A hazai Without Face kapta a nem mindennapi lehetőséget, hogy vendégként végigkísérje az Európa-turnén a Samaelt és a Cathedralt. Ez nem akármi. Mindenképpen örvendetes tendencia, hogy van már néhány zenekarunk, amelyik helyt tud állni idegenben is. A magyar csapat korrektül lejátszotta a programját, én nem vettem észre, hogy különösebben sokat változtak volna, ugyanúgy történt minden a színpadon, ahogy azt megszokhatta a nagyérdemű, amikor Without Face koncertet lát; a hangszeresek merev visszafogottsága még mindig biztos pont - koncertrutin ide vagy oda. Ugyanakkor szépen, arányosan szóltak, minden a helyén volt, az énekkel sem volt gond, meg hát azért az új album dalai is elég erősek így élőben is. Helytálltak.
A brit Cathedral már járt nálunk jó régen, azóta sem változott mélyen underground státuszuk és nyilván nem is óhajtanak népszerűbbek lenni. A debütáló Forest of equilibrium című pokolian súlyos és felkavaró, doom/death metal alapvetés óta egy lazább, rockosabb irányba néző csapat (kivéve talán a sötét Endytime albumot) nem sokat variált, egyből belerántott a megbízható középtempóba, Gaz gitárja szakított széjjel mindent, Lee Dorrian tradicionálisan semmilyen hangja pont illett a lepukkant, koszos, hangos, oldszkúl rockba. Lee pont úgy fest, ahogy harminc éve is elvárható lett volna egy rockénekestől, az összement pólójával, lenőtt hajával, az ötven kilójával meg a hülye grimaszaival együtt.
Az egész zenekarról lerítt, hogy szeretik, amit csinálnak, elég volt csak rájuk pillantani. Mondjuk a közönség annyira nem vette a lapot, ami talán érthető is, hisz a Samael minden, csak nem retro és pont annyival jár előtte a napi trendeknek, mint amennyivel a Cathedral mögötte. Kevesen lehetnek, akik egyaránt képesek magukénak érezni mindkettőt, ez itt is kiderült. Ez az elmélet azért annyira nem izgatta fel az angolokat, hogy ne játsszák teljes lendülettel a dalaikat, amik közül egyszer csak váratlanul felemelkedett halott poraiból a gyönyörű Ebony tears a legendás első albumról, 1991-ből.
Én magam nem mertem remélni, hogy valaha hallhatom élőben ezt példátlanul fájdalmas monolitot, ezt a rég elfeledett sebeket irgalmatlanul felszakító, éjsötét mélységet. Iszonyú súly hömpölygött a teremben, a lemeznél is lassabb tempóban mintha állt volna az idő, Brian Dixon minden egyes ütése a húsba, a szívbe csapott, Dorrian megkövülten állt a mikrofonállvány mögött és régen hallott mélységből hörögte a szavakat szerelemről, elszakadásról és elmúlásról.
Azt gondolhatja ennél a pontnál a nyájas olvasó, hogy a szerző talán hajlamos az indokolatlan elérzékenyülésre, vagy csupán rohamos gyorsasággal öregszik, és lehet, hogy valóban, de ez akkor is NAGYON SÚLYOS volt! Na, aztán úgy gondolták a fiatalok (és a kevésbé fiatal Brian Dixon), hogy félre bánat, félre bú, vissza a középbe, volt tapsolós Midnight mountain, meg a végére boszorkányos Hopkins, de én akkor még mindig a mélyekben jártam, hiába minden, hülye angolok!
És akkor dobcucc le, helyére egy fél dobcucc meg a böhöm nagy Korg Triton és jöhetett a rég várt Samael. Ami azt illeti, jöhetett volna hamarabb is, úgy '96 környékén, de erről még szólunk később. Az átszerelés alatt a Xy/Vorph ohne gitáros project lemeze ment, próbáltam figyelni, de nem sikerült. Intro. A mikrofon mögött magasított szék, nagyon egzotikus látvány, de csak nem Zorán és a parókája fog játszani és tényleg nem, beront a zenekar, Vorph két mankóval, meghökkentő gyorsasággal üget a székhez, megsebesült még a hátországban, de nem kell sajnálni, baromi jó csizmája van. Chaos gitáros lecserélve, vagy nagyon megváltozott, inkább az előbbi. Masmiseim ('93 óta képtelen vagyok megjegyezni a nevét, most is puskázok) és Xytras a régi.
Üstöllést a Year zero-val nyitnak (Hú! Ha!), meglehetős vehemenciával, jól esik. Vetítés folyik a háttérben, sejtek, plazmák, fraktálok, illőn az utolsó album érdes futurizmusához. Még pár dal és kezdhetnek aggódni azok, akik a régi idők világába szeretnének a koncert alapján betekintést nyerni - a Samael ma éjjel nem lesz partner ebben. A svájci zenekar rajongótábora ugyancsak megosztott lett a Passage idején, bár szerintem a legtöbben simán be tudták fogadni azt a kiváló albumot is a régi rajongók közül, de az Eternaltól felszaladtak a szemöldökök, az hétszentség! Én mondjuk mind a két érát rendkívül jól tűröm (bár az Eternallal birkóznom kellett, de győztem), mégis tökéletesen megértem azokat, akiknek nem jönnek már be a kevésbé sötét, kiszámíthatóbb és slágeresebb utolsó lemez fura dalai.
És valóban, hosszú volt az út a Celtic Frost ösvényétől, a direkt módon vonalas blaszfémikus témáktól (megalkotva közben az elmúlt évszázad egyik leggonoszabb zenei teljesítményét, a hátborzongató Ceremony of Opposites-et!) affelé a transzcendens, finoman filozofikus, experimentális, sokszor ironikusan technokrata sztrádáig, ahol mostanság szelnek a srácok. Gondoljunk csak a középkorabeli, egyébként mesteri To our martyrs kevéssé cizellált szövegére, amit még egy gyakorló kocsis is elkerekedő szemekkel hallgatna végig. Ilyesmiről ma már szó sincs. Ők sem erőlködnek a régmúlttal, kizárólag az utolsó két lemez megy. A gitárok ijesztően kásán szólnak az elején (hozzáértők szerint jelentős mélyebbre hangolás történt (hozzáértők: Adamskij, Ry)), helyezkedek és jobb, de az élő szinti így is valamivel halkabb az elvárhatónál, dobgép korrekt. Amikor Xytrasnak bokros billentyűs teendőin túl akad egy kis szabadideje, alaposan megzúzza a csonka dobot a szinti mellett, és jól is teszi nagyon, majd szétmegy a fejem, üt, mint egy barom!
Vorph alakja némiképp felidézi Robert De Niro-t az Angyalszív című nem kicsit emlékezetes Alan Parker filmből, ahol is Lucifert volt hívatott megszemélyesíteni a híres-neves úriember. És az a tény, hogy Vorph átmenetileg sántít, még cinkos is a játékhoz. Magabiztos és hiteles frontembernek tűnik, nem sokat okoskodik a dalok között, nem is kell, hangja a régi, halálprecízen hozza a sarkos, szögletes, durva gitártémákat is. Jönnek sorban a finomságok: Ailleurs, Shining kingdom, Jupiterrian vibe, Together, a Rain izgalmas főriffjét először nem sikerült felismernem, aztán igen, Infra Galaxia (komoly élmény volt!). Ugyanakkor sok ingóságomat felajánlottam volna egy Into the pentagram/Baphomet's throne/Rebellion hármasért, de ezeket nem érdekelte. Szemetek az emberek.
Az pedig egyenesen egetverő disznóság, hogy pont a ráadásban előadott Black tripre, mint egyetlen túlélőjére a premodern időknek, szóval hogy pont a Black tripre sikerült olyan törvénytelenül hokeldi hangzást szerkeszteni (space necro, haha), hogy azt muszáj szóvá tenni. Aztán egyszer csak vége lett. Rutinos versenyzők gyorsan sietnek kabátért, fejükben a My saviour.
Summa summarum: jó volt az egész, jók voltak a zenekar, jó volt ott lenni. Jó volt. Még 2003-ban is.
