Shock!

Emlékeztek, hogy az ezredforduló környékén, pályájuk elején mekkora bulikat játszott együtt a Watch My Dying és a Wackor? Rémlik, hogy a nyilvánvaló stíluskülönbségek ellenére mennyire passzolt egymáshoz már akkoriban is a két csapat zenéje? Feltűnt, hogy mennyire egyívású, magukból csakis jó okkal kivetkőző, ösztönös úriemberek osztották meg egymás között a világ jobbik felét jelentő deszkákat? Nos, éppen azért, mert ezekről az időkről nekem halvány emlékem sincs, 2014 egy különösen nedves, májusi estéjén elmentem én is a GMK-ba, hogy mindezt megtapasztalhassam.

Az első kellemes meglepetést mindjárt a klub okozta, mely valóban a közeli, legendás Marco Polo pinceatmoszféráját őrzi, ugyanakkor színvonalas kiszolgálás és remek akusztika jellemzi, ami ugye az MPK-nak nem volt minden korban jellemző vonása. Ráadásul már maga a bennfoglaló Gozsdu Udvar is sajátosan kellemes hangulattal bír, ahol a lóhajúak és akár az ifjú menedzserek is békében megférnek egymás mellett, ahogy azt a jelen este is vígan igazolta. Ennél azonban mégis fontosabb, hogy a GMK-ban, mint újsütetű rock/metal koncerthelyszínben sem találok kivetnivalót, vagyis a terep az egyre gyatrább minőségű általános klubkínálatban már ma is joggal pályázhat kiemelt szerepre, amit persze a heti koncertek darabszáma máris visszaigazol. Jelen este tárgya pedig kinek nosztalgiabuli, kinek hétvégét megelőző feltöltődés, egyetlen ezresért avagy még olcsóbban (Márk, ezúton is köszönet a grátisz jegyekért!) – ezt még Yvette-tel sújtott, vidéki rajongóként sem volt ildomos kihagyni!

Az is csak a WMD hasonló lépésénél volt nagyobb (és kellemesebb) meglepetés, hogy a tavalyi év végén végre a Wackor is megmozdult stúdiós fronton, és a továbbra is fokozható, döbbenetesen rejtélyes egybeesések mentén, szintén öt év hallgatás után tudtak úgy megújulni, hogy közben tökéletesen megőrizték korábbi konfekcióméretüket. A Dramatically Different és a 4.1 EP tömör, velős példázatát adja ugyanannak a hittételnek, miszerint néhány üdítő csavarral, hosszabb távon a legkomiszabb ábrázatú, baltával húsba vágó zene is játszható érdekesen és élvezetesen. Szerencsére a két csapat muzsikája éppúgy beskatulyázhatatlan ma is, mint amilyennek megismertük korábban, aktuális hatásaikat tehát úgy sikerült beépíteniük a hangjegyerdőbe, hogy a végeredmény szinte makulátlanul személyre szabott maradjon. Ehhez járul az a ma már legendásnak számító koncertteljesítmény, amelynek láttán még akkor is elhinném az igét bármelyik brigádnak, ha a fentiek nem felelnének meg a valóságnak.

A Vadkörték műsorideje és fogadtatása alapján sem kellett a bemelegítő bandák keserű kenyerét falatoznia, sőt, mivel a WMD eléggé intenzíven mozog manapság, sokan speciálisan Mikiék kedvéért érkeztek, és ennek intenzíven hangot is adtak a fellépés közben. E helyen nem is forszíroznám azt a párját ritkító egészségügyi hendikep-sorozatot, ami a triót az estére ráfordulva sújtotta, de tény, hogy bármelyikük helyében okkal dobhatta volna be a törölközőt bárki, aki nem a Wackor. Így már nem is meglepő, hogy a háromnegyed órás szettjük intenzív volt és tömény, no meg persze jóféle best-of az elmúlt évtizedekből. Sajnos az énekből jobbára alig lehetett hallani valamit (vagy csak mi pozícionáltuk magunkat rossz helyre), maradt a belső magnó és a letaglózóan bivaly hangszeres sound furcsa elegye. A nyilvánvaló kínok ellenében is görcsmentesen, hatalmas grimaszok és összevigyorgások közepette nyomultak az arcok, akik persze aznap sem szakították át a zeneipar (talán már nem is létező) kapuit, de táboruknak a világmindenséget szolgálták fel. Maximális respekt!

A Watch My Dyingról sokat (talán túl sokat is?) írtunk az utóbbi időben, legyen az élő vagy éppen stúdiós műsor, de ahogy a legutóbbi Év Koncertzenekara díj is fémjelzi ezen igyekezetüket, ők nemigen engednek a színvonalból, bárhol/bármikor biztosra vehető általuk a minőségi szórakoztatás. Érdekes módon Veres Gáboréknak több időbe telt felpörögni az estére, de valamelyik 4.1-es dalnál érezhetően átszaladt az úthenger a jelenlevőkön, és onnantól tényleg nem volt megállás. Haalima tánca és Bori Sanyi látszólagos szigorúsága például pontosan az a két, elvileg egymás ellen ható faktor, ami itt is csúcsra járatta az élvezetet. A minimál fényekkel ötvözött, megszokottan heves fejpörgetés közben Imiék a technikai buktatókra is példamutató lazasággal tudtak reagálni, most már tényleg csak a fásultság nyíltszíni beismerésétől kellene tartózkodni, ha egyszer amúgy is látszik. Bár úgy tűnik, 4.2-re sok esély nincs a közeljövőben, az új dalok még mindig frissnek hatnak, ráadásul a múltból is előbukkannak csemegék (itt éppen Az Eredeti Testforma a Húsmágnesről), vagyis még jó ideig nem fogunk rájuk unni.

Nem volt ez se több, se kevesebb, mint az idei év eddigi legjobb klubkoncertje, méltó körítéssel, első osztályú hangulatban. Egészségünkre!

Fotók: Totisz Tamás