topon volt, elképesztő erővel szakadtak ki belőle az összekeverhetetlen süvöltések, de egyértelmű, hogy figyel is magára: spórolt az energiájával a szokásos hátramászkálásokkal, nézte közben a pulzusát, és így tovább. Az ő kórtörténetével nem is nagyon lehetne másképp... A csapat második frontemberének szerepét Verni nélkül a szokás szerint megállás nélkül bohóckodó, pörgő, fejeket vágó Derek Tailer vette át, aki a higgadtabb, de hasonlóan derűs kiállású Dave Linskkel karöltve betonbiztos oszlopnak tekinthető. Ritkán emlegetjük őket, pedig baromi erős gitárduóról van ám szó... Nem véletlenül tartanak ki mellettük a főemberek csaknem két és fél évtizede.

A turné lemezbemutató jellegét – mint az efféle régi csapatoknál szokás – persze nem vették túl szigorúan. Annyiban merült ki a dolog, hogy a Scorchedot is ugyanúgy két dal (címadó, The Surgeon) képviselte, mint a ′80-as évek két csúcslemezét, a Taking Overt és a The Years Of Decayt, illetve a 21. század legerősebb Overkill-dolgozatát, az Ironboundot. Utóbbi esetében feltűnő volt, hogy a róla elővezetett témákat, a rockos lendületű Bring Me The Nightot meg a kolosszális címadót szemernyivel sem fogadta kisebb ováció, mint mondjuk a Rotten To The Core-t, a Hello From The Guttert, a Deny The Crosst vagy a Horrorscope-ot. Vagyis a lemez hosszabb távon is odasorolt az Overkill-klasszikusok közé. A '90-es évek mesterművei közül a The Killing Kind hanyagolását mindig sajnálom, de a Necroshine címadója kárpótolt, és az idén harmincéves W.F.O. Under One-ja is szépen gyalult. De ismét muszáj megjegyeznem, hogy azért a 2010-es évek Overkilljénél is születtek elképesztően jó, a setlistben szépen megkapaszkodott darabok. Az említett két ironboundos nóta mellett az Electric Rattlesnake meg a Mean, Green, Killing Machine is óriásit ütött, így még azért sem tudtam haragudni, hogy az alapdalok közül ezúttal kimaradt például a Wrecking Crew.

A ráadásra az elementáris Eliminationnel fordultak rá (ahogy Bobby fogalmazott, „it was so long ago and far away, the record was called The Years Of Decay"), az utolsó hármas, a libabőrös együtténeklést hozó In Union We Stand, a pusztító E.vil N.ever D.ies meg a romlott Fuck You! pedig már tényleg csak hab volt a tortán. Sokszor láttam már az Overkillt, de igazság szerint még mindig akárhányszor meg tudnám nézni őket. Remélem, itthon is bőven akad még alkalmunk majd rá, koncertteljesítmény szempontjából ez a csapat ma is a műfaj abszolút elitligájába tartozik. (D.Á.)