Shock!

Sajnos a vagyonőri igazolványom sem tudta meggyőzni a kollegákat, hogy nekem a dühöngőben a helyem. A tanulság: minden legendás zenekar bulijára időben kell jegyet venni, főleg ha az egy Pecsa-méretű helyen van megtartva. Aki látta a Rude Awakening DVD-t, nagyjából tudja, hogy a Carling Academy hogy is nézhet ki. Én, mint ülőjegyes, az „erkélyen” foglaltam helyet néhány lengyel pajtással.

Már az elején szeretnék valamit ezzel a kissé pimaszul „Gigantour-nak” csúfolt koncerttel kapcsolatban megjegyezni. Először is, igazságtalan, hogy szinte az összes, húzós felhozatallal bíró fesztivál az USA-ban kerül megrendezésre. Ha MegaDave újabban megint vérbeli thrasherként bizonygatja, hogy a metal nem ciki, akkor igazán elhozhatta volna az öreg kontinensre, mondjuk (legalább!) a Triviumot vagy a Lamb of Godot, hogy az Európában már régóta sikeres The Hauntedről vagy In Flames-ről ne is beszéljünk. Azonban még így is messze alulmaradt volna az első (valóban) Gigantour fesztivál felhozatalához képest.

A Gigantour(?) bulit az Evile nyitotta. Ami azt illeti, régóta szerettem volna kellemesen csalódni egy előzenekarban és mit ad Isten, megtörtént. Semmi hörgőgörcs, szóló-fóbia, csak tiszta thrash a javából, ahogy azt 2008-ban illik játszani. Hangzásban lemosták a főzenekart és a közönséget is nagyon hamar maguk mellé tudták állítani. Az olyan dalok, mint a We Who Are About To Die és a Thrasher a legjobb dalok között voltak, amiket aznap este volt szerencsém hallani. Aki szereti a korai Anthrax, Slayer vonalat, annak ajánlom figyelmébe ezeket a fiatal angol srácokat. Ha kicsit továbbcsiszolódnak, pár év múlva beállhatnak az új neo-thrash nemzedék legjobbjai közé.

A Job For A Cowboy viszont megérdemli a büntetőosztag jelzőt. Semmi sem röhejesebb, mint amikor egy zenekar gyorsabbat akar alkotni a Reign In Blood dalainál, és az énekes még le is nyel egy cigányútra tévedt Cliff Barnes-tablettát. Lehet C-re hangolni a gitárokat és beiktatni pár kétlábdobot, de ez még kevés az életben maradáshoz. Több JFAC rajongó is csalódottságát fejezte ki a buli után, ami azt hiszem intő jel lehetne a srácoknak.

Meglehetősen rövid átszerelés után felcsendültek a Sleepwalker ismerős dallamai és a Megadeth feltűnt a színpadon. Profizmus ide vagy oda, azért egy rendes beálláshoz és keveréshez kell némi idő, mert bizony 5-6 számon keresztül a hangzás hagyott némi kívánnivalót maga után. A Wake Up Deadre már mindenki egyszerre tombolt. Főleg a gyors részeknél, a produkció nem igazán volt ütős, nem is beszélve az ezt követő Take No Prisoners-ről. Az első igazi össznépi éneklésre a Skin o’ My Teeth alatt került sor, jelentősen megdobva ezzel a buli hangulatát.

A Washington Is Next és a Kick The Chair nekem lemezen sem a kedvenceim és élőben még kevésbé azok. Okos ötlet lenne ezeket a számokat is mellőzni a legközelebbi programból, főleg ha ez azt eredményezi, hogy több régi klasszikust is ki kell hagyni a programból, mint a Mechanix vagy a Train Of Consequences. Nem kritizálni akarom az új ’deth számokat, de nem véletlenül hangzott el csak egy tétel a The System Has Failedről. A Cryptic Writings óta Mustaine többet foglalkozott a marketing-számításokkal, mint az igazán fogós dalok írásával.

Az In My Darkest Hour alatt egy kis headbangeléssel emlékeztünk meg a 22 éve elhunyt Metallica basszerosra, Cliff-re. Bár a hangzás sokat javult, Dave-et alig lehetett hallani, a gitárok meg túl élesen szóltak, emiatt a Hangar 18 fenomenális szólói elvesztek a kásás hangzavarban. A középtempós Gears Of War viszont már annál korrektebben szólt. A Tout Le Monde alatt mobilok tucatjai emelkedtek a levegőbe. Hiába vették le a torzítást a dal elején, a Főnököt a közönség simán túlénekelte. Tény, hogy Dave nem egy Rob Halford, de azért hiányzott az a jól megszokott hamiskás denevérhang.

A Tornado Of Souls-t egy kis meglepetés követte a Countdown albumról az Ashes In Your Mouth képében. Sajnálom, hogy kapásból 3 albumot is mellőztek a programból. Lehet, hogy a Risk és a World Needs A Hero nem volt egy sikertörténet a zenekar életében, de a Prince Of Darkness és a Burning Bridges már bizonyított élőben, nem is beszélve az olyan nem-sorlemezeken hallható gyöngyszemekről, mint a Kill The King, Angry Again vagy a Go To Hell. Hogy a debütáló lemez miért merült feledésbe ezen a turnén, pedig egyszerűen nem fér a fejembe.

A Never Walk Alone után már szinte csak a kihagyhatatlan darabok jöttek. A Symphony Of Destruction alatt ismét előkerültek a léggitárok, a Trust alatt pedig a tartalékok a tüdők legmélyéből, majd a Peace Sells… alatt mindez egyszerre. Pihenésképp beiktatták a hatásvadász Burnt Ice-t az új korongról, aztán ráadásként és egyben búcsúdalként a Holy Wars-t, majd a zenekar a háttérben szóló Silent Scorn hangjaira, meghajolt a nagyérdemű előtt és levonult a színpadról.

Mivel először láthattam élőben a megújult Megadeth-t, nem tudtam, mire számítsak, de az a helyzet, hogy nekem a jelenlegi felállás inkább egy Dave Mustaine and Friends csoportosulásnak tűnik. Akárhogy is nézzük, Junior és Marty hiányzik, akik mind a színpadon, mind dalszerzőkként tökéletesen kiegészítették Mustaine-t.