Shock!

Jó ideje várunk Roger Waters jelen koncertfilmjére, hiszen legnagyobb döbbenetemre két év is eltelt már azóta, hogy a Puskás Stadionban – Magyarországon immár másodszor – előttem is megmutatta magát ez a szórakoztatóipari monstrum. A mai napig úgy gondolom, és ez számomra talán mindörökre így is marad, hogy a 2010-13-as arénaturné előadásai méretüknek és az általuk közvetített audiovizuális tartalomnak köszönhetően a rocktörténelem eddigi legnagyobb dobásának számítanak. Mindennek alapját pedig a Pink Floyd 1979-es klasszikusa teremtette meg, ami önmagában is egy kortalan, számtalan szürkeállományba égett slágert felsorakoztató alkotás, nem mellesleg pedig Mr. Waters magnum opusa is, amelyet – a megfelelő technikai lehetőségek megvalósultával – a 21. században is osztatlan sikerre vitt.

Bíztam benne, hogy túlságosan magas labda lenne Waters számára, ha a több tengerentúli fellépést összegyúró, egész estés moziját (amelynek társrendezője és -producere is ő volt) valamiféle direkt aktuálpolitikai üzenetté alakítaná, ahol a mégoly grandiózus kulisszák is megfakulnak a világmegváltó szándék mellett.

Bíztam benne, de legalább annyira féltem is tőle, hogy a politikai aktivistaként is roppant impulzív zenész a mindenki által jól ismert alapanyagot ilyen módon dolgozza át – szerencsére a félelmem alaptalannak bizonyult. A Fal alapvetően nem akar több lenni egy zseniálisan összerakott dokumentumnál, ami még úgy is szolgál bő két órányi munícióval, hogy a rendelkezésre álló (nem kis mennyiségű) pirotechnika már az első másfél percben ellövi szinte az összes puskaporát.

Egy akkoriban a 70. életévében járó muzsikus, tűrhető mennyiségű szentimentalizmussal, de a nosztalgia avas ízével egyáltalán nem átitatott alkotásáról beszélünk, amiből az is nyilvánvalóvá válik, hogy Waters élete mindig is a Fal üzenetének középpontja körül forgott. Nagyapját és apját is a világháborúkban vesztette el úgy, hogy egyiküket sem ismerhette, hiszen utóbbi halálakor is mindössze öt hónapos volt. A filmben végiglátogatja a sírjukként szolgáló háborús emlékhelyeket, miközben útitársaival rövid anekdoták formájában keresik az élet értelmét egy, az emberi életet megbecsülni képtelen korban. Az innen hiányzó rocksztár-narratíva – ami a Wall koncepciójának másik fontos eleme – magában a koncertben ölt testet, ahol a főhős döbbenetes képek formájában személyesíti meg az említett életforma gigászi méreteit és inherens esendőségét.

A mozi, mint szórakozási színtér fennmaradásához aligha szükséges jobb igazolás Waters filmjénél, amit a térhatású hang és a 4K képi technika (ami a Full HD felbontásnál négyszer részletgazdagabb képet jelent) emel a tökéletességig. Az a fajta történet ez, aminek hiába ismered jó előre a poénjait, és fújod kívülről a sorait, mégis állandó hidegrázással nézel végig. A Wall sokfajta feldolgozása mellé elsősorban technikai téren szolgál a jelen film nem kevés plusszal, de ha a hatalmas méretű díszletek mögé nézünk, itt emberközelből is megszemlélhetők végre azok a zenészek (köztük Roger fia, a Hammond orgonán közreműködő Harry Waters), akik a 2000 négyzetméternyi falfelület árnyékában tették a dolgukat a főszereplő mögött. Azok pedig, akik azt gondolják, hogy David Gilmour hiányában nem lehet teljes ez a kép, azok alighanem becsapják önmagukat, hiszen az a csupán zenéje által megidézett szerzőtárs jelenléte nélkül is kiváltja a megcélzott hatást, és végeredményben csak ez számít.

Miután volt szerencsém élőben e produkcióhoz, és az előzetes sajtóvetítésen módomban állt már megtekinteni a filmet is, a szeptember 29-i világpremier napján első dolgom lesz újra beülni a moziterembe, hogy még annyiszor élhessem át mindezt, ahányszor csak lehetséges. Ennél többet aligha mondhatok arról, hogy mit kell látnod idén ősszel.