Shock!

„1994" – kezdi Szasza a visszatérő Action lemez bevezetőjében, és mivel a második kilences és a négyes között nincs ott a jól megszokott „kibaszott" jelző, rögtön sejteni lehet, hogy változott egy kicsit a brigád irányvonala. Aláírom, hogy egy lassan ötvenes embertől nem elvárható, sőt, talán nem is lenne hiteles az ilyesmi, de régi actionösnek úgy hiányzik a két szám közé az a bizonyos jelző, mint egy falat kenyér. A klasszikus Action lemezek kompromisszum-mentességét, feltétel nélküli szembenállását, kendőzetlenségét és pofátlanságát jelenti ugyanis, ami miatt az első három cucc (főleg a komolyan semmiképp nem vehető SexAct!on) számomra egyértelműen klasszikus.

Szóval Szasza ötven évesen nyilván se nem könyörtelen gettóharcos, se nem egy-nyolc-hetes pinavadász, és ha elfogadod ezt, valamint azon tényt, hogy rajta kívül mindenki új fiú a zenekarban, akkor bizony a Pokolból teljesen rendben van. A kissé fölösleges intró után a címadót még nem érzem telitalálatnak – ez leginkább olyasmi, mint egy kiadatlan Black-Out dal Szaszával –, a folytatásban viszont sorjáznak a jó nóták. A Káosz például rögtön egy igen zsíros, meglehetősen Danzig-ízű riffel nyit, és összességében véve is kifejezetten súlyos darab, ráadásul ki ne tudna szimpatizálni olyasmivel, amelynek refrénje emígyen szól: „Az első hősi halottunk neve: a kormány, a bankrendszer. Hat láb mélyre mind!" Nem tudom, kinek a hatása, de tény, hogy a kiváló szólómunka mellett több helyütt is tetten érhetőek Glenn Danzig kompániájának hatásai, ami csak tovább színesíti az Action világát.

A csapatra amúgy is igaz, hogy még sosem készítettek két ugyanolyan lemezt, és természetesen a Pokolból sem vádolható azzal, hogy a klasszikus számok utánérzéseit vonultatná fel. Olyan fogós dal, például nem nagyon született még a műhelyükben, mint a Fétis, de kifejezetten jól áll nekik, ahogy Kiss Viki (akiben a rossz nyelvek szerint Szasza énektanárát is tisztelhetjük) fülledt duettet énekel Szaszával. Ennél éreztem először azt a lemez kapcsán, hogy akad itt bizony néhány komoly sláger-potenciállal bíró szerzemény is. Meg sajnos halványabb darabok is (a címadó mellett például ilyen a Piros), a gyengébb pillanatokat viszont tökéletesen ellensúlyozzák az olyan kiválóságok, mint a lemezen két verzióban is szereplő Túsz, amely funkosan indul, és szintén érzek benne komoly Black-Out ízeket, de ebben az esetben ezek kifejezetten jól állnak a csapatnak. A refrén méregerős, és a Túsz II. címmel bónuszként felpakolt, vendégként többek között Big Daddy Lacát, Kowát és Szekeres Andrist is felvonultató verzió is állat. A kedvencem azonban mégsem ez, hanem az Antiszociális sorozatgyilkos, amely egy igazságosabb világban komoly karriert futhatna be a rádiókban is, minden megvan benne ugyanis, ami alapján mondjuk a Petőfi fel szokott kapni egy-egy dalt. Funkos ritmusok, rappelés, király női vokálok és egyszerű, de hatásos refrén, mindez bő három és fél percben. Tökéletes mix, ennek ellenére nincsenek illúzióim, Szasza és az Action ugyanis nem eladható. A Bordély igazi pörgős rock and roll himnusz, a Hatodik elem pedig a Következő a sorban címmel megjelent best of-on debütált Ötödik elem kifejezetten jó újragondolása.

Egyetlen dolgot muszáj negatívumként megemlíteni: fülessel hallgatva a címadó elején Egyházi Gábor bőgője folyamatosan ugrálva hol a jobb, hol pedig a bal fülemben szól, ami kifejezetten idegesítő. Ezt leszámítva azonban más gondom nincs a sounddal, ráadásul a Pokolból számai az említett kettő kivételével kifejezetten erősek. A csapat mindehhez élőben is király – aki látta őket néhány napja a Pro-Pain előtt, tuti egyetért velem –, úgyhogy soha rosszabb visszatérést.