Shock!

Kevés fárasztóbb és hervasztóbb dolgot tudnék említeni az elmúlt évek terméséből Mike Portnoy napi szintű nyilatkozatainál, amelyekben változó hangulatban és stílusban magyarázza a bizonyítványát. Mike világéletében túlmozgásos és nárcisztikus volt, de amit a Dream Theaterből való távozása óta összepofázott, az még az ő szintjén is sok és felesleges. És azt hiszem, ezzel le is írtam minden negatívumot, amit a hülye nevű The Winery Dogs (na jó, ebbe is belekötöttem) projekt (zenekar?) debütáló lemezével kapcsolatban el tudok mondani, ugyanis a Portnoy mellett Richie Kotzen és Billy Sheehan alkotta trió minden szempontból hibátlan és tökös albumot tett le az asztalra. Olyat, amelyet még a szófosásban szenvedő dobos nyilatkozatai sem tudnak elrontani.

Kezdjük rögtön ott, hogy ha nem próbálná Mike minden héten – némi sértődöttségtől és még több önigazolási vágytól fűtve – megmagyarázni, hogy miért távozott huszonöt év megszállottság után a Dream Theaterből, és miért váltogatja úgy a különböző projekjeit, mint Simon Jenő a nőit, akkor is hallaná mindenki, hogy lényegében minden, amihez köze volt az elmúlt években (az Adrenaline Mobtól a Flying Colorson át Neal Morse lemezeiig és a sort még hosszasan folytathatnánk), jóval izgalmasabb, mint bármi, amit a Dream vele vagy nélküle kiadott 2003 óta. (Mondom ezt szomorúan annak ellenére, hogy én azon kisebbséghez tartozom, akik még az utolsó Dream Theater lemezeket is többé-kevésbé fenntartások nélkül szeretik, és még mindig képes vagyok izgalommal várni a szeptemberben érkező új albumot.) Egy jazz-zenész számára az volna a világ legtermészetesebb dolga, amit Mike az utóbbi években művel, de természetesen tudom és elfogadom, hogy a rockmuzsikusok körében ez a fajta kreatív csapongás korántsem elfogadott dolog, pláne, ha az illető még állandóan újabb és újabb ideológiákat is gyárt hozzá. Tehát abszolút megértem és méltányolom ezt a hozzáállást, és még az Adrenaline Mobból való – kicsit coitus interruptusra emlékeztető – távozását is el tudom fogadni, noha persze sajnálom. Bármennyire is esélyes az áttörésre a csapat saját jogán is, azért az elmúlt negyedszázad teljesítménye fényében nem kicsit lehetett megalázó érzés Mike barátunk számára a Halestorm supportjaként turnézni a Mobbal, bármennyire is magáénak érezte a zenét és a bandát. Maradjunk annyiban, hogy szerintem korrekt döntést hozott mind a saját, mind a csapat érdekeit nézve, és ha minden jól megy, Orlandóék a közeljövőben egy az Omertához hasonlóan ütős albummal jelentkeznek majd nélküle is.

És akkor talán ejtsünk szót magáról a zenéről is! Mit is várhatnánk három ekkora zenei egyéniségtől, mint őszinte, felszabadult örömzenélést? Természetesen minden hangon hallható a döbbenetes technikai tudás, a hangsúly mégsem ezeken, hanem a húzós témákon, megadallamos refréneken és a jobbnál jobb dalokon van. A határozottan Mr. Big-ízű nyitó Elevate első hangjától a nyugis bluesos zárónótáig egy perc üresjárat nélküli hamisítatlan hard rock muzsikával kényeztet minket Portnoy, Sheehan és Kotzen. A dalok kellően változatosak a laza hard rock'n'roll témáktól (One More Time) a bluesos/soulos melódiákon (Damaged) és szívbemarkoló balladákon (The Dying) át a feszes riffelésig (Six Feet Deeper) mindenféle megoldással találkozatunk, azonban mindegyikben közös, hogy Kotzen nem csak döbbenetesen feelingesen gitározik, de félistenként is énekel ezernyi hangszínén. Mindezt még sikerül zseniális vokálokkal is megfejelni (amelyekből nyilván a két zenésztárs is alaposan kiveszi a részét), az összhatás egyszerűen parádés. Nem tudom elképzelni, hogy mindezt miként lehet élőben visszaadni, de nyilván erre is hamarosan választ kapunk majd.

Bár a nagybetűs DALOK alapvetően mind viszonylag egyszerű verze-refrén felépítésűek, és a zenész-mágusok egyáltalán nem a technikai villogásra helyezik a hangsúlyt (miközben persze nem lehet nem odafigyelni Sheehan összekeverhetetlen búgó basszustémáira, vagy Portnoy alázatos, egyben elegáns pörgetéseire, cin-díszítéseire), azért jelzésértékkel szerencsére egy-két brutál gitár-basszus ikerszóló (például Not Hopeless) és végtelenített gitárvarázslás (The Dying) is helyet kapott a lemezen. Annyira erős a mezőny, hogy egyszerűen képtelenség csúcspontokat kiemelni, de talán a We Are One-t mondanám a kedvencemnek, mert ebbe sikerült a legütősebb riffek mellé a legmonumentálisabb refrént is belepréselni. De minőségben egy centivel sem marad el tőle a gyönyörűséges I'm No Angel vagy a lemez talán legkomplexebb dala, a Not Hopeless sem, amelynek instrumentális részeit és Kotzen félelmetes énekteljesítményét hallgatva sokadjára is leesik az állam. De mondom, bármelyiket kiemelhetném, mert a pontosan egyórányi lemezen egyszerűen nemhogy gyenge, de még csak átlagos momentum sem található.

Abszolút megértem tehát, hogy Portnoy a következő félévben erre a zenekarra kíván teljes mértékben koncentrálni (mármint ami az ő esetében teljes mértéknek számít, hiszen közben nyilván uszkve negyvenhárom lemezt fog még feldobolni a turné szüneteiben), és csak reménykedni tudok benne, hogy hozzánk is eljutnak majd valamikor az anyaggal, mert ezt a tizenhárom nótát elejétől a végéig hallani akarom élőben is. A maximális pontot pedig majd év végén fogom megadni, ha akkor is ilyen eufóriát érzek majd a lemez hallatán. Ebben az esetben hótziher, hogy minimum dobogós lesz az évvégi listámon.