Shock!

Mi kell ahhoz, hogy az ember sokadszorra is megegye gyakorlatilag ugyanazt, és még élvezze is? Ha valaki, akkor Mike Muir bizonyosan tudja a nagy titkot, mert a Suicidal Tendencies újabb budapesti koncertjébe ismét nem lehetett belekötni. A Los Angeles-i hardcore/thrash/crossover ikonok az előző hazai buliknál némiképp kevesebb néző előtt léptek színpadra a Budapest Parkban, de hozták a szokásos formájukat, így elégedetlenül aligha távozott bárki is a helyszínről, még a hol enyhén, hol erősebben szitáló eső ellenére sem.

Az utolsó Action-lemez igencsak elnyerte a tetszésemet, és mivel Szaszáék meglehetősen ritkán koncerteznek mostanában, nem volt más választásom, mint úgy szervezni a melót, hogy 18.30-ra a Budapest Parkba érjek. A menetrend feszített volt, hiszen tízre abba kellett hagyni a zajongást, így az Action annak ellenére is belekezdett pontban fél hétkor, hogy ekkor még alig páran lézengtek a színpad előtt. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem ez volt minden idők legjobb Action-koncertje – leginkább egy nyilvános próbával ért fel –, de azért örülök, hogy elcsíptem a srácokat. Azt persze gondoltam, hogy nem az új dalok adják majd a program gerincét, az azonban meglepő volt, hogy az aktuális Hannibalról egyetlen dal sem fért be a setbe, de az újjáalakulás utáni első korong, a Pokolból is mindössze a Tússzal képviseltette magát. A régi klasszikusok persze kárpótoltak, az olyan Action-alapvetésekkel, mint a Sitten, a Benn a fejben, a Mindenki megdől vagy a Következő a sorban, amúgy sem lehet hibázni. Találkozzunk mihamarabb egy önálló klubbulin! (K.G.)

A Bandanasnál jobban történelmi okokból nyilvánvalóan egyetlen manapság aktív hazai csapat sem passzol jobban Mike Muirék elé, hozták is a kötelező formát. A régi iskola hagyományai szerint elővezetett, klasszikus szabású thrash/crossover-muzsika meg is tette a hatását, a kemény mag lelkesen ünnepelte őket, bár itt is még csak lézengtek az emberek a színpad előtt az említett haveri-rajongói kört leszámítva. Nem mondom, hogy innentől fogva csakis Bandanast hallgatok majd, pláne, hogy a koncertet elég nyilvánvalóan megelőzte némi partizás is – ezt leginkább a velős átkötőkből lehetett leszűrni –, de a Tizedes végre felléphetett a Suicidal előtt, és ennek így kellett lennie, ezzel szerintem senki sem vitatkozik.

A Suicidal Tendencies ötödszörre járt Magyarországon, és mivel a netkorszakban már nagyjából mindenki tudhatja előre, mire számíthat egy koncerttől, különösebben nem lepett meg, hogy ezen a bulin távolról sem volt akkora heringezés, mint anno a West-Balkánban, de két évvel ezelőtt a ZP-ben (ami ma már ugye Track) is többen gyűltek össze, mint most. És ha ehhez hozzávesszük, hogy a Budapest Park baromi nagy, nem tagadom, a Bandanas alatt kicsit tartottam tőle, hogy ciki lesz a helyzet. Aztán végül persze nem lett az: ahogy bejátszották a You Can't Bring Me Down intróját, hirtelen előrejöttek az addig hátul sörözők is, és elég szellősen ugyan, de a keverő vonaláig azért hellyel-közzel megtöltötték a placcot, szerintem olyan ezren azért biztosan lehettünk, kicsit talán még többen is.

És hogy miért nem lepett meg a kissé lanyhább érdeklődés? Hát mert hiába kultzenekar idehaza is Mike Muir és kompániája (erre ismét bizonyítékot jelentett egy sor olyan irgalmatlanul feelinges old school fazon előkerülése, akikről egyébként sejtelmem sincs, hol bujkálhatnak a napfény elől a hétköznapokban, két Suicidal-buli között), most is gyakorlatilag csont ugyanazt hozták, mint az előző négy alkalommal bármikor. És ezt még úgy is tudom, hogy utóbbiak közül a Szigeten meg a 2012-es koncerten sajnos nem voltam ott. Az már persze más kérdés, hogy előzetesen ugyan húzogattam kicsit a számat a setlistek láttán, de tulajdonképpen onnantól kezdve eszembe sem jutottak a fenntartásaim, hogy Mike kirohant a színpadra a Lights... Camera... Revolution! nyitódalánál, és onnantól kezdve jó nyolcvan percen keresztül egy pillanatra sem állt meg.

