Shock!

Teljesen másképp festett volna ez a bevezető, ha nem történt volna pár napja Az, Ami. De hát megtörtént (persze mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése volt), és ezzel átfestette a zenei paletta egy részét. A jó ég tudja, hogy azért varródtak-varródnak el a szálak Mike Portnoy mögött, mert a háttérben már folyt a másféle háttérmunka (sanszosan igen, a Dream Theaternek mindig feszített menetrendje volt), de mindenesetre ez megint olyan történet, amikor az egyik szemed sír, a másik nevet. Mint ahogy a kiváláskor is ugyanez történt, csak inverzben. Személy szerint én sajnálom, hogy egy rakás izgalmas projektnek vélhetően vége (a Sons Of Apollót például NAGYON sajnálom), bár persze a jövő majd kipolírozza, mennyi ideje marad még félrekefélni projektezni a Nagybetűs Otthon mellett. Remélhetőleg a The Winery Dogs nem fog a történtek áldozatául esni.

A bemelegítés a hazai SFV zenekarra hárult, akikről nem igazán hallottam korábban, bár pár napja persze pótoltam a hiányosságot és rájuk kerestem. A We Are klipjüket megnéztem, és az első meglepetés után úgy gondoltam, azért ez csak rendben lesz. Hogy mennyire rendben volt, arra viszont nem számítottam. A szemtelenül fiatal, konkrétan kölykökből álló csapat olyan lazasággal hozta a ′80-as évek hajmetál-hangulatát mind zeneileg, mind külsőségekben, mind mozgásban, amitől szerintem nem csak nekem esett le az állam. Kicsit időgépnek is éreztem a műsorukat, de korántsem poros nosztalgiavonatnak tűnt a nagyjából félórás szettjük, hanem modern, lélegző produkciónak. Mindamellett baromira rendben voltak hangszeres fronton is, és még vokálmunka (!!!) is volt.

Szórádi Olivér hangja az elején még nagyon hangyányit izgulósnak tűnt, de hát volt is miért, és meg is értem, aztán belejött szépen. Az elején a magyar felkonf mellé meg nyomta angolul is, így kell ezt, tényleg. Slezák Csaba a billentyűk mellett gitárt is ragadott, a Sárközi Márton, Németh Kolos gitár-basszusgitáros pár is végigmozogta a szettet. Slezák Bálint a dobok mögött meg széles, klasszikus 80’s látványmozdulatokkal (üdv, Tommy Lee, ugye) ütötte az egyébként elsőre kicsit „túmáccsnak” tűnő dobcuccát. A dalok elsőre is ütöttek, és nem egy refrénje bele is tapadt a fülbe, tényleg minden egyben van náluk a sikerhez, és nagyon drukkolok is nekik, mert hát érződik a belefektetett meló, és bizony kimondottan cukik is voltak. Szóval így kell ezt, lehet jól zenélni, jó dalokat írni, odafigyelni a külsőségekre és megtanulni az előadásnak azt a módját, amikor már zsigerinek tűnnek a mozdulatok.

Csak hát, az egyik szemem sír, a másik nevet. Hogy miért nevet, azt fentebb kifejtettem, a sírás meg igazából értük van. Simán annyi az oka, hogy rossz helyre születtek (meg persze rossz időben): elképzelni nem tudom, 2023-ban mit lehet kezdeni ezzel a zenével, és ezalatt nem azt értem, hogy ezzel a zenével ne lehetne megcsípni akár valami külföldi előzenekarosdit. De ettől még a tények szomorúak maradnak, a műfaj öregszik, a közönség öregszik, és a srácok életkoránál fogva az ideális az lenne, ha a saját korosztályukat érdekelné ez a zene, és nem az évtizedekkel idősebb generációt, akik konkrétan a szüleik lehetnének. Bármerre nézek ismerősi, baráti, kollegális körben, a huszonpár évesek többségét nem mozgatja a műfaj, maximum, ha a szülők miatt valahogy átmozgott a klasszik rock és metál szeretete is. Mindemellett ne legyen igazam, és szívből drukkolok nekik. (És srácok, nem késő még nevet változtatni, az SFV öngyilkosság az algoritmusok uralta térben, meg nem is illik a zenéhez.)

A nem túl rég újra feltámasztott The Winery Dogs idei lemeze nem vert akkora hullámokat, mint megérdemelte volna, de legalább most élőben megszellőztetnek még (utoljára?) öt dalt róla. Olyannyira, hogy az első két indító dal rögtön a hármas lemezről került elő (Gaslight, Xanadu), de mivel kétféle szerepben voltam ott az estén, a fotózás miatt mérsékeltebben tudtam átadni magam a műélvezetnek. (Kis apró színes, ez mindig dilemma nálunk, hogy mi a jobb az első hármas szettnél, amikor a fotósárokban lehetünk: ha saját kedvenc szól, vagy valami új, amit még nem szerettünk meg annyira.)

Ha ismered Richie Kotzen, Billy Sheehan és Mike Portnoy trióját, nyilván nem kell sokat magyarázni, mennyire megtölti élettel a színpadot a három totálisan különböző egyéniség. Bizony nagyon nagy formátumú előadók mindhárman, ráadásul sosincs náluk az az érzésed, hogy a másik kárára villognának a saját skilljeikkel. A dobszóló Portnoytól azért mindig jó, még ha ugye technikailag van nála jobb, de a stenk meg a jellegzetes portnoyos (színházasdi) előadás tízpontossá teszi a produkciót, noha meglepően rövid volt most az önvillantása, mire belemelegedett, már véget is ért. Meg azért most más szemmel néztük ezt is, ugye. Halkan teszem hozzá: talán kicsit felszabadultabban is játszott most, hogy már nem feszíti belülről az, amit már legszívesebben a világba kiáltott volna rég. Jó volt látni, na!

Szóval volt itt felszabadultság, meg némi enerváltság is, legalábbis Richie Kotzen kimondottan faarcúnak és kedvetlennek tűnt jó sokáig. Hogy miért, arra nem derült fény, de azért a vége felé már néhány mosolyt is megvillantott az egykori szépfiú. Amúgy meg bizony ő is öregszik. Persze még mindig jócsávó, néha szétesőbb formában (most éppen egy lepukkant hippire hajazott), a hangja is kopogat már. Nyilván nem is erőlteti már túl az egészet, inkább élvezetből tolja, de ezen az estén épp teljesen jó formában volt, karcosan, erősen tolta, a magasak is rendben voltak, egyes dalokban a gitáros szólisztikus villanásai kimondottan élményszámba mentek. Egyébként a The Winery Dogs számomra százalékban kifejezve 40 százalék Kotzen, 30-30 százalék meg Portnoy és Sheehan, de nincs is ezzel semmi baj.

Billy Sheehan basszusszólóját mindig öröm és zsigeri élvezet nézni és hallgatni, egyszerűen annyira együtt lélegzik a hangszereivel (a világítós piros basszusgitár mennyire állatul nézett ki már!), és annyira a testéből is áradnak a hangok, hogy az felülír mindent. Fejből nem tudom hirtelen, hányszor és kikkel láttam már színpadon, de nem tudom megunni a pókujjú csávót, ráadásul szólózása a virtuozitás mellett érzelemgazdag pillanatokat is tartalmazott.

Az elhangzott dalok közül számomra a csúcspontok a szokásos Desire és Oblivion mellett a líraibb Damage és a villantósabb Stars volt, de egyébként bármit játszhattak volna, nem volt gyenge pillanata az estének. A fények is mellettük álltak az estén, illetve hát végre voltak fények, ráadásul az előzenekarnál is. A közönség is vette a lapot, és ha nem is heringezősen, de azért megtelt a sátor. A szokásos „hol szólt jól és hol szólt rosszul” mantrába sem szeretnék különösebben beleállni, a megszokott kásásra túlhangosítás megvolt, de nem mondanám annyira tragikusnak, mint néhány korábbi esetet. Igazából jobban zavart, hogy hangulatgyilkosan kabátban kellett állni, mert bazi hideg volt már bent. Mindent összevetve a pozitív és a negatív dolgokat, hangulatos este volt, Sheehan mestert meg jövőre megnézhetjük a Mr. Bigben is.