Shock!

Ismét elkezdhetnék azon lamentálni, vajon mi lehet az oka annak, hogy miközben az Adrenaline Mobon még a lefüggönyözött PeCsában is csak lézengtek az emberek, Richie Kotzen szólóbulijai szellős hajók előtt mennek le, és a The Winery Dogs kétharmadát soraiban tudó jam-kvartetten sem hágtunk éppen egymás nyakára, addig Mike Portnoy, Billy Sheehan és Richie Kotzen így együtt csurig töltötte a Barba Negrát, de nem fogok. Valószínűleg itt is arról lehet szó, amit állandóan szajkózni szoktam, vagyis hogy az egész mindig több a részletek összességénél. Mindenesetre a formáció első magyarországi koncertje kétségtelenül igazolta a nagy várakozásokat. (D.Á.)

A rock and rollt valahogy úgy kell játszani, ahogy azt az Inglorious teszi. Bár még sosem hallottam a fiatal brit csapatról, gyakorlatilag tíz másodperc alatt megvettek kilóra, ahogy a közönség egészét is. Jó kiállás, energia, lendület, mozgás és remek dalok. Persze a nagy elődök hatása náluk is tetten érhető, ettől függetlenül azonban van stílusa a srácoknak, ahogy pedig ezt a műfajt játsszák, az tényleg tanítanivaló.

A The Winery Dogs a jelek szerint akár komolyabb történetté is fejlődhet annál, mintsem, hogy csupán egy újabb ideig-óráig futó projekt maradjon a három főszereplő agyonzsúfolt itinerjében. Már a csapat első lemeze is tetszett, a tavalyi Hot Streak azonban egy még jobban összeérett formációt mutat, ahol úgy lehet önmaga ez a három hatalmas egyéniség, hogy közben nem kioltják, hanem még tovább spannolják egymást, és erre a jelek szerint a közönség is ráharapott. A hazai sold out is tökéletesen mutatja a hármasfogat körüli pezsgést, és naná, hogy a magyar rockzenei élet krémje is ott tolongott a Barba Negrában ezen a szerda estén. Richie Kotzen, Billy Sheehan és Mike Portnoy pedig hozta, amit kellett, és kenyérre is kentek mindenkit.

Tulajdonképpen elég nehéz leírni, mi is játszódott le a színpadon a The Winery Dogs fellépésén, mert voltaképpen semmi extra nem történt azt leszámítva, hogy kijött ez a három arc, hozták a saját paneleiket, és abból összeállt valami egységes egész, ami tökéletesen működik. Ugyan eleinte kicsit sajnáltam, hogy a terveknek megfelelően nem John Sykesszal szökkent szárba ez a történet, de Kotzen csatlakozása eloszlatta a kérdőjeleket, és új irányt is adott a projektnek. Noha élőben Sheehan és Portnoy összekeverhetetlen figurái is ugyanolyan markánsak, mint az ő gitárjátéka és dallamvilága, azon azért aligha vitázik velem bárki is, hogy lemezen a Winery elsősorban Richie zeneiségét viseli magán, ami persze nem baj, ezt a bluesos-jammelős-feelinges, őserejű rockzenét kevesen érzik nála jobban a mai színtéren. Viszont – bocsássa meg nekem a világ – akármilyen nagyra is értékelem Kotzen szólómunkásságát, a fanatizmusig soha nem jutottam el vele kapcsolatban, ellentétben a hagyományos zenekari környezetben alkotott dolgaival, legyen szó Native Tongue-ról, Forty Deuce-ról vagy éppen erről a trióról. Magyarán szólva szerintem Richie igazi zenekari ember, aki mellett két egyenrangú társ is tökéletesen tud érvényesülni, és közben nem nőnek rá egymásra. Ha van titka a Winery Dogsnak, hát akkor alighanem ez az.

