Shock!

Az előző koncertjükön is sikerült már elalélni anno az E-klubban, annak ellenére, hogy akkor Warrel kábé olyan szinten volt megfázva, mint egy tévedésből a fókamedencébe irányított és két hétre ott felejtett gnú. Most ugyebár arról szóltak a hírek, hogy kedvenc kecskeszakállú énekesünk némi alkohol miatti elvonókúrát követő hasnyálmirigy-lerobbanás miatt jó ideig egy félig összerakott LEGO csontváz szintjén vegetált, de a zenekar szerint “már jól van”. Ez persze jelenthet bármit, mindenesetre reménykedtem, hogy nem csak marketingszövegről van szó.

Egy kellemes Mercenary interjú után tovább gyűrűzött a para, mikor Jeff és Steve, a két gitárzseni elmesélte, hogy Warrel nem interjúzik. Hmmm. Még jó, hogy őt már végigfaggattuk macskákról és pincérkedésről az elmúlt koncert előtt, így viszont megismerhettünk két, rövid idő alatt ikrekké összenőtt übergitárművészt, akik elpirulnak, ha megkérdezik tőlük, ki a gyorsabb. A Nevermore beállás megtekintése után hamarosan beözönlött a nép – az özönlés persze sajnos nem volt mindent elsöprő erejű, de a szervezők félelmei ellenére többen jöttek, mint a pesszimista előrejelzések jósolták.

A háromnegyedére lefaragott PeCsa belső átlagsűrűn telt meg, és az elsőként színpadra lépő Mercenaryt is kifejezetten lelkes közönség fogadta. A tavalyi 11 Dreams lemez számomra egyértelműen a 2004-es év egyik “derült égből orrbarúgás”-jellegű meglepetése volt, ezért a dán brigádra is kíváncsi voltam már. A 35 perces blokkjuk alatt azt éreztem, hogy végtelenül szimpatikus, de még egy kicsikét kiforratlan, színpadi rutinban és koncert-összhangilag fejleszthető brigád a Mercenary. Egy dalon kívül a tavalyi lemez dalait játszották, amik lemezen nagyon sütik, élőben viszont valamiért kicsit hosszúnak tűntek. A tagok egyébként nagyon lelkesnek látszottak, egy nagyon picit túljátszottnak is éreztem a mozgásukat: az énekes Mikkel egyébként is furán néz ki a maga 160 centis “magasságával”, de amikor spárga-közeli beállásokba szobrulva, japán színészeket megszégyenítő grimaszokkal sikoltozott a mikrofonba, miközben karjai szélmalomként csapkodtak szerteszét, kissé paródiává változtatta a megjelenését.

Sokkal szimpatikusabb volt a szólógitáros Martin: az életben valószínűleg elég észrevehetetlen, teljesen átlagos srác, a színpadon összenőtt a gitárjával, látszott rajta, hogy ő tényleg túljátszás nélkül élvezi a játékot. A 11 Dreams-ről a Firesoul, a World Hate Center, a Falling és a címadó dal, a 2002-es Everblack lemezről pedig a Seize The Night hangzott el, és bár a lemezeken kristálytiszta magas énektémák a buli hevében kissé sikítozós, esetenként rikácsolós felhangokat is kaptak néha, számomra olyan 80 százalékos teljesítményig feltornászták magukat. Igaz, hogy a lemez alapján többet vártam, de valószínűleg még pár év masszív turnézás meghozza számukra a letisztulást színpadon is.

Őszintén bevallom, a Dew-Scented (vagy ahogy a magyar közönség bekiabálásai alapján átírható lenne, a “Tyúkszendvics”) nem az én zeném. A “németek vagyunk, de Slayer akarunk lenni” megközelítés alapból még szülhetne jó dolgokat, de valahogy nem tudták Arayáék varázslatát elkapni. Ugyanaz a tikatika a koncert elejétől végéig engem nem hatott meg – a Slayer ügyesen megspékeli a bulikat pár lassabb számmal, hangulatváltásokkal, itt viszont csak a nagyjából ugyanolyan őrlés ment háromnegyed órán át. Mivel van olyan a csapatban akinek jobban bejön az egyébként teljesen szimpatikus és közvetlen arcokból álló germán thrash brigád zenéje, inkább reá hagyományoznám a Tyúkszendvics-blokk bővebb kielemzését.

A Nevermore jött, látott, és módszeresen pici fasírtfröttyedékekké darálta a teljes közönséget. Az új lemez nyitó dalával startoltak, majd ugyaninnen a My Acid Words következett. Már ezek alatt látszott, hogy Warrel sok mindenben megváltozott: természetesen a legszembetűnőbb az iszonyatos lesoványodása volt, valamint az, hogy hajdan legendás sörénye, bár még mindig baromi hosszú, viszont úgy ritkul, mint az esőerdők. Szinte a koncert végéig össze is volt fogva a szőke rőzsemaradék, és a fejtetőt pedig Nevermore-sísapi takarta el… Hjajjaj, Houston (illetve Seattle), van egy kis probléma.

A hangszeresek természetesen az első pillanattól úgy zúztak, mint az aszfaltlyukasztó munkagép. Van Williams dobolása nem csak zeneileg, de látványban sem utolsó, élvezet belefeledkezni a mozdulataiba. Az örök kölyökképű Jeff Loomis és a mára teljesen Nevermore-osított Steve Smyth egyszerre játszott őrülten és nanomásodpercre pontosan. Ritka, hogy két ilyen szintű gitáros egymásra talál, öröm volt figyelni az összjátékukat. Jim Sheppard, bár egyre inkább egy öregedő, hosszú hajú Zorróra emlékeztet, szintén kivette a részét a zúzdából, lazán rohangászva, lábára lógatott basszusgitárral súlyozott a többiek alá. Ezalatt Warrel ellenpontot játszott. Valószínűleg egészségi állapota lehetett a változások kiindulópontja, de koncepcióvá válhatott: A vadkancsordaként túró zenészek mellett / előtt / között Warrel méltóságteljesen lépkedett, lassú, teátrális mozdulatokkal kísérte az énektémákat. Itt a példa arra, hogy nem kell folyton állatként zúzó frontembermetálsztárfélistent játszani: egyetlen kis kézmozdulattal elcsendesítette az üvöltő közönséget, szinte a szemével irányította a tapsokat. Furcsa kettősség alakult így ki a színpadon, de nagyon hatásos volt, az biztos.

A sorban egyébként még egy új lemezes dal (Bittersweet Feast) után a Dead Heart lemez nyitódala, a Narcosynthesis zúzott meg mindenkit – itt látszott leginkább, hogy talán ez a 2000-ben megjelent lemez a legnépszerűbb kis országunk Nevermore fanatikusainak körében. Rögtön utána érkezett ugyaninnen a Folyósárkány, ahol a két gitáros megmutatta, hogyan kell egy eredetileg harmonizerrel lemezre vett, ultragyors gitárszólót leosztani két gitárra és beleköthetetlen pontossággal előadni a legeslegnagyobb fejrázás közepette is.

Alig tértünk magunkhoz, máris két Neonfekete dal süvöltött végig a termen, a címadó és a Beyond Within. Ezeket mintha kissé kevesebben ismerték volna, de a zenekar lelkesedéséből ez semmit sem vont le. Aztán tovább barangoltunk a történelemben, az Isten Hét Nyelvével és a The Learninggel a Politics lemezről. A Sentient 6 visszavitt a jelenkorba, majd érdekességként a szarrá kitekert (tehát zseniális) Sound Of Silence átirat következett a Dead Heartról. Kábé itt forrt fel a tömeg, hiszen a terem színpadhoz közelebb eső fele heveny bugyborékolásba kezdett, majd felrobbant az energiától. Itt Warrel kissé eltolta a konferálást – már majdnem betojtam, hogy a világ egyik legszívfájdítóbb power balladája, melynek az előzetes setlist alapján már örültem igencsak, most kimarad. Aztán a többiek kedvesen figyelmeztették a vékony troll varázslót, aki vigyorogva ismerte be, hogy tényleg a Heart Collector következik. És milyen jó, hogy következett, jajdemilyenjó!

