Shock!

Tehát végre Katatonia Magyarországon. Mióta is várom? Hát körülbelül a For Funerals To Come EP óta, amit a borítója miatt kölcsönöztem ki (!) a Ságiból valamikor nagyon-nagyon régen. Nem is vittem vissza, hanem megvettem másnap. Azóta mondjuk elcseréltem az első At The Gates-re, de őket már nyilván nem fogom látni. A Ságit meg egyszerűen legyalulták már régen, szóval mára csak a Katatonia maradt meg ebből a kis történetből. No ők sem teljesen olyannak, mint akkor. Változik minden, kegyetlen igazság ez legalább Hérakleitosz óta, néha lehet is sajnálni. Nekem egy kicsit hiányzik a régi világuk, de kapunk cserébe egyéb szép portékát. Az azonban még mindig biztos, hogy metalban az önsajnálat interkontinentális bajnoka ez a svéd zenekar (megosztott első hely a My Dying Bride-dal), és mivel magam is gyakran élek e nemes szenvedéllyel, határozott érdeklődéssel figyelem Blackheimék ügyes-bajos dolgait, mióta tehetem.

Miután megérkeztünk a Mega Pubba, a fémdetektornál kiderült, hogy nincs hereprotézisem, viszont rögtön utána a Kopasz Ember, akinek valószínűleg disznóvágás lehetett a jele az oviban, elkobozta a táskámból a haver aszott kolbászos szendvicsét, utánozhatatlanul mézes-mázos stílusban (“mer van benn pizzás, bazmeg!”). Gratulálok, egyél sokat. Nem baj, bent pizzást ugyan nem látok (mondjuk nem is vacsorázni mentem), viszont jó sok embert igen, meg az is kiderült, hogy a Beyond The Dawn nincs itt, így a két magyar zenekar játszik csupán a svédek előtt.

Először is a Garden Of Eden, ahol kicsit átrendeződtek a sorok, mivel Ildi helyére Adamskij mester került formabontó alakú hegedűinstrumentumával, aki ugye a Dethronersben vonja főállásban. Valamint ott volt még Árpi billentyűs is, a De Facto-ból, Pornography-ból, ami szintén újdonság. Érdekes volt hallani, hogy sok helyen vonós hangszínen játszott, miközben Ádám is persze. Mintha kicsit átalakultak volna a számok itt-ott, volt Távoli hangok és Ha lemegy a nap is, azokat szeretem, aztán egy új dal is ellentmondást nem tűrő felkonffal (volt olyan, aki rossznéven vette), meg a Black feldolgozás, nyilván a Wonderful Life (volt más számuk is azoknak?) és az F.O. Systemtől is újból elővették a klasszikus Holdat.

És a De Facto, akiknek ez a lemezbemutatója lett, bár a lemezt magát a boltokban még nem mutatták be. Aki azonban látta már őket koncerteken, az tudhatja, hogy egy nagyon igényes dark rock zenekar ez, szenvedélyes zenével, köszönhetően leginkább a gitáros/énekes Gyula szuggesztív egyéniségének. Az egész bandának van egyfajta komoly kiállása, főként, hogy ilyenkor játszik Petheő Attila is a Doomsdayből, ahol viszont Árpi segít ki alkalmasint. Rosszabbak a norvég kavaróknál. Számcímeket nem tudok mondani, viszont azt igen, hogy megnyerő volt a program szokás szerint, bár a hangzás annyira nem remekelt (a Gardennél sem), de hát ez a nagyoknál sem volt másképp. Az icipici színpadon megtettek mindent, amit lehetett, a végén a standard Anathema feldolgozással (Deep) hozták a formájukat, és az jó. Én meg várom az albumot.

De már jön is a Katatonia tök feketében. Itt van a két fő ludas, Blackheim mester és Renkse, aki többek szerint egy kissé zavart Rimbaud benyomását kelti, ami nem mindennapi a mai világban, mondhatni különös. Az vitathatatlan, hogy minden lógó orrok leglógóbbika az ő tulajdonában van és ennek fényében arra nem kellett készülnünk, hogy szanaszét veri a színpadot, gondolom tévéket sem szokott röppályára állítani messzi szállodaszobákban, pedig az nagyon rakkenról. Ezenközben kedves ismerősök érkeznek a keverőpult mögé is: a Siketek És Nagyothallók Országos Szövetségének regionális képviselői. Szevasztok! Legott munkához is látnak faszájul, aminek eredményeképpen valami megmagyarázhatatlan hangzásvilág születik. Szóval szokni kell, de én már az első dal után eldöntöttem, hogy nem leszek hajlandó az egész mutatvány alatt a hangzáson kattogni. Na.

Az sajnos egyértelmű volt, hogy a hörgős érából nem kapunk, úgyhogy Discouraged Ones-tól felfelé lehet gondolkodni. Meg persze az új lemez, hát a dobos egy állat! Régen többek között pont az a maximálisan minimalista dobjáték tette olyan hullámzóan monotonná és ezáltal időtlenné és befelé fordulóvá a korai Katatonia zenéjét, amilyenné, ám az új dobos (aki már az előző albumon is itt volt, tehát annyira nem új) olyan ritmusváltásokat és töréseket eszel ki, hogy az a fajta lüktetés már nincs meg, hanem egy másik, másképpen zakkant zenei világ alakult ki. Blackheim játékában, különösen a szólószerű dolgoknál azonban még mindig jólesően érződik Greg Macintosh Gothic-korabeli stílusa és hangzása. Élvezi a koncertet, csakúgy, mint a másik gitáros, aki szintén nagyon érzi a játékot. A Markus Kavka fazonú basszusgitáros nem sok vizet zavar, bár az ő hangszere a leghangosabb.

Renkse pedig szépen énekel, nem sokat konferál, akkor is csendesen és szerényen. Az ő szavai ezek a dalokban és ez pontosan elég (What do you say when you speak?). I Break, Relention, For My Demons, I Am Nothing, Chrome, Tonight’s Music meg ilyenek és az újról is jó sok. A zenekar nagyon együtt van, talán statikusnak tűnik a színpadkép, de iszonyú energia és kifejezni akarás van ezekben a hangszerükbe kapaszkodó emberekben. A ráadásban az egyszerűen zseniális Deadhouse és igen, végre a Brave Murder Day-ről a Murder!!! Itt aztán elszabadul a pokol, utoljára kitesz magáért a zenekar és Jonas fájdalmasan kántálja-károgja a régi sorokat a közönséggel …birds escape…mute flock of winds…one with weather…sight is getting dim… gyönyörű volt, éljenek soká az urak!