Shock!

Azért egy Slayer-koncert alapvetően semmi máshoz nem hasonlítható élmény, és ezt akkor érzi át igazán az ember, amikor a hatalmas sorban mellette álló két izomagyú barom erőből elkezdi csépelni egymást, azt hajtogatva fennhangon, hogy “ez egy Slayer koncert, itt vérnek kell folynia”. Sokan tényleg reménykedtek abban, hogy vér folyik majd, legalábbis a Still Reigning DVD-n látott módon, de hát ez a rövid, főleg fesztiválokat érintő európai turné nem erről szólt. Szóval nem volt vérfal és nem volt egészben lenyomott Reign In Blood sem, mint legutóbb, ennek ellenére Arayáék az általam látott eddigi legjobb koncertjüket adták.

A Neck Sprain ugyan nem pótolhatta a Mastodont, de most egy nagyobb színpadon is bizonyították, amit már a Meshuggah előtt is. Egyetlen gitárral úgy szóltak megint, mint más - főleg magyar - bandák kettővel sem, és abszolút nem látszott, hogy ezzel az új felállással ez még csak a negyedik fellépésük volt. A Neck Sprain kétségtelenül beugrott a mélyvízbe, de hogy közhelyekkel dobálózzak, aki mer, az nyer, itt pedig megint sima és zökkenőmentes győzelemnek lehetett tanúja a nagyérdemű. Amikor mellettem a világ egyik legelvetemültebb Slayer partizánfanatikusa azt mondja a Crush The Painre, hogy ez bizony jó, az jelent valamit. Jó is volt. Nagyon. Bánfalviéknak tényleg valami óriási hibát kell ahhoz elkövetniük, hogy az év végéig ne érjék be és hagyják le a csaknem 3 éves kényszerszünet alatt a fejük mellett kissé elhúzott mezőny nagy részét.

Talán a koncertdömping tette, talán az, hogy 2 éve a Szigeten nagyon sokan megnézték őket, és azt mondták, hogy most megvan a páréves betevő Slayer-adagjuk, de idén valamivel kevesebb ember zsúfolódott a szabadtérre, mint amikor Kerry Kingék legutóbb ugyanitt játszottak: úgy 3 ezren lehettünk. A Slayernek persze mindegy, hogy 3 vagy 30 ezer ember előtt lépnek fel, a teljesítmény és az energiaszint ugyanaz. Valamivel 9 óra előtt, még világosban elkezdődött a Darkness Of Christ intro, majd menetrendszerűen jött a Disciple. Ez aligha okozhatott meglepetést, lévén már harmadszor jártak nálunk az utolsó lemez megjelenése óta. A kissé túlzásba vitt füstgépezésnek köszönhetően meglehetősen keveset lehetett látni belőlük itt az elején, de aztán szerencsére észbe kaptak a felelősök, így aztán megállapíthattam, hogy Kerry King megint beszerzett néhány tetoválást, amiktől immáron teljesen valószínűtlenül néz ki, Araya meg szakállat növesztett, de amúgy minden maradt a régiben. Hála az égnek.

Az első két nóta - a Disciple-t a War Ensemble követte - alatt Jeff Hanneman gitárja meglehetősen halk volt, de aztán rendbehozták a megszólalást, és az ős-slayereseknek kedvező mágikus At Dawn They Sleep, Black Magic, Necrophiliac triászra összeállt egy pokolian erőteljes, tiszta hangzás. Különösen Dave Lombardo dobjai szóltak állatul, nem is tudom, koncerten mikor hallottam utoljára ilyen ütős dobsoundot. Mondani sem kell, a banda elementáris volt. Aki már látta a Slayert, az tudja, hogy igazából nem csinálnak túl sok mindent a színpadon: King egy helyben rázza tarkopasz fejét, Hanneman a másik oldalon molyol a gitárjával, Lombardo ki sem látszik a cucc mögül, Araya meg középen hirdeti az igét. Ennek ellenére letaglózó az az energia, ami lejön ezekből a fickókból, még így, a negyedik iksz környékén is. Egyszerűen mániákusok, és ez minden pillanatban látszik: tisztában vannak azzal, hogy senki nem játssza náluk jobban ezt a zenét, végig érződik az ebből fakadó már-már arrogáns magabiztosság, és a néző minden dal után csak sóhajtani tud, hogy ez az igazi, és a zenekarok nagy része nyugodtan letehetné a hangszert, mert a Slayerrel élőben nem lehet versenyre kelni. Még akkor sem, ha a gitárosok most kissé hányavetibben játszottak, mint általában szoktak (ez persze nem volt zavaró, de néha feltűnt, a Dead Skin Mask elején főleg).

Úgy tűnt, kimondottan jó kedvük van egyébként: Araya amúgy is egy kedélyes fickó, de most még King és Hanneman is megeresztett egy-két mosolyt a színpadon, ami aztán tényleg nem mindennapos esemény. Különösebb erőlködés, szövegelés nélkül követték egymást a jobbnál jobb témák. Egyetlen csúcspontot semmiképpen sem tudnék kiemelni, de mindenképpen meg kell említenem a God Send Death-t, ami lemezen korábban valahogy mindig elment mellettem, élőben azonban most az egyik leghatásosabb dalnak bizonyult.

Az ilyen nagy múltú bandáknál persze mindig a koncertprogram összeállítása képezi a viták alapját. Most sem volt ez másképp: a magam részéről nagyon örültem, hogy viszonylag sokat játszottak a Seasons In The Abyssről - War Ensemble, Blood Red, Born Of Fire, Dead Skin Mask és persze maga a Seasons -, ugyanígy óriási volt a ráadásban előkapott Silent Scream is, azt azonban nem értem, hogy az 1994 és 1998 közötti időszakból miért csak a Stain Of Mind-ot játsszák. Jó ez a nóta, szó se róla, de annyira azért nem, hogy a Diabolus In Musica óta folyamatosan műsoron legyen, miközben semmi más nem képviseli azt a lemezt vagy a Divine Interventiont. Aztán ugye több helyen is előkapták ezen a turnén a Show No Mercyt, amit nálunk sajnos nem. A Chemical Warfare mellé régen a Captor Of Sin is befért a programba, az utóbbi években viszont már ezt sem játsszák, és még sorolhatnám napestig, ha lenne értelme. A műsor úgy 80 perces lehetett, tehát nem húzták el túlságosan, de egy South Of Heaven, Silent Scream, Mandatory Suicide, Angel Of Death ráadás után talán szemtelenség is lenne bármit is hiányolni. Főleg, hogy utóbbi legendás dobkiállását Lombardo még el is nyújtotta…
Az év koncertje. Megint.

Fotó: Valentin Szilvia