Shock!

A beszámolómat egy Paksi Endre idézettel tudnám kezdeni: "Ha nagy koncert lesz, akkor úgyis megyek". Nos, ez a nagy koncert a Rush zenekar koncertje volt. Amikor mentem a nagy zenei eseményre, csak néztem, mint a légy, mert ugye mások voltak a körülmények, mint odahaza. Itt a környezeti dolgokat értem. Amikor bementem az A.C.C. (Air Canada Centre) épületébe, akkor a néhai Budapest Sportcsarnok jutott eszembe. A kapunál ugyanúgy motoztak, csak annyi volt a különbség, hogy mindenki ereklyéjét, a jegyet nem tépték el, hanem beszkennelték, és így nem lehetett újrahasznosítani.

Beértem a terembe és már láttam is a színpadot, ahol kint voltak a hangszerek, és ki tudja miért, 3 db mosógép is, amelyek javában mostak. (Ennek a későbbiekben lesz jelentősége.) A ház nem telt meg teljesen, csak a 3/4-éig. Ez annak volt köszönhető, hogy a koncertet keddi napra rakták, és még itt Kanadában is sokan dolgoznak kora este.

Nos, elkezdődött a koncert. Egy hang bejelentette a zenekart, ők bejöttek és belecsaptak az első számba, a Tom Sawyerbe. Ez csak azért volt furcsa, mert nem az új lemez egyik nótájával nyitottak. A hangerő nem volt zavaró és a hangzás is érdekes módon elég jó volt már az első számnál. Ami még meglepett az az, hogy a koncert a magyar szokásoktól eltérően a meghirdetett 19.30-as időponthoz képest - igaz 15 perc késéssel -, de elkezdődött. Miután lenyomták az első számot, a Power Windows lemez egyik slágere következett, és ekkor már a küzdőtéren ülő emberek is felálltak és állva nézték végig a koncertet.

Ismét egy régi sláger következett, a New World Man, majd a Roll the Bones. A következő nóta végre az új albumról volt, majd a Yyz című instrumentális dal jött, aminek a jelentése Toronto. (Ez Toronto reptéri kódja. Aki járt már itt vagy utazni fog az a bőröndjére ezt a kódot kapja.) Újabb régi sláger következett, a Force Ten. Zseniális! Érdekes, hogy minél jobban előrehaladtunk a műsorban, a régi színpadi medvék is egyre jobban belejöttek a zenélésbe. Csak a dobos Neil Peart arcán lehetett látni a szörnyű tragédiák sorozatának nyomait, de ennek ellenére is precízen, hiba nélkül nyomta le a számokat, amivel kivívta minden hallgató megbecsülését.

Egy újabb Roll the Bones sláger csendült fel, amikor egy szobalány bejött ellenőrizni a mosást, és mivel még nem készült el, így elhagyta a színpadot - persze mindezt a dal alatt. Miután ellenőrizték a mosást, következett a Big Money. Mondhatom zseniális volt! Teljesen magával ragadott a koncert hangulata és én is énekeltem az általam ismert dalokat. (A hangerőnek köszönhetően, hála a jó Istennek senki nem hallotta rajtam kívül.) Ezután következett a Driven egy kis bass szólóval, majd egy régi szám és nagy meglepetésemre: S Z Ü N E T ! ! Geddy Lee arra kérte a közönséget, hogy maradjanak meg egy picit. Elég sok rock koncerten voltam, de szünettel meg nem találkoztam, csak technikai szünettel, ami azért egy kicsit más. Nos, miután a 12.000 ember elintézte különböző folyó ügyeit, következhetett a koncert második fele. (A szünet alatt Björk szólt a hangfalakból.)

Második rész. Lekapcsolták a világítást, a kivetítőn érdekes képek jelentek meg, majd sárkányok és más vizuális elemek. A képi hatások után beindult az új album első száma, az One Little Victory. A tömeg egyre jobban bevadult és szerintem a szünet jót tett mindenkinek, mert nekem is az volt az érzésem, hogy egy második Rush koncerten vagyok. És az igazat megvallva, azért 2 és fél óra koncert azért elfárasztja a hallgatókat, úgyhogy nem rossz ötlet a szünet. A következő szám az Animate volt, majd új ismét két friss nóta, a Ghost Rider és a Secret Touch. Az új számokat is ugyanúgy élvezte a közönség mint a régieket, ami annak is köszönhető, hogy a lemez már jó pár hónapja kint van és már játszottak Torontóban ezen a turnén. De gondolom a hazai tábor kérésére beiktatták ezt a koncertet is és szerencsémre erre én is eljutottam.

Következett a Dreamlin, majd egy Power Windows-os sláger, aztán egy instrumenstruális darab. Majd igen, yes, yes, yes, következett a dobszólóóóóóóóóóóóó!!!!!!!!!!! Aki ismeri a Rush koncertalbumait, az kb. tudja miről van szó. A szóló gerincét az A Show Of Hands lemezen hallható szóló alkotta, csak egy-két dolgot belecsempészett Peart Master Jedi. Mindenki áhítattal hallgatta, amint a dobokat csépelte. Érdekesség volt, hogy a végére belecsempészett egy big band zenei betétet és mondhatom, ezzel teljesen lehengerelte a hallgatóságot - és engem is. Miután befejezte a szólót, kb. 5 percig mindenki állva tapsolt és az volt az a pillanat, ahol az én hangom is teljesen elment. Még másnap sem tudtam rendesen beszélni. A szóló után Geddy Lee és Alex Lifeson vette át a színpadot és egy akusztikus (lúdtalp)betéttel lepték meg a közönséget. A The Trees című számot nyomták akusztikus verzióban. Miután Peart Master kipihente magát, jöhetett a 2112 című tétel, majd a The Analog Kid, utána az ősrégi hallgatókra és rajongókra való tekintettel egy régi számokból összeállított blokk következett.

Aztán miután előadták a Spirit Of Radiót, lementek a színpadról. A közönségnek persze ez nem volt elég, többet akartak hallani és látni kedvenceikből, így visszajöttek a zenészek és most már csak a régi rajongóknak játszottak. Egy régi számokból válogatott 15 perces blokk (amelyben többek között hallható volt a Bastille Day és a Working Man) zárta ezt a kivételes estét. Így a végére csak annyit tudok még mondani, hogy remek koncert volt, és nagyon sajnálom, hogy Magyarországra nem mennek koncertezni.