Sokan sok helyen megírtuk már, hogy vannak érthetetlenül és indokolatlanul alulértékelt zenekarok. Elég csak az Armored Saintet, a Leatherwolfot vagy épp a Vicious Rumors-t említenem, nagyjából a megkérdezettek mindegyike helyeslően bólogatni, illetve hozsannázni fog, nevezettek ugyanis nem egyszerűen kultikus, sokkal inkább műfajukban kiemelkedőt, csúcsminőséget produkáló bandák – épp csak a kutya nem ismeri őket.
Fenti illusztris társaság tagja a Flotsam is, hisz való igaz, hogy sokaknak nem többek ők, mint Jason Newsted eredeti bandája, de nem szabad elmennünk amellett, hogy 1986-os debütlemezük, a Doomsday for the Deceiver egy százszázalékos speed metal esszencia volt, melynél jobb nem nagyon született még akkoriban, a műfaj hőskorának számító időszakban sem. Negyedik, egyszerűen csak Cuatróra keresztelt lemezükkel aztán egy poweresebb, lassabb, súlyosabb irányba fordultak, mely gyakorlatilag a mai napig meghatározza a csapat hangzását.
Nálam a thrash mellett a US power a másik kedvenc műfaj, egyértelmű hát, hogy a mai napig nagyjából bármi jöhet, ami Flotsam. Ráadásul az Eric A.K. vezette csapatnak igazán gyenge lemeze azóta sem született, sőt, néhány kiemelkedő pakkra is futotta tőlük (lásd Drift vagy High), és tulajdonképpen legutolsó korongjuk, a 2005-ös Dreams of Death is korrekt, bár ez az anyag azért egy picit elment mellettem.
Az tény, hogy soha nem volt nagy felhajtás a banda körül, de az utóbbi években aztán tényleg síri csendben dolgoztak, így a Cold megjelenéséről se nagyon voltak előzetes hírek. Egyszer csak itt volt a lemez és kész. Kár, hogy mint az utóbbi idők Flotsam lemezei, vélhetőleg ez is el fog sikkadni – kötve hiszem, hogy a Driven Music értékelhető promócióra lenne képes, főleg Európában - pedig igazán megérdemelné a kiemelt figyelmet. Húzós power-témák, veszett thrash riffek elegye hallható ugyanis az anyagon, remek énekdallamokkal, ötletes megoldásokkal, és néhány igazán durva témával. Ahogy a címadó feszült bevezető része után berobban az a roppant egyszerű, ám igen súlyos riff, az garantáltan le fogja szedi a fejed.
De egyébként is bővelkedik a lemez remek, illetve néhol kifejezetten meglepő megoldásokban. Ilyen a Take-ben hallható, a háttérben megbúvó vonósok színezése, illetve a fentebb említett címadó, mely mind megoldásait, mind szerkezetét tekintve egy rendkívül összetett, ám messzemenően szórakoztató nóta, ami annak ellenére is végig izgalmas, hogy majd nyolc perc hosszú. De említhetném a Blackened Eyes Staring gitártémáit vagy a záró, szintén monumentális Secret Life-ban hallható ötletes megoldásokat, effekteket is.
Egy szó, mint száz, nincs rossz dal a lemezen, legyen szó akár a furcsa bevezető után bivaly zúzdává változó Hypocrite-tól a groove-os Black Cloudon és a K.Y.A. (= Kick Your Ass – no comment!) régisulis thrashelésén keresztül egészen a záró, szintén kiváló, középtempós Secret Life-ig bármelyikről. Az meg szintén nem piskóta, hogy a ballada Better Off Dead egyértelműen a lemez legjobb pillanata a címadó nóta mellett.
Az ős-tag gitáros Ed Carlson búcsúja jobbra nem is sikerülhetett volna, a The Cold hibátlan anyag! A Flotsam rajongók imádni fogják, és ha a zenekar csak egy cseppnyi publicitást is kap, ezzel az anyaggal sok új rajongót gyűjthetnek. Bízom benne, hogy így lesz, illetve Ed nélkül is hasonló színvonalon érkezik majd a folytatás, remélhetőleg nem öt év múlva. A pontszám pusztán azért nem maximális, mert a hangzás valamivel erősebbre is sikerülhetett volna.