A koncert ennek megfelelően pontosan olyan volt, amilyenre számítottam: száz százalékig a zenélésről, sőt, ZENÉLÉSről szólt minden, viszont eközben is tartották a dalformátumokat, ami azért valljuk be, nem gond, és nem is feltétlenül magától értetődő ilyen kaliberű arcoknál. Illetve konkrétan ezeknél az arcoknál sem, mert hiába ritkította Kotzen arányérzéke mindig is párját, mindezt az egyébként imádnivaló Billyről vagy főleg Portnoyról azért a legjobb indulattal sem lehetne elmondani. Itt viszont most senki sem akart többet szerepelni a kelleténél: Mike egyszer ugyan körberohangászott a színpadon a dobverőivel, hogy az állványzat és a színpad mellett még magán Sheehanen is játsszon egy keveset, de nem akart minduntalan a középpontban maradni, önállóan csupán egész röviden villantott a doboknál, sőt, még az obligát basszusszóló sem nyúlt hosszabbra a feltétlenül elmaradhatatlannál. Noha Billy tudása és hangzása nyilván ámulatba ejtő, én speciel most is kibírtam volna enélkül, de hát mégis egy ikonról van szó, vagyis értem, miért kell mindenáron hosszú percekig nyújtania ezt a blokkot. Ettől még persze ugyanúgy nem mondott nekem semmit, ahogy az eddigi alkalmakkor sem, de nem kötök bele, a helyén volt. Viszont az önálló, kizárólag önmagáért való szólózásnál sokkal jobban élvezem Sheehan futamait és szólisztikus megnyilvánulásait az egyes dalokban, ezek hallatán sokszor megint önkéntelenül is azon kaptam magam, hogy szélesen vigyorgok. Tényleg óriási a fickó.

Viszont nem tagadom, ez az este számomra elsősorban még így is Richie-ről szólt, méghozzá olyannyira, hogy elhatároztam: a jövőben kicsit azokkal a szólódolgaival is megpróbálok összehaverkodni, amik az elmúlt évtizedek során elmentek mellettem. Tényleg, szó szerint árad a zene az egész emberből, letaglózóan játszik, és amikor a billentyűkhöz ült, az is ugyanolyan tökéletesen működött, mint amikor azokat a bizonyos jellegzetes gitárfutamokat hozta. És komolyan mondom, hogy már a Fire akusztikus szólóelőadása miatt is megérte volna eljönni, annyira csodálatos volt az egész. A hangját hallottam már jobb formában is koncerten, de hát kit érdekel ez így élőben? A kötelezőt énekileg is bőven hozta, ezekkel a dalokkal pedig nem nagyon lehet melléfogni. Mint mondtam, a két album legjobbjait felváltva, jó ütemezésben elővezető trió nem csinált semmi nagyon extrát a színpadon, a dumálást sem vitték túlzásba, de így is végig lekötötték a figyelmemet bő másfél órán keresztül, és ahogy néztem, így volt ezzel még további ezeregynéhányszáz néző is rajtam kívül.

Ha csúcspontokat kell kiemelnem, a rendes műsoridő végén, ráadásul egymás után elhangzott két nagy kedvencet, a Ghost Townt és az I'm No Angelt élveztem a legjobban, de ugyanennyire mellbevágtak a billentyűs Think It Over soulos-kitudjamilyen hangulatai is, egyenesen mágikus volt ez a szám élőben Richie zseniális dallamaival. És amiket Billy tolt alá a basszuson... Libabőr a köbön, tényleg. Meg persze volt nagy közönségkórus az Oblivionnél és az Elevate-nél, és ahol álltunk, ott még tök jól is szólt minden, pedig a Barba Negrában ez azért nem mindig magától értetődő.

Biztos baromi unalmas, hogy állandóan ezzel jövünk, és nem is akarom a körtét összehasonlítani az almával, de tényleg megint csak azt tudom mondani: Mike Portnoy talán nem járt jól minden szempontból, amikor hirtelen felindulásból otthagyta a Dream Theatert, a világ zenehallgató hányada viszont nagyon is. Ellenkező esetben talán ez a projekt sem jön létre – márpedig nagyon hiányozna. Lehet, hogy a stílust tekintve a The Winery Dogs sem csinál semmi újat, de három hatalmas egyéniséget látunk a színpadon, akik ilyen keretek között még a boszorkányos muzsikálás mellett is képesek lejjebb venni az egójukból, és alárendelni magukat valami magasabb rendű egésznek. Remélem, még sokáig játszanak így hárman együtt. (D.Á.)