Az utolsó blokkban ismét az új lemez két dala (a címadó és a Final Product) fényesítette ki a koronát, majd az Enemies Of Reality kukacevésre buzdító soraival búcsúzott a kvintett. Itt még Warrel is elővillantotta gyérülő frizuráját egy tíz másodperces hajrázás erejéig, de gyorsan visszaillesztette a sapit... Ugyan első lemezes nóta és In Memory most nem volt, de ettől még hengerlődtem, és az idei koncertek toplistás koncertélményével vánszorogtam haza, kábé úgy, mint egy mángorlón áthúzott, majd kerékbe tört áldozat, aki széles vigyorral örül a kínzásnak, és akar még…

Bátky Zoltán

Idén igazán nincs okom panaszra koncertek terén, a két legnagyobb kedvencem eljött, ráadásul a Nevermore két olyan csapatot hozott magával, akikre kíváncsi voltam. Egyikükre azért, mert még nem láttam, másikukra meg pont azért, mert már láttam, mit művelnek és jólesett volna a szervezetemnek még egy hasonló intenzitású buli.

A Mercenary utolsó lemezét van szerencsém ismerni és kedvelni, valahogy koncerten mégsem győztek meg. Az én ízlésemnek túl sok volt a sikoly, meg összességében nem jött át, mennyi érdekességet rejt a zenéjük. Így a koncertjük nagy részét hátulról néztem/hallgattam (igaz ez betudható annak, hogy lázas voltam, így inkább tartalékoltam magam az este utolsó fellépőjére).

Utánuk a Dew-Scented azért felpörgetett némelyest, akik naná, hogy “A” slágerükkel, az Uncondicitonallel kezdtek, ami a legsikerültebb lemezük thrash alapvetése lett immár. Sokan osztják ezt a véleményt, a szaporodó közönség is vette a lapot és láthatóan örültek a német aprítóbrigádnak. A mostani dobosuk - ha jól sejtem - beugró jelleggel dolgozik náluk, érdekes látványt nyújtott: terepszínű nadrágban, cowboykalapban, leginkább egy militarista Yul Brynnerre emlékeztetett. A gitárosok és az egyébként folyton mosolygós, barátságos frontember roppant nagy lendülettel keverték a levegőt: ismét leckéket vehettünk hajkócolásból, illetve az unikumnak számító német thrash-terpeszből.

Sajnos az utolsó lemezük nem jutott el hozzám (meg igazából az előző is csak félig-meddig), szóval kevéssé vagyok/voltam képben mit is művelnek mostanában, de az biztos volt, hogy nem tértek el a megszokott iránytól: irgalmatlan tempójú tikatika, egy hangnemben tolt thrash riffek, mérges ordítás. Nagyjából ez jellemzi az összes Dew-Scented dalt, és ez is a hátulütője a dolognak, fél óra bőven elég lett volna ebből a sikálásból, hosszabban már fárasztó tökugyanazt a tempót hallgatni. Kevés az igazán fifikás rész, tartok tőle, hogy kifogyóban az ötlettáruk és önismétlésbe fognak bocsátkozni ezentúl. A koncertet így inkább ismét hátulról hallgattam: ha már egy vérbeli thrashert is fáraszt ez a zene, és nem ad elég energiát, ott valami hibádzik.

Annyira azért nem bántam, mert hamarosan következett az Év Koncertje - igen, még a Slayert is lenyomta nálam a Nevermore. Ilyen szinten együtt lélegző zenekart ritkán látni, számomra külön öröm, hogy Warrel kimászott alkoholizmusból és nem szorul májátültetésre öt év múlva, bár mostanában egy kócos piszkafára hasonlít, de érezhetően jön vissza az ereje - és a hangja is. Ami ugyan még nem tökéletesen a régi, de sokkal jobban, szebben énekelt, mint bármikor, amikor eddig hallottam.

Vitának itt nincs helye, és, hogy egy kiváló közhellyel zárjam a mondandómat (meg már előttem minden fontos dolgot leírtak): Nevermore = Metal.

Valentin Szilvia