Shock!

Bődületesen nyilvánvaló, arcpirító egy-az-egyben Judas Priest lopással (A Touch Of Evil) indul a mindössze másfél év szünet után megérkezett Cartesian Dreams címadó dala, de mire az ember elmorzsolna a fogai között egy ízes anyázást, James Christian előrukkol egy olyan ízes verze-, majd refréndallammal, hogy végül túlteszed magad a sokkon. Ami jó, az jó, még akkor is, ha a House Of Lordshoz egyébként méltatlan az ilyesféle riffkölcsönzősdi...

Christian és stabil partnere, Jimi Bell gitárhíró a World Upside Down – Come To My Kingdom kettőssel stílusban és színvonalban is a kultikus dallamos hard rock banda fénykorát idézték meg, és szerencsére most sem akartak kísérletezgetni. Azt adják, amit a maroknyi, ám annál elkötelezettebb rajongótábor vár tőlük: továbbra is leheletnyi tengerentúli AOR-érzéssel felturbózott, de azért szilaj, Whitesnake-sulis hard rockot nyomnak James összekeverhetetlen dallamaival. Nincs elhajlás se jobbra, se balra, csak tizenkét új House Of Lords dal, a csapat nagy híveként pedig nem tudok nem örülni az olyan himnuszoknak, mint a Born To Be Your Baby (itt szerencsére csak a cím hasonlít valami másra...), a finom Desert Rain, a bombasztikus Bangin', a nagyon-nagyon '80-as évek Never Never Look Back vagy a higgadtan húzós Repo Man. A The Bigger They Come galoppozós tempója, európai dallamvilága elsőre ugyan érdekes a bandától, de nem áll nekik rosszul, a refrén meg úgyis a helyére ráz mindent. Az sem feltétlenül baj, hogy a bónusz The Traint nem számítva mindössze egy líra szerepel a lemezen, a kellemes Sweet September (nem tehetek róla, de a kezdésről mindig az István, a király Mondd, mennyit ér az ember refrénű örökbecsűje ugrik be).

Az előző két lemez óriási kedvencem, ezúttal egy árnyalatnyival talán halványabbnak érzem a felhozatalt, de ez még nem tragédia, így is kellően jók a dalok. A hangzás viszont komoly visszalépést jelent a World Upside Down és a Come To My Kingdom hagyományőrző, ám egyszersmind ízlésesen finom, korszerű soundjához képest. A dobok eleve nagyon természetellenesen, puffogós, műanyag módon szólnak – hadd ne találgassak tovább, mert lehet, hogy nincs igazam... –, de a ritmusgitár sem szárnyal olyan csodásan simulékony, lélegző módon, mint az előző lemezeken, és néhol a vokálok meg a billentyűk is furcsán érkeznek az alapokra. Itt-ott kicsit olyan, mintha nem egységben, hanem egymástól függetlenül léteznének a sávok... Idővel persze ezt is meg lehet szokni, de ezek a dalok jobb hangzást érdemeltek volna, hiszen James most is úgy énekel, ahogy csak ő tud, és Jimi sem spórol a gyilkos szólókkal, díszítésekkel.

Nem klasszikus, de a hangzást leszámítva megbízható, erős lemez a Cartesian Dreams.