Máig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor 1996 egy esős decemberi napján, a 4-6-os villamos Baross utcai megállójánál kinyitottam egy ma már lényegesen jobb sorsra érdemes rockzenei szaklap friss számát. Az első, amit megpillantottam, Slash Guns N' Rosesból való kilépésének híre volt, és földbe is gyökerezett a lábam. Tudtam, hogy évek óta vergődik a zenekar, amely sokmilló más emberrel együtt engem is örökre a rockzene felé fordított, mégis hihetetlennek tűnt a tény, hogy valami végérvényesen befejeződött – főleg, mivel a korábbi hónapokban úgy látszott, talán mégis sikerül közös nevezőre jutniuk.
Ha most azt hiszed, megbuggyantam, és megkérdezed, mi köze ennek az egésznek Slash új albumához, nos, nagyon is sok: így tudom érzékeltetni, mennyire nonszensz elvárásokat táplálnak egyesek a gitárossal szemben még ma is. A bongyorhajú annak idején tizenegy évet töltött a Gunsban, kilépése óta pedig bő másfél évtized telt el. 1996-ban az amerikai elnököt Bill Clintonnak, a magyar miniszterelnököt Horn Gyulának hívták, az internet a túlnyomó többség számára futurisztikus csodának tűnt, a rockrajongók pedig olyan témákról vitatkoztak, vajon miért nyilatkozik a kifