Shock!

Eredetileg úgy terveztem, hogy csütörtök este is ellátogatok a Rockmaratonra, hiszen az aznap fellépő Crowbar / Sick Of It All / Madball hármas igencsak erős összeállítás volt, sajnos ez azonban végül nem jött össze, így számomra a második, szerdai nappal véget is ért a fesztivál. A Powerwolf fémjelezte dallamos európai heavy metal nem kifejezetten a stílusom, és mivel a fellépők közül csak a Dr. Living Deadet szeretem igazán, a napot leginkább a különböző helyszínek között mászkálva, mindenféle koncertbe belenézve töltöttem.

A Niburta fellépésével kezdtem, akik a manapság csúcsra járatott folk metal műfajban mozognak. Ez volt velük az első találkozásom, és kifejezetten tetszett is, amit láttam, annak ellenére, hogy sosem hallgatok ilyesmit. A zenének viszont van karaktere, emlékezetes, jó megoldások is bőven akadnak, Kovács Petrára pedig nem csak hangja, hanem a hastáncot a robotikával elegyítő, tök egyedi mozgása miatt is érdemes figyelni.

Bár sosem hallgattam Junkiest, talán egyetlen magyar zenekar sincs, amit többször láttam volna élőben, mint őket. A '90-es évek végén egyértelműen pörgött a zenekar, én pedig ezerszer beléjük futottam a roppant feelinges PeCsa sörkert bulikon, a Wigwamban vagy akár a Sziget Hammer-csarnokában. És ugyan egykori randevúink helyszínei már rég az enyészeté lettek, a Junkies még mindig itt van, jelenleg pedig épp annak a Nihilnek a húszéves jubileumi turnéjával, aminek számait én is kívülről fújom. És ugyan a teljes lemezt végül nem játszották el, de a klasszikus darabokra épülő műsort azért így is jóleső nosztalgiával néztem végig. A Nihil-blokk után Szekeres Andris szokatlan őszinteséggel közölte, hogy igazából már rohadtul unja ezeket a dalokat, így a végére pár újabb darab is terítékre került.

A Niburta a zenei párhuzamok miatt hatékonyan melegítette be a Dalriadára igen szép számmal felvonuló közönséget, akiknek tetszett is a műsor, de azért érezhetően nagyobb fokozatra kapcsoltak, amikor Lauráék léptek a színpadra. Jó magyar szokás szerint természetesen őket is rengeteg helyen támadják, azt azonban hiba lenne elvitatni tőlük, hogy kifejezetten jó koncertbandává értek össze az évek alatt. A színpadi rutin egyértelműen érezhető, és a banda kiállása is tökéletesen rendben van. Rajongótáboruk pedig egyértelműen fanatikus, így az első pillanatoktól igen jó hangulat alakult ki.

A következő állomás a Moby Dick totál old school programja volt, Smiciék ugyanis kizárólag az első négy lemezről játszottak ezen a koncerten. Egyórás műsoruk alatt bárminemű üresjárat nélkül sorakoztak a legnagyobb thrash-alapvetések a Fejfa helyettig bezárólag. Tökéletes fesztiválprogram volt, amit a szokásos precizitással és profizmussal vezettek elő. A Moby Dick a mai napig egyike a legmegbízhatóbb koncertzenekaroknak itthon. Természetesen most sem okoztak csalódást.

Annak ellenére, hogy eléggé fut a zenekar szekere, szerdai találkozásunk előtt egyetlen hangot sem hallottam az Orden Ogan zenéjéből. Az viszont koncertjük első pár perce alatt lejött, hogy nem véletlenül tartanak ott, ahol. Zenéjük tökéletesen belesimul a jelenleg roppant népszerű, a Sabaton és a két órával később itt is fellépő Powerwolf által vezetett dallamos heavy metal vonulatba. Mindehhez a szükséges teátralitás és epikusság is megvan, azaz tökéletes elegyét kotyvasztották ki mindannak ami ahhoz kell, hogy a tizenéves metalosok nagykanállal zabálják őket. Annak ellenére, hogy túlzottan nem tudtak lekötni, kifejezetten meggyőző teljesítményt nyújtottak, így nem lennék meglepve, ha néhány év múlva már ők is ott lennének a legnépszerűbb európai csapatok között.

Az Orden Ogannal párhuzamosan kezdődött volna a Dr. Living Dead bulija a Szurkolók az állatokért színpadon, mivel azonban a svéd csapat vagy húsz percet csúszott, legalább előbbiek első pár nótáját láttam. Kissé nyögvenyelősen, jó szar hangzással indult a svéd crossover thrasherek koncertje, végül egy iszonyatosan energikus buli keveredett ki belőle. Good friendly violent fun – ahogy azt az Exodus tökéletesen összefoglalta anno. Ugyan a gitárhangzás a koncert végéig kissé kásás maradt, ennek ellenére olyan erővel dörrentek meg a szélvész tempójú dalok, a halálfej-maszkokban nyomuló muzsikusok pedig olyan vehemenciával adták elő magukat, hogy egyszerűen nem lehetett nem imádni őket. Fel nem foghatom, hogy voltak képesek ilyen intenzitással nyomulni ezekben az álarcokban, de tény, hogy áradt az energia a színpadról. Bár a közönség minden különösebb unszolás nélkül is végigmosholta az egész koncertet, a bandának jó érzékkel sikerült időről időre feljebb tornászni a hőfokot. Lejöttek játszani a színpad elé vagy épp belekezdtek a Painkillerbe, amit egyszer csak „Yeah, Black Sabbath!" felkiáltással hagytak abba, szóval mindig történt valami, amire az ember felkapta a fejét. Hatalmas buli volt.

Közvetlenül utánuk érkezett a mexikói Brujeria, akik bandanákba burkolózva, két frontemberrel nyomatják a döngölő, groove-os metalt. Kifejezetten jók voltak ők is, bár a Dr. Living Dead energikusságát nem tudták hozni. Hosszú távon zenéjük számomra kissé egyhangúvá is vált, így bár egy ideig valóban érdekes volt a nagydarab mexikóiak őrlése, kábé fél óra után otthagytam őket, hogy pont elcsípjem a Kalapács zenekar Pokolgép-blokkját. Ennek közepén Józsi kifejtette azt is, hogy a felemásan sikerült legutóbbi Aréna-fellépés után senki ne várja őt újra a Pokolgépbe, neki ez a zenekara, és itt legalább csak ő beszél „hülyeségeket a színpadon". No comment.

A Powerwolf tagjai lassan megkaphatják a magyar állampolgárságot, annyit játszik nálunk a zenekar. Tavaly felléptek a Fezenen, idén ősszel pedig újra jönnek, méghozzá az Amaranthe társaságában. Mivel számtalanszor láttam már őket is, és igazából sosem tudtak meggyőzni, ezúttal csak rövid időre néztem bele a musicalek világát epikus heavy metallal elegyítő műsorukba. Attila Dorn múltja miatt eleve teátrális az előadásmód, amihez tökéletesen passzol is a kicsit misztikus dallamvilág és hangulat, azaz nekik is sikerült találniuk egy olyan hangzást, ami alkalmas nagyobb tömegek meggyőzésére is. És mivel a zenekar évek óta nagyon profin és tudatosan építkezik, mára nálunk is igen komoly rajongótáboruk alakult ki, akik ezúttal is roppant lelkesen reagáltak rájuk.

A szerdai napot, és így a 2018-as Rockmaratont is az Auróra fellépésével zártam, akik kapásból elnyomták a teljes Előre kurvák, gengszterek lemezt majd még vagy egy órányi muzsikát facsartak az arcunkba a szokásos családias, sztorizgatós körítéssel. Vigi persze most is végtelen szeretettel beszélt barátairól, azaz a közönségről, aminek hatására valóban volt egy végtelenül barátságos, pozitív hangulata az egész bulinak. Csutkára ki is használták a műsoridőt, azaz éjjel kettőig le sem állt az Auróra-gépezet, én pedig bulijuk után kifejezetten feltöltődve köszöntem el a fesztiváltól.

Fotók: Rockmaraton