Shock!

Ismét haragudni fog mindenki, aki anyáz minket az előzenekarok miatt: noha baromira szerettem volna megnézni a Don Gattót, egyszerűen nem tudtam leérni a Dürerbe este kilenc előtt, így körülbelül pont akkor érkeztem meg a helyszínre, amikor befejezték a bulit. Az elmondások szerint mindenesetre a srácok marha jól nyomultak, pláne, hogy még Gary Meskil is vendégeskedett náluk egy kicsit az egyik dalban. A svájci Soulline-ról és a francia Zuul FX-ről azonban sajnos még címszavakban sem tudok beszámolni.

Az újjáalakulás óta még nem volt szerencsém az Actionhöz, így valami olyan embertelenül régen láttam utoljára a csapatot, hogy nem is tudom pontosan visszaidézni a konkrét alkalmat. Szerintem valamikor 2001 környékén történhetett a dolog a Wigwamban, de erre azért most nem esküszöm meg... Ez már persze egy másik történet, hiszen 2013-ban egyedül Szasza áll a fedélzeten az eredeti tagságból, de ő elég markáns figura ahhoz, hogy arcot adjon a sztorinak, szóval én azt mondom, a világon nincs ezzel semmi probléma, főleg így, hogy a Sex Action is tök jól elvan a maga megváltozott összeállításában. Az persze kérdéses, mennyire tud majd ennyi évvel a fénykor után új rajongókat szerezni az Action, de a lemez megjelenésével párhuzamosan távozni kényszerült Budavári Vili helyére állított két gitárossal, a Hollywood Rose-ból ismert Vilkóval (akinek remek Guns N' Roses könyvéről napokon belül mi is írunk), illetve az Alcoholt is megjárt Szabó Tamással simán lehet fantázia ebben a leosztásban a jövőre nézve is. Pláne, hogy Egyházi Gábor basszer és a szintén Hollywood Rose-os Zaba dobos is igencsak vonzza a tekinteteket amellett, hogy teljesen jól játszik az egész banda.

A fizikailag alighanem élete legjobb formájában lévő Szasza persze nem bízott semmit a véletlenre, a rövid buli során az Összeomlás lemez kapta a legnagyobb hangsúlyt négy dallal: mindjárt a Sittennel kezdtek, majd később volt még Megöl a rendszer, Összeomlás és persze Mindenki megdől is (Ebben élsz sajnos nem, pedig beígérték). A Terrort a Következő a sorban képviselte, a '97-es, több szempontból is legendás albumról – ami pusztán zeneileg szerintem amúgy csont nélkül a banda legjobbja volt – pedig a várakozásoknak megfelelően semmi nem került elő. Az új lemezt még nem hallottam a koncert idején, de a Fétis élőben is ütött, és ahogy a közönség reakciójából láttam, a megmaradt és jelenlévő régi Action hívek abszolút pozitívan állnak az újabb dolgokhoz is. Kíváncsi vagyok, hosszabb távon mire futja ki majd magát ez az egész sztori, a régi dalokat mindenesetre jó volt hallani. Hihetetlen, hogy már lassan húsz éves darabokról beszélünk...

Bevallom, eredetileg nem terveztem lemenni a Pro-Pain bulira, de a friss The Final Revolution pár nap leforgása alatt olyannyira elkapta a fejemet, hogy végül muszáj volt megnézni Gary Meskiléket, akik évtizedes távlatokban mérhetően nem adtak már ki ennyire jó lemezt. Utoljára a Szigeten láttam őket pár évvel ezelőtt, még szokás szerint más felállásban, a lényeg azonban természetesen most is ugyanaz maradt: brutális intenzitás, szünet nélküli aprítás végig vasszigorral, ám olyan pozitív energiával, hogy szerintem ember nem állt a nézőtéren, aki képes volt széles vigyor nélkül figyelni a négyesfogatot. Már persze aki nem eszement módon zúzott közülük a circle pitben, olyan pusztítást ugyanis szintén elég rég láttam már, mint ami itt ment. Hiába, itt is generációs bandáról van szó, hiszen a Pro-Pain a Suicidal Tendencies meg a Biohazard mellett szintén a mindennapok része volt a '90-es évek első felében. A régi fanoknak ma már persze nem nagyon kell borotválni a fejüket, mert a hajuk nagy része magától is kihullott, a régi favoritok és a hasonlóan gyaluló újabb darabok azonban éppúgy beindítják őket 2013-ban is, mintha nem telt volna el huszonegy év a Foul Taste Of Freedom megjelenése óta...

Az Action még nem szólt valami fényesen, és eleinte a Pro-Pain sem dörgött úgy, ahogy kellett volna, de nagyjából a buli felére helyretették Marshall Stephens eleinte alig hallatszó gitárját is, így innentől fogva minden kellő erővel jött át. A csapatot általában Meskillel szokás azonosítani, ami összességében jogos, ám lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire jó zenészekkel veszi körbe magát a húsz évvel ezelőtt fizimiskáját tökéletesen konzervált Gary. A legjobban Jonas Sanders dobos teljesítményétől padlóztam le, aki ránézésre úgy festett, mintha egy tizenhét éves kölyök keveredett volna a cucc mögé, azonban olyan húzós és ízes játékot produkált, hogy csak lestünk a doboskérdésre amúgy is fokozottan érzékeny Kiss kollégával. Az általa biztosított ritmusokra pedig a többiek olyan feszesen nyomták a mindenféle felesleges zsírtól mentes crossover zúzdákat, aminek tényleg kevés párja akad. A Pro-Painben persze az is jó, hogy hiába tűnhetnek a dalok a felszínes szemlélő számára szimpla dührohamoknak, valójában azért lényegesen többről van szó ennél: Adam Phillips például élőben is úgy hozta az ízes szólókat, hogy arra csak csettinteni lehetett (már Tom Klimchuck is marha jó gitáros volt, szóval nem csoda, hogy ezen a poszton Meskil nem adhatta alább), és a golyófejű főnök süvöltésében is van valami nagyon trükkös. Olyan, mintha köze nem lenne a hagyományos énekléshez annak, amit csinál, mégis ragadnak a témái, mint a légypapír.

Mivel a Pro-Pain már tizennégy lemezt tudhat a tarsolyában, érthetően nem fér be a programba minden kedvenc régről, de igazából úgy sem volt hiányérzetem, hogy az első lemezről csak a Johnny Black meg a címadó került elő a végén, és ahogy néztem, másoknak sem nagyon. Sőt, az új album klipnótája, a Deathwish például simán az este egyik leghatalmasabb túrását eredményezte odalent, ami azt mutatja, hogy a The Final Revolution nem csak nekem jött be ennyire... A Southbound szintén irgalmatlanul nagyot ütött, akárcsak a State Of Mind a Contents Under Pressure-ről vagy a Stand Tall az Act Of Godról, sőt, így élőben a Symphony Of Des Make War Not Love is bizsergetett, pedig emiatt annak idején nagyon haragudtam a bandára. Összességében tényleg nehéz kiemelnem egyes dalokat, mert az egész buli egységesen magas oktánszámúra sikeredett, szemernyi levegővételt nem engedélyeztek a nagyjából hetvenöt perces játékidő alatt.

Aki nem jött el, sajnálhatja, aki ott volt, az pedig garantáltan nagyon jól érezte magát. Remélhetőleg minél hamarabb jönnek megint, így nincs is más dolgod addig, mint meghallgatni a The Final Revolutiont, ha eddig kimaradt volna, felesleges energiák lecsapolásához kevés alkalmasabb anyag jelent meg nála idén. Ez az este pedig hatalmas volt – good friendly violent fun, ahogy azt a nagykönyvben megírták.

Fotók: Máté Éva