Shock!

Évekig úgy tűnt, hogy azzal a bizonyos két lemezzel és néhány turnéval a The Winery Dogs eljátszotta a maga szerepét, és ment a levesbe a projekthalmozó főszereplők többi, egyenként csak pár évre szóló formációjával együtt. Nem mondom, hogy nem tudtam emiatt nyugodtan aludni, de azért sajnáltam a dolgot: nekem határozottan úgy tűnt, hogy a közönséggel egyetemben a zenészek is élvezik ezt a bandát, ráadásul ez a funkos-bluesos-jammelős hard rock tényleg akármeddig variálható, a keretek szabadon tágíthatók, bőven van még itt játéktér. Örülök, hogy Richie Kotzen, Billy Sheehan és Mike Portnoy is így látta ezt. A nevek erejéhez képest mondjuk nem kíséri különösebben nagy felhajtás a III megjelenését, de legalább elkészült...

Egészen hihetetlen volt visszakeresni, hogy nem, nem én emlékszem rosszul, hanem valóban nyolc év telt el a legutóbbi album, a Hot Streak megjelenése óta. Azt leszámítva, hogy fogalmam sincs, hová tűnt ilyen gyorsan ez a csaknem fullos évtized, a The Winery Dogs környékén gyakorlatilag semmi sem változott, a trió megbízhatóan hozza ugyanazt, mint az első két anyagon. Magyarán szólva ha azok tetszettek, ez is tetszeni fog, ha pedig elkerültek, nem most fogsz ráakadni a hullámhosszukra. Mert igazából ezúttal sem történik más: a három zseniális zenész hozza a maga azonnal felismerhető stílusát, aztán összefőzik az egészet egyetlen kásává.

Ami azért nem olyan forró, hogy kerülgessem a lényeget: ennyi évtized után is felettébb érdekes megfigyelni, hogyan abszorbeál gyakorlatilag minden mellé kerülő zenészt Richie Kotzen, legyen szó még annyira domináns muzsikusokról is, mint a basszusfutamaival minden zugot betöltő Sheehan vagy a feltűnési viszketegségben szenvedő Portnoy. Igen, minden másodpercben azonnal hallod, kik játszanak, de a Winery zeneiségét mégis elsősorban Kotzen dominálja az első pillanattól fogva – ez már csak amiatt is pikáns, mert Richie a gyökerek elplántálásánál ugye jelen sem volt, Mike és Billy eredetileg még John Sykesszal indította útnak a trió elődjét. Ha ki tudsz egyezni mindezzel, nyert ügyed van.

Kifejezetten szerettem az első két lemezt, és ugyan ennyi év távlatából – hová tűntek, ugye... – némelyest egybefolynak, hiszen nem volt közöttük nagy differencia, ez a harmadik is remekül passzol a sorba. Tulajdonképpen egy ponton marad csak el tőlük valamelyest, ez pedig Kotzen némileg kopásnak indult hangja, ami életkori sajátosság, és nagyon sokat nem lehet vele kezdeni. Richie okosan nem vállalja túl magát, de azért nem szakadnak már ki belőle olyan erővel azok a bizonyos torokszaggató magasak, mint régebben. Maguk a dalok viszont baromi jók, pedig hallhatóan tök spontán módon zenélték össze az egész anyagot, mindenféle túlgondolás nélkül. Vagyis a próbatermes-testvéries érzés továbbra is megmaradt, és persze végig olyan gyönyörűeket játszik mindhárom guru, hogy bőven el lehet majd mélyedni az albumban hosszabb távon is.

Mivel a színvonal egységes, különösebben nem látom sok értelmét csúcspontokat kiemelni, de ha muszáj, a kezdő, sodró Xanadu mindenképp ilyen. Bár a dal csak címében Rush, Mike gegként, tisztelgésként azért persze belecsempészett néhány nagyon Neil Peart-ízű megoldást, díszítést, ha már így adta magát a dolog. Aztán óriási a soulos elemekkel gazdagon meghintett, Billy ízes basszusszólójával záruló Mad World légies, mégis sűrű hard rockja, a tekervényesebb, tördeltebb, ha úgy tetszik, progosabb, de igen refrénerős Rise, vagy a kalandos, jammelős szólóblokkal ellátott, elszálltabb Stars, amiben még némi garázsos feeling is rejlik. Vagy az aktuális Shyboy-leszármazott Gaslight azzal a megamelodikus kórussal. Vagy a bluesosan lassú Lorelei. Tényleg mind jó, és csodálatosan is szól az album.

Nekem tökre bejön, hogy ezek az arcok ma is mindenféle szenvedés, izzadás nélkül kiráznak magukból egy ilyen erős lemezt. Újdonság nincs, de végig hatalmas zenélés megy, és remekül sikerültek a dalok is. Én továbbra is a Kutyákkal tartok, jó lenne őket élőben is látni újból.