Shock!

Sokan sok helyen zengtek már ódákat Blitz, D.D. Verni és az Overkill elpusztíthatatlanságáról, így nem is kívánnék most komolyabban foglalkozni ezzel a témával, legyen elég csak annyi, hogy agydaganat és színpadi szélütés ide vagy oda, az Overkill éppen huszonöt éve a thrash egyik alapcsapata, Ironbound címmel pedig tizenhatodik lemezüket hozzák ki 2010 évének elején.

Bár szerény véleményem szerint kifejezetten gyenge Overkill lemez még nem született, a Bloodletting megjelenésétől számított korszakot a csapat másodvirágzásának tekintem. Annak ellenére, hogy a ReliXIV kicsit gyengébbre sikerült, az Immortalis, a Killbox 13 és a már említett Bloodletting teljes mértékben kiállja a próbát a csapat legklasszikusabb lemezeivel szemben is. Az is megfigyelhető, hogy a kísérletezősebb, modernebb – persze szigorúan csak 'Kill mércével mérve - felfogású lemezek után a Relixel Blitzék visszakanyarodtak az old-school megközelítéshez, mely vonalnak az Ironbound egyértelműen a csúcsalkotása.

A Taking Over - Under the Influence lemezek egyfajta XXI. századi reinkarnációjának tekinthető anyag tele van lendületes, elsöprő old-school thrash himnuszokkal, sőt, megkockáztatom, az Overkillre élőben jellemző pusztító energiát talán sosem sikerült még ennyire átütően korongra préselni. Gyakorlatilag nincs gyenge pillanata a lemeznek, a nyitó nyolcperces The Green and Black a Years of Decay nagyívű témáit idézi, a címadó viszont akkora thrash, amilyet jószerivel a Taking Over óta nem írtak. A Bring me the Night alaptémája picit motörheades, pont olyan, mintha egy Shred jellegű gyilkos 'Kill témát az öreg bibircsókos és kompániája vezetne elő. A The Goal is Your Soul indítása az első lemezeket és az Immortalist is záró Overkill dalfolyamra hajaz, és már a nyitó bőgőhangok igen erőteljes lúdbőrzést fognak okozni minden régivágású thrashernek. Blitzék akár nyugodtan oda is biggyeszthették volna a végére, hogy Overkill Part VI.

A Give a Little egy igazi thrash himnusz, melybe egy Blitztől meglehetősen szokatlan énekdallamot is sikerült beleszőni, ennek ellenére azonban tipikus téma, csakúgy, mint az Endless War, bár ebben is van egy meglehetősen rendhagyó kórustéma. A The Head and the Heart valamelyest visszavesz a tempóból, az alapot D.D. jellegzetes bőgőtémái adják, és ezúttal az énektémákat is ketten jegyzik Blitz-cel. Az In Vain speedelése aztán jócskán felpörgeti a tempót, de hamar szaggatott thrash riffelésbe váltanak a srácok, melynek eredménye ismételten csak egy old-school fanok számára maximális nyálcsöpögést eredményező thrash nóta. A Killing for a Living hisztérikus magasaival és összetett szerkezetével arat, a záró The SRC pedig még egy utolsó pörget a hallgatón, hogy a lemez végeztével feltétel nélküli megadásra késztessen mindenkit.

D.D. Verni bőgőzése természetesen ugyanúgy etalon, mint eddig, de az Overkillre és a Derek Tailer – Dave Links párosra annyira jellemző váltott szólópárbajok is a jól megszokott módon szaggatják le az arcodat, és természetesen a veterán ex-Hades ütős Ron Lipnicki feszes, technikás, ám kifejezetten húzós dobjátéka mellet sem lehet szó nélkül elmenni. Mindehhez pedig olyan hangzás társul, mely nyitóból beletapos a betonba, hát kell ennél több?!

Bármennyire is veterán banda az Overkill, megfáradni bizony cseppet sem akarnak, sőt, megrázva magukat, új lemezükkel borítékolhatóan 2010 legjobb thrash anyagát pakolták le az asztalra. Az Ironbound ismeretében kétszeresen is fájó, hogy a februárra beharangozott pesti koncert végül elmarad. They've Come to Shred!