Shock!

Talán már írtam, talán nem, de mindegy, leírom még egyszer: én bizony egy cseppet sem bánom, hogy Mike Portnoy már nem játszik a Dream Theater soraiban. Ha a folyamatosan lelőhetetlenül pörgő dobos nem hozza meg azt a bizonyos, a maga idejében teljesen elmeháborodottnak tűnő döntést, garantáltan nem köszönthettük volna már másodszor Budapesten fél éven belül, ráadásul két teljesen más formáció soraiban, ez azonban csupán a dolog egyik oldala. Lehet mondani, hogy Mike biztosan szívesebben játszana tízszer-hússzor ennyi ember előtt eredeti bandájával, de az is biztos, hogy hihetetlen ráérzéssel választ magának társakat az egyes projektekben. Tony MacAlpine, Billy Sheehan és Derek Sherinian hármasa ugyanúgy nehezen überelhető, mint Russell Allen és Mike Orlando vagy Steve és Neal Morse duója (a most formálódó Portnoy / Kotzen / Sheehan fogatról meg már inkább nem is ejtek szót). Vagyis nem volt kérdés, hogy ezeket az arcokat ebben a formában bizony mindenképpen látni kell.

A Portnoy – Sheehan – MacAlpine – Sherinian négyes úgyszólván a semmiből jött össze valamikor az év elején, de semmi meglepő nincs benne, hogy együtt maradtak: ezekre a nevekre a világ minden táján összeverődik egy klubnyi néző, ráadásul maguk a résztvevők is élvezik a közös zenélést. A program nagyjábóli mibenlétét jó előre sejteni lehetett: egyelőre a múltjukból válogattak, méghozzá teljesen vegyesen, de nem lepne meg, ha a következő turnéjukon már friss darabok is vegyülnének a régiek közé, hiszen ez a négy figura bármikor röhögve össze tudna rakni egy saját új albumot is ebben a stílusban. Abba most ne menjünk bele, hiányzik-e a világból egy újabb instrumentális progresszív metal lemez vagy sem – a lényeg, hogy élőben abszolút letaglózónak bizonyult az élmény.

Mivel ez egy speciális instrumentális turné, a színpadkép természetesen eltért a hagyományostól. A dobcuccot beállították a rendezői jobbra, méghozzá oldalsó helyzetben, így még azt is látni lehetett, milyen tempóban pörög Portnoy lábdobja, és – naná – emellé még kapott egy mikrofont is, hogy ellássa a kvázi-frontemberi feladatokat is a buli közben. Vele átellenben egy kisebb magaslaton Sherinian nyúzta a szintetizátort és a Hammondot (méghozzá egy valódi példányt), középen pedig MacAlpine és Sheehan nyomatták az alaposan felszteroidozott futamokat. Itt ugyanis végig ezeken volt a hangsúly, bár aki eljött, az aligha várt mást: a tagok maguk is azonnal elismerik, hogy ez a sebtiben összerántott, még hagyományos névvel sem rendelkező projekt az elszabadult, korlátokat nem ismerő, virtuóz megoldásokról, komplexen jammelő hangszeres betétekről és dalokról szól. Vagyis – noha alapból nem én vagyok a túlpörgetett instru-prog cuccok legnagyobb híve – tőlem aztán ne számíts fanyalgásra, mert kizárólag azért mentem el a bulira további három-négyszáz ember társaságában, hogy megnézzek négyet a világ legjobb rockzenészei közül, amint éppen mindenféle önmagán túlmutató cél nélkül együtt zenélnek, és ezt maradéktalanul meg is kaptam.

Az előzenekar nélküli koncert egyébként nem állt valami jó csillagzat alatt: a négyesfogat járatát Varsóban törölték, így Mike-éknak át kellett repülniük Düsseldorfba, hogy végül eljussanak Budapestre. Állítólag nem is voltak valami jó passzban, amikor megérkeztek, mire azonban este fél kilenc körül színpadra léptek, ebből már semmi sem érződött. Derek és Tony ugyan alapból sem a vigyorgógépek táborát gyarapítja, Billy és Portnoy azonban helyettük is gazdagon mosolyogtak, és rendkívül jó ütemezéssel semmit sem bíztak a véletlenre. A buli helyből az A Change Of Seasons nyitányával, a mágikus The Crimson Sunrise-zal indult, hogy aztán a Liquid Tension Experiment Acid Rainjével folytatódjon. Sűrű, ám verhetetlen kezdés volt ez, ami tökéletesen villantotta fel, mire lehet számítani tőlük a következő bő másfél órában, de Mike még külön fel is hívta a megjelentek figyelmét az első átkötőben arra, hogy ne várjanak mást („Fuck the singers, right?").

Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden egyes elhangzott dalt ismertem. A kezdő kettős után érkező The Stranger nyilván nem ért felkészületlenül Tony 1986-os Edge Of Insanity debütjéről (minden idők egyik legalapvetőbb instrumentális gitáralbuma, semmi kétség!), és ugyanígy Derek egyes szólódarabjai sem, Mike-ék azonban figyeltek arra, hogy ne csak a kiszámíthatót hozzák. Így választottak be a műsorba egy Billy Cobham és egy Bill Bruford témát is (Stratus és Hell's Bells), de még az említett Edge Of Insanity japán bónusza, a Birds Of Pray (Billy's Boogie) is előkerült. És ha már Sheehan, a Talas sem maradhatott ki, tőlük két dal is felhangzott az este folyamán. A legnagyobb ovációt ugyanakkor egyértelműen a rendes műsoridőt záró Dream Theater miniblokk váltotta ki, ahol logikus módon Portnoy és Sherinian egyetlen közös nagylemezéről, a sokáig méltatlanul mellőzött és ok nélkül köpködött Falling Into Infinityről szólalt meg előbb a Hell's Kitchen, majd a Lines In The Sand. Előbbi olyan megigézően szólt, hogy még most, több mint három nappal a buli után sem vagyok képes kiverni a fejemből, utóbbi pedig hasonlóan brilliánsra sikeredett a megaeposz hangszeres részeinek interpretálásával. Az amúgy is kedvenc belassulós középrésznél valósággal libabőröztem a gyönyörűségtől, ahogy MacAlpine istenként játszotta John Petrucci halhatatlan témáit – komolyan mondom, már csak ezért a két dalért simán megérte eljönni.

Igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy Derek szólódalai is feltűnően jól működtek élőben: a pszichopata Atlantis, Part 1: Apocalypse 1470 B.C., a Been Here Before és különösen a morózus Nightmare Cinema semmiben sem maradtak el az este többi szerzeményétől. Ennyit arról, hogy Sherinian bárhová is kevés lett volna... Önálló szólójában is inkább csak a hangulatokra helyezte a hangsúlyt, mintsem a céltalan, elmeháborodott futamokra – szerintem ezerszer ízlésesebben és stílusosabban játszik Jordan Rudessnél, mert nem akar mindenben és mindenáron harsányan előretolakodni, de ez persze csak az én véleményem. Egy-egy szólóblokkot egyébként Tony és Billy is kapott a műsor folyamán, előbbi nagyon tetszett, utóbbit azonban – a lehengerlő technikai tudás maximális tisztelete mellett – ugyanúgy soknak találtam, mint a Mr. Big koncerteken vagy a Devil's Slingshot bulin pár évvel ezelőtt a Hajón. Nem kétséges, hogy Sheehanben egy földönkívüli lakozik (sőt, L. Ron Hubbard tanításainak feltétlen híveként alighanem ő lenne az utolsó, aki ezt illetően vitába szállna velem...), de hosszabb távon hallgatni ettől még nem lesz élvezetes ezt a hanghalmozósdit. És igen, jól olvastad: Portnoy nem szólózott. Különösebben ezt sem bántam egyébként, pláne, hogy amikor az egyik pedálja megadta magát, még viccet is mesélt helyette. Akár lejáratta magát a Dream Theater cirkusszal és a nyilatkozatháborúval, akár nem, egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Mivel előzetesen nem néztem programot, fogalmam sem volt, mi lehet a ráadás egy ilyen koncert végén, a csapat azonban ezen a téren a nyilvánvalóhoz nyúlt: a sokat megélt Talas alapnóta, a Shyboy zárta a bulit, a mikrofonnál felváltva Mike-kal és Billyvel. Ez már inkább csak amolyan levezetésként funkcionált, de mindenesetre pikáns volt egy műsorban hallani a Hell's Kitchennel – még akkor is, ha Sheehan mikrofonja alig hallatszott, Portnoy pedig szokás szerint inkább csak kiabált ének helyett. De mondjuk a dal legismertebb verziójában domborító David Lee Roth sem éppen arról híres, hogy öt oktávot tol ki, meg ebben a vidám, pörgős témában aztán végképp nincs is szükség ilyesmire, szóval így is jó választásnak bizonyult arra, hogy lezárja ezt a kiváló hangulatú péntek esti bulit. Bennem legalábbis abszolút nem maradt hiányérzet, amikor levonultak, és ahogy elnéztem, így állt hozzá a lefüggönyözött nagytermet szellősen belakó közönség többi tagja is – ez pont így volt kerek.

További fotók:
Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian