Shock!

Egyszer ennek is be kellett már következnie, nem igaz? Mert a metal műfaj hazai képviselőinek az ország több pontján rendeznek open air bulikat nyaranta (illetve mondjuk úgy, ők is elférnek ezeken a populárisabb előadók mellett). Nagyszabású nemzetközi rendezvénynek meg ott a Sziget, viszont azon a keményebbjének évről évre csupán a "tisztes" vegetálás jut. De hogy többnapos tiszta metal fesztivál itthon, a legismertebb magyar és nagynevű külföldi csapatok részvételével?! Ilyen még nem volt!!!

Persze miért menjen le zavartalanul egy metal buli? Ezúttal az égiek gondolták így és erre a két napra "megnyertük magunknak" a lehető legszeszélyesebb időjárást. Így aztán szabadtéri színpad nuku, a rendezők az egész partyt beköltöztették a PeCsa fedett termébe. Summer Rocks - weather sucks!
Mi több, a Mood is elmaradt. Helyettük a Dying Wish ugrott be, hogy a délutáni kezdésre már megérkezetteket ráhangolja a továbbiakra. Nem is úgy néztünk ki utána, mint aki a halálba vágyik vagy ilyesmi...

A Leadfoot (soraiban két ex-C.O.C. taggal: Karl Agell énekessel és Phil Swisher bőgőssel) zenéjét lehetne éppen a Moodéval rokonítani, de az amcsiknál nem a nehézsúlyú doom témák sulykolása a lényeg, ők inkább a 70-es évek feelingjére utaznak, ezt vegyítik a jellegzetes southern ízekkel úgy, hogy azért a harapós riffek sem hiányoznak muzsikájukból. Kellően lelazulva adagolták az anyagot (mármint a koncertprogramot...), NEM kizárólag ún. stoner fazonok megelégedésére.

Az utánuk következő Vanden Plas kétségkívül sokat köszönhet a Dream Theaternek, azonban ha egyes témáik, megoldásaik hasonlóak is, általánosságban a dallam- és hangulatvilág más, a banda abszolút megáll a saját lábán. Élő produkciójuk alapján meg pláne! Igaz, kellett is, hogy igyekezzenek, hiszen olyan tekintélyes "zsűri" figyelte a show-jukat tőlünk pár lépésnyire állva, mint a teljes Nemesis tagság, ha-ha! Gondolom, ők is ugyanúgy megtapasztalták, hogy a németeknek milyen remekül érvényesül a mély, "elszállósabb" oldala (lásd/halld The Soul Survives, Far Off Grace stb.) illetve a nyersebb, szikárabb metalos stílusjegyeik (pl. I Can See, Judas). Egy-egy hosszabb hangszeres varázslattal gondolatban elrepítettek valahova nagyon messzire Andy Kuntzék, aztán pedig, pont, amikor már ideje volt, visszahoztak a földre és felráztak valami lendületes, dögös tempóval vagy azonnal ható refrénnel. Az én örök kedvencem tőlük a zárásként elhangzott Rainmaker, ebben zseniálisan egyesül mindaz a jó, amit most szépen összehordtam velük kapcsolatban. Ugye, hogy az ilyen összetett, sokrétű zene is lehet élőben 100%-ig magával ragadó, szórakoztató?

Ha viszont a magyar rock színtérről beszélünk, a legnagyobb szórakoztatónak még mindig a Tankcsapda számít. Jól jött ez a buli Lukácséknak, hiszen így minden érintettnek tudtára adhatták, nem vetette vissza őket sem a szervező Kémeri távozása, sem a doboscsere. Ezt volt hivatott alátámasztani a két új nóta is, amelyeket a már jól ismert tutiságaik mellett nyomtak el.

Az első napról elmondható ugyan, hogy nem volt a Gamma Ray-hez hasonló húzónév a felhozatalban, de számomra az egész fesztivál fő vonzerejét a Pink Cream 69 jelentette. Azt a hangulatteremtő készséget, amelyről számot adtak, bármelyik pályatársuk megirigyelhetné. Akire akkor és ott nem ragadt át az a semmihez sem hasonlítható érzés, az a felszabadultság, lendület, amely a színpadról áradt (hihetetlen, micsoda nóták jöttek sorban: Welcome The Night, Talk To The Moon, Do You Like It Like That, Keep Your Eye On The Twisted, na meg az utolsó két album színe-java), annak nem is volt semmi keresnivalója a teremben! A csapat nem hagyta a múltba veszni a 90-es évek közepének termését sem (igen szimpatikus húzás!), azt az időszakot a Big Shot képviselte. De az igazi csúcs a One Step Into Paradise volt az első lemezről! Andi Deris sem akárhogy énekelte annak idején, de ez a David Readman gyerek nem ismer lehetetlent, és az a többszólamú vokálrész a dal közepén! Egy szó, mint száz, ezen az estén a Pink Cream 69 hozta el mindazt, amitől olyan nagyszerű és felemelő egy vérbeli dallamos metal buli.

Nem volt azonban helye jókedvnek és vidámságnak a Marduk néven ismert páncélos hadosztály támadásakor, köztük és a Pink Cream között a kontraszt már nem is lehetett volna élesebb...

A Pokolgép idei albuma, a Csakazértis valami Á-L-L-A-T lett és továbbra is ott nyomul soraikban az ország legnagyobb metal hangja, úgyhogy baromira vártam az ő fellépésüket is, erre hatalmasat koppantam, mert csupa régi nótát szedtek elő, Rudán Joe pedig alaposan szétcsúszva adta elő magát. Ami azt illeti, Kukovecz mester se látszott a legfrissebbnek, de azért derekasan csiholta azokat a riffeket. Nem mintha amúgy bármi kifogásom lenne a Jel, az Ítélet helyett, a Háború gyermeke vagy a többi ősmasszívum ellen, de akkor már inkább kivárom valahogy a rendes lemezbemutató koncertet, gondoltam magamban. Semmi kétségem a felől, hogy ott majd kellőképpen összekapja magát a társaság.

Hátravolt még a Nephilim Records két másik favoritja, az Ektomorf és a Christian Epidemic.

Ha úgy tetszik, a második nap délutánján ott folytatódott minden, ahol hajnalban abbamaradt, hiszen a Strong Deformity képében újabb Nephilimes banda kezdte a húr-és agyszaggatást. Lehet velük kapcsolatban emlegetni a Coal Chambert, a Deftonest és társaikat, de ugyanúgy meg kell emlékezni elvitathatatlan profizmusukról is. Na és a hangzásuk se volt kutya! Vörös András vendégszereplése a Superdope nótában elmaradt, de sebaj, helyette KBP fokozta a fesztiválhangulatot.

A Vanden Plas zenéjéről azt írtam ugye, hogy összetett és sokrétű, de a Nemesis sem kevésbé sokoldalú ám! Fábiékat mindig megnézem, ha tehetem, de ehhez fogható bulit még nem láttam tőlük. Épületes megszólalás és program (egy Nemesis-viszonylatban is döbbenetesen súlyos és komplex új dallal valamint a Metallica-féle Wherever I May Roammal), nem kevésbé épületes hangszeres játékkal, Ákos penge énekével.

A Neck Sprain, miután x-szer végigtúrta már a hazai klubokat, totál felnőtt egy ilyen nagyszínpadi megmérettetéshez is. Ezt megerősítheti mindenki, aki végigtombolta műsorukat. Még a saját koncertjeiken megszokott Machine Head, meg Slayer feldolgozások hiánya se volt zavaró, a fejbekólintó Concrete Block és utána az Overgain album dalai bőven elegendőnek bizonyultak egy komolyabb nyakficamhoz. Illetve láttam konkrétan olyat, hogy valakinek orrvérzéssel végződött a nagy varacskolás...

A Gamma Ray valahogy nem váltotta ki belőlem azt a maximális lelkesedést, amire számítottam. Programjuk gerincét a Blast From The Past-re újrafelvett régebbi dalok adták és pl. a kezdés a Lust For Life és a Heaven Can Wait nótákkal mindent megért, de a közel negyedórás Heading For Tomorrow harmadik (!) számként megpunnyasztott. A Powerplant albumról bezzeg, amelyet itthon a tavalyi év lemezének szavaztak meg a rajongók, egyedül a Send Me A Sign hangzott el, zárásként. Nem mondom, hogy a Changes, a Land Of The Free vagy éppen a Helloween-blokk nem dobott fel, de ezt a műsort akkor se így állítottam volna össze. Kai éneke ugyan elég vékonynak hatott a Metaliumos Henne orkánerejű orgánuma után (ugyanez érvényes Endre apánkra is), de profin csinálta az öreg és kellemes hangja van, az kétségtelen.

A zárózenekar nem éppen hálás szerepe a Nevergreennek jutott. Már csupasz háttér előtt, látványos fények nélkül zenéltek, úgyhogy lehet sejteni, nem volt ez egy jutalomjáték Bobnak és a többieknek, de azért most sem épült hiába a monumentális kőkatedrális. Az Úr legyen azzal a maroknyi táborral, amely még így hajnali 4-5 felé is kitartott és segített "építeni"!

Szóval, ahogy azt az elején említettem, ilyen még nem volt - de minden jel arra mutat, hogy MÉG LESZ, vagyis folyt. köv. 2001-ben! Nyár mindenesetre lesz jövőre is...