Shock!

A From Hell évekkel ezelőtt amolyan underground szupergroupnak tűnt az első hírek alapján, hiszen az alapító George „Aleister Sinn" Anderson énekes/gitáros által alapított csapat felállásában egyaránt ott találtuk Steve Smyth gitárost (Nevermore, Testament, Forbidden), Paul Bostaph dobost (Slayer, Forbidden, Exodus, Testament) és Damien Sisson basszert (Death Angel). Aztán kijött az Ascent Of Hell című debütalbum, és elég gyorsan egyértelművé vált, hogy szó sincs ilyesmiről: ez itt egyemberes történet, amihez a főnöknek sikerült valahogy megvennie a jó neveket. Szintén ezt támasztja alá, hogy a Rats & Ravensre már csak a helyét amúgy is évek óta nem lelő Smyth maradt meg Sinn mellett, a ritmusszekcióban Stephen Paul Goodwin basszert és Wes Anderson dobost találjuk.

Szilvi hat évvel ezelőtt mindössze három ponttal honorálta az első anyagot, ami súlyos ítélet, ám a lemez sajnos tényleg rossz volt. A papíron kevésbé izgalmas felállás ellenére a Rats & Ravens talán erősebbre sikerült a debütnél – de messze nem annyival, hogy kikecmeregjen a rossz kategóriából. Hangzás terén például mindenképpen előreléptek. Nyilván ne várja senki, hogy úgy szóljon a cucc, mint mondjuk az új Testament, de azért élvezhető, vagy legalábbis nem zavaró a dolog. (A gitársound például továbbra is tompább, körvonalazatlanabb a kelleténél.) A problémát sokkal inkább Aleister Sinn barátunk dalszerzői vénája, pontosabban az e téren mutatkozó hiányosságok jelentik.

A From Hell ebből a szempontból kifejezetten csalóka zenekar, ugyanis ha csak úgy itt-ott belehallgatsz a zenébe, ígéretesnek tűnik ez a komplex, súlyos, sötét hangulatú thrash/groove/heavy metal átmenet. Ha nevekkel kell körbelőnöm, miben utaznak, a Nevermore, a Forbidden és kisebb mértékben a Testament a legnyilvánvalóbb rokon a tekervényes, mélyen dohogó, hol old school power/thrashes, hol modernebb, 21. századi módon groove-os gőzhenger-riffelés alapján (nyilván Smyth részvétele sem véletlen), de a deklarált horrorhangulat és bizonyos megoldások hallatán King Diamond megközelítése sem idegen a csapattól. És persze mindebben fűszerként sok minden elfér még tradicionális heavy metalig, death/black-ízű átkötésekig, színesítésekig. A dalok átlagos játékideje öt-hat perc körül mozog, tehát hosszúak, összetettek, a lemez pedig egy horrortörténetet mesél el, amely a hétszáz évvel ezelőtti Európában játszódik. Mindez szerintem is szépen mutat így leírva, ha azonban odafigyelve hallgatod az albumot, már korántsem ilyen meggyőző az összkép.

Az első és legfontosabb hiányosság egyben a legalapvetőbb is, amelyen aztán szépen el is úszik a sztori: a From Hell egyszerűen dalhiányban szenved. Tök jó, hogy Sinn telepakolta az anyagot morózusan szaggató, zúzda riffekkel, akad is köztük nem egy pofás téma, csak éppen képtelen őket ütős, markáns arcélű számokká fűzni. Elsőre még rutinos zenehallgatóként is azt hiheti az ember, hogy csupán némi idő kell az anyagnak, elvégre mégis agyasnak tűnő, komplex metálról beszélünk. Aztán amikor számos próbálkozást, több hétnyi pihentetéseket és újonnani elindításokat (igen, mazochista vagyok...) követően is csak ugyanazt a színtelen, kaotikus, mindenféle kapaszkodótól és víziótól mentes izét hallod, muszáj levonni a következtetést: ez itt nem agyas, komplex metál, hanem csak eljátssza, pontosabban el akarja játszani, hogy az.

Kis túlzással az 55 perc gyakorlatilag bármely részlete szabadon felcserélhető és tetszőlegesen behelyettesíthető akármelyik másikkal. Mint ebből is sejthető, legalább egységes cuccról beszélhetünk, csak éppen ez itt nem valami okos konceptalbum, amely a hangulatával maga alá gyűr, hanem egy megjegyezhetetlen, céltalanul döngölő-kavargó-fortyogó riff- és szólóhalmaz, amelyben sok jó ötlet akad, de ezek megfelelő vezérfonal és igazi dalszerzői tehetség híján jobbára sajnos meg is maradnak ötlet szintjén. Dalokat emiatt aztán nem is akarok kiemelni, mert nincsenek értelmetlen. Smyth persze jókat szólózik, akadnak boszorkányos dobmegoldások is, de ez sajnos baromi kevés ahhoz, hogy hasra essek, ha nem sikerül nekik keretet adni. Itt bizony nem sikerült. És akkor a továbbra is tragikusan gyenge, amatőr énekről még nem is ejtettem szót, márpedig ez az a pont, ahol a legtöbb érdeklődőnél azonnal el fog bukni ez az egész. Sinn érzésem szerint valamiféle extrémmetálos King Diamondnak akar tűnni hisztérikus üvöltözésével, ez azonban nem elhatározás kérdése. Így aztán gyakorlatilag végig olyan benyomást kelt a lemez, mintha az igazi énekes a felvételek előtt egy órával kilépett volna a zenekarból, és valamelyik gitáros kényszerből bevállalta a lemez feléneklését is. A durvább, karcosabb részeknél fájdalmasan erőtlen és civil az összkép, a kósza dallamok (halld például a Don't Cry For Helpet) pedig valami botrányosan hamisak. Komolyan, így kábé akárki tud énekelni...

Mint mondtam, csalóka ez a lemez, így aztán nem kérdés, hogy lesznek, akiket sikerül majd megvezetnie vele a From Hellnek, és ki is fognak akadni a pontszámon. De ettől még tartom a véleményemet: játsszon benne akárki, ez sajnos továbbra is egy rossz zenekar.