Richie Kotzen eddig valahogy kimaradt az életemből. Persze akadnak lemezeim, amiken ez a vékony, szívtipró fazonú gitáros játszik - ez nem nehéz, elvégre elég sok helyen megfordult -, szeretem is ezeket, de sosem volt olyan késztetésem, hogy naphosszat csak őt hallgassam, és mindenkinek istenítsem. A helyzet most változni látszik, új csapatával, a Forty Deuce-szal ugyanis olyannyira telibekapott Kotzen, hogy ihaj, pedig egyáltalán nem számítottam tőle ilyen típusú zenére.
Az irányvonal a főhős előéletének - Poison, Mr. Big, virgázósabb és bluesosabb szólólemezek - ismeretében meglepő is meg nem is. Abból a szempontból furcsa, hogy eddig rendszerint ennél cizelláltabb, polírozottabb környezetben találkozhattunk vele, ugyanakkor viszont abszolút nem hangzik tőle természetellenesen ez a tökös, alapvető rock'n'roll, hanem éppen ellenkezőleg: ez egy vérbeli ösztön-lemez, még ha Richie képzett muzsikusagya át is hatja az egészet.
Nincs mese, aki a nyitó Oh My God (I Fucked Up Again) hallatán nem megy le kutyába, azt beoltották rock'n'roll ellen, ennyire dögösen, lazán, szimplán és mégis mindent egybesűrítően megfogalmazott esszenciális himnuszt ugyanis évek óta nem írt senki. Nincs semmi bűvészkedés, csak egy egyszerű, de nagyon jól eltalált riff, egy feszültségtől vibráló verzedallam, és egy olyan refrén, amiben egyszerűen minden benne van, amiről ez a műfaj szól. A folytatás hasonlóan lenyűgöző: nagy terű riffek, bomba refrének, ízes gitárszólók és feelinghegyek. Igazából csak kliséket tudok puffogtatni pont azért, mert az egész lemez csak és kizárólag hard rock klisékből építkezik, ám pont az a lenyűgöző benne, hogy ezeket a kliséket úgy variálja, amint azt csak nagyon kevesen tudják. Ezekhez a fordulatokhoz pedig valahol mindenki kötődik, aki szereti ezt a zenét.
Ha párhuzamokat kell mondanom, mondjuk a Velvet Revolver lehetne megfelelő kiindulási alap, azzal a különbséggel, hogy Richie bizony jobb nótákat írt ide, mint Slashék az egyébként kitűnő Contrabandre. Kotzen énekhangja miatt a Soundgarden is sokszor beugrik, de nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy barátunk ma már bizonyos értelemben véve jobb Chris Cornell, mint a szétivott, szétdohányzott hangú jelenlegi Audioslave énekes. Mindvégig szenvedélyes, óriási dallamokat hoz, amik mindenféle erőlködéstől mentesen szakadnak ki belőle, amit ugye a mai Chrisről már kevésbé mondhatunk el. Ami a gitárjátékot illeti, Richie itt sem spirázza túl a dolgokat, ami újabb külön pirospont, hiszen mind tudjuk, hogy simán megtehetné. Több helyen kimondott Slash-ízekkel penget, ami ismét csak a Velvet Revolver párhuzamot erősíti. Ami a dalokat illeti, az Oh My God mindenképpen kiemelkedik, de ugyanekkora favorit az egyszerre borús és tesztoszteronnal telített I Still, a nekikeseredett Complicated és a még ebből a mezőnyben is feltűnően erős refrénnel ellátott Next To Me.
A lemezcím egyébként nagyon találó, az egész zenéből ez a "nincs mit vesztenem" hangulat árad. Nem tudom, mi történhetett Kotzen magánéleti vonalán az elmúlt időszakban, hogy egy ilyen dühös, pörgős anyag szakadt ki belőle, de a Forty Deuce valami félelmetesen gyalul. Csak azért nem adok maximális pontszámot, mert a végére kicsit belassul a lemez, ám ettől függetlenül hetek óta hallgatom oda-vissza. Nem tudok betelni vele, és alighanem mindenki így lesz ezzel, aki szereti a hagyományos értelemben vett rockzenét, és eljut hozzá ez a kiváló album.
