Shock!

Hosszú nap után értem az MVM Dome-ba, hogy megnézzem a Sleep Tokent, napjaink egyik legizgalmasabb és egyben legfurcsább vadhajtását. Alapvetően a zordabb, progosabb, régimódi zenék híve vagyok, de néha be tud találni valami egészen más is. A fiamat például inkább Cannibal Corpse-ra viszem, de megfogott a Sleep Token egy olyan dala, amiről ordít a Meshuggah hatása. Innen jött az ötlet, hogy élőben is lecsekkoljam ezt a modern, szokatlan zenei világot.

Az előzenekarként funkcionáló Bilmuri túlságosan vegyesfelvágott, szaxofonnal dúsított muzsikája nehezen talált utat hozzám, hol popzene, hol metál, strandrövidnacis énekes, aki mintha egy kaliforniai vegyesboltból esett volna a színpadra. Valahogy nem állt össze a dolog, vagy csak túl nagy volt a színpad ehhez. Johnny Franck hangja egyébként jó, a fiatalabb korosztálynál be is talált, én hiányoltam a koherens dalokat.

A Sleep Token is vegyesfelvágott, de másképp. A Vessel álnevet avagy színpadi nevet viselő titokzatos főhős köré épül a show, amely látványban is azt erősíti, hogy a produkció egyszemélyes, annak ellenére, hogy színpadon és lemezen további álneveken futó társakkal dolgozik (II, III, IV, Espera). Engem különösebben nem is érdekelt, hogy kik vannak színpadon – mármint név szerint –, nem abban a korszakban élünk már, amikor ugyanannyira fontos lenne az ilyesmi, mint régi kedvenceinknél. A Slipknot (sőt, a KISS) óta olykor felbukkannak maszkos zenekarok, akiknél az identitás nem fontos, és én is úgy érzem, tényleg egyáltalán nem lényeges, kik zenélnek Vessel mellett. Sőt, igazából az is másodlagos, milyen lehet valójában Vessel arca. Fiatal srácnak gondolom, a közönség átlagéletkora is ezt sugallta, néhányan lógtunk ki a sorból felfelé.

A tizenhat dalos, egybefüggő zenei történet felért egy pszichedelikus agymosással. A körülbelül dalonként egyszínű fénybe és rengeteg füstbe burkolt színpadon olykor nehezen lehetett kivenni, mi történik, a villogó fényeket is olykor a szemünkbe kaptuk. Vessel uralta a deszkákat, megőrizve maszkját és főleg méltóságát, olyan formában, hogy nem vált nevetségessé, hanem egyfajta ünnepi hangulatot kapott az MVM Dome színpada. Mániákus előadása elvitte a hátán a produkciót (meg persze a lézerek), és ez volt az a koncert, amikor valószínűleg senki sem hiányolta a kivetítő hiányát, mert mint említettem, amúgy sem nagyon lehetett látni, mi történik a színpad nagy részén. Néha felsejlett, hogy három vokalista áll a háttérben, de a gitárost szinte egyáltalán nem láttam, a basszusgitárost meg talán néha, szóval ennyire nehezen lehetett kivenni az eseményeket a sűrű füst miatt. A dobos cuccát meg vertikálisan hol itt, hol ott észleltük. Azt, hogy Vessel néha előrement, hátulról nézve kábé onnan lehetett tudni, amikor az első sorokban elkezdtek sikoltozni a kiscsajok. A koncert vizuálisan elsősorban az elképesztő lézerorgia miatt kívánkozik a felső kategóriás események közé.

Összességében ez az egész „sleeptokonesdi" a zenével és a látvánnyal együtt valamiféle választóvonal lehet a régivonalas metálzenék és a mai, modernebb „összevissza" zenék között. Számomra a líraiból súlyosodó Take Me Back To Eden jelentette az egyik csúcspontot, a hol zöld, hol kék, hol lilás-pinkes színpadi látvánnyal. A Chokehold és az utána következő The Summoning volt a másik két világítótorony. Vessel hangja a koncert végére mintha kicsit elfáradt volna, de ez sem vont le semmit a teljes élményből, a közönség sokszor úgyis együtt énekelt vele. A frontember színházi előadást idézően adta át magát a hangulatnak, és a szokatlan érzelmi váltásokra úgy is könnyen rá lehetett hangolódni, ha esetleg nem ismerted minden dalukat, és néha nem tudtam, hogy pop- vagy metálkoncerten vagyok.

Ha a Sleep Token a modern metál, vagy egyáltalán a metálzene egyik „megmentője″, akik behúzhatják a tizenéveseket, akkor eljöhet az idő, amikor a gyerekek viszik a szülőket koncertre és nem fordítva. Én még mindig emésztgetem, mit is láttam. Koncertet? Vizuális színházat? Vagy talán valami furcsa, pszichedelikus tripbe kerültem? Utóbbira tippelek. Mindenesetre emlékezetes élmény marad, és talán jelent valamit, hogy utána vettem pólót is.

Fotó: Adam Rossi