Vagyis kettős érzéseim vannak. Az egyik oldalról kifejezetten bosszantó, hogy a banda ennyire biztosra megy, és egy-két változtatással gyakorlatilag csakis ugyanazokat a dalokat nyomják mindenütt. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők közül senki sem sértődne meg, ha eljátszanák egyszer végre a Trip At The Braint, a Waking The Deadet, a Disco's Out, Murder's Int, sőt, megkockáztatom: még a Nobody Hears vagy a Monopoly On Sorrow hallatán sem dobálnák le őket a színpadról, nem is beszélve a méltatlanul alulértékelt Suicidal For Life album akármelyik fuckozós című opuszáról. Mike most is ugyanolyan überzenészekkel veszi körbe magát, mint a fénykorban, szóval tényleg semmiféle értelmét és indokát nem látom egy seregnyi tízpontos nóta ignorálásának...

A dolog másik oldala pedig az, hogy hiába láttam tőlük gyakorlatilag harmadszorra tökugyanazt, a Suicidal Tendencies megint lenyűgözött. És ez nem is csoda, hiszen adott náluk egy hatalmas frontember, aki nem mellesleg még élő legenda is (sokakra rásütik ezt a bélyeget, de ki vitatná el, hogy Muir valóban az?), meg az őt támogató világklasszis zenészek, akik olyan dalokat játszanak, amiket bármikor szívesen hallgatok – ezzel még a kiszámíthatóság ellenére sem igazán lehet mellényúlni. Pláne, hogy Mike ezúttal még jobban elemében is volt, mint mondjuk legutóbb, többet beszélt, derűsebben konferált, a közönség pedig természetesen ismét végig a tenyeréből evett. A főnök mellett pedig rendesen kivette a részét a show-ból a többi arc is, akiket Muir amolyan derűs, joviális osztályfőnökként terelget: az Infectious Groovesból is ismert Dean Pleasants alapból egy ufó, simán egy ligában játszik Rocky George-dzsal, a sokat fogyott, de még mindig hegyomlásnyi Eric Moore szintén méltó a banda bármelyik klasszikus korszakos stúdió- vagy főállású dobosához (pedig R.J. Herrera, Josh Freese és Jimmy DeGrasso sem éppen szarral gurított, és akkor még finoman fogalmazok), Nico Santora ritmusgitáros a feszes riffelés mellett még intenzív színpadi figura is, és az új basszer, a sajnálatosan elhunyt Rawbiz helyére állított Michael Morgan is igazi virtuóz. Ilyen arcokkal egyszerűen nem lehet tévedni.

Mint említettem, a közönség végig ünnepelte a zenekart, ismét igazi osztálytalálkozó-hangulat alakult ki már gyakorlatilag az első perctől kezdve, és kimondottan jót tett a műsornak, hogy a tömegeket színpadra rángató attrakciót már középtájt, a Possessed To Skate – I Saw Your Mummy kettős alatt beleszőtték a programba. Az ilyesmitől mindig muszáj szélesen vigyorognom, most sem tehettem másképp, aztán a Pledge Your Allegiance – Memories Of Tomorrow – Institutionalized finálénál jöttek a további tumultuózus jelenetek. Büszkén mondhatom, hogy még Kiss kolléga is ott nyomult a deszkákon a tömegben, a Shock!-stáb két oldalbordájával egyetemben, ennél tényleg nem kell több – nem véletlen, hogy kifelé menet kizárólag szélesen, csokiboltba beszabadult óvodás gyerekként vigyorgó arcokat láttam megint. A csúcspontot amúgy zeneileg nálam megint a How Will I Laugh Tomorrow... jelentette Pleasants óriási szólójával és a fáradhatatlanul betonozó Santorával. Ha nem is CD-minőségben, de jól is szólt a banda, tényleg nem érheti szó a ház elejét. Ugyan kit érdekel ilyenkor a szitáló eső?

Nem tudom, paradox-e ilyesmit mondani egy hasonszőrű csapatnál vagy sem, de a mai Suicidal valójában egy csúcsra járatott szórakoztató gépezet. E minőségében a zenekar vérprofi, szemernyi homokszem sem kerül soha a fogaskerekek közé, viszont a fáradhatatlanul rohangáló, zseniális mozgású Mike-ról 52 évesen is üvölt, hogy minden szót elhisz és megél, amit kiejt a száján. A megalázó intenzitás és a fület gyönyörködtető hangszeres játék mellett alighanem ez a megkérdőjelezhetetlen hitelesség az oka annak, hogy hiába kaptam megint ugyanazt, mint eddig, ismét úgy távoztam a helyszínről: ha holnap jönnének változatlan műsorral, újfent ott lennék, és újfent bekajálnám. (D.Á.)

Fotók: Lengyel Balázs / Budapest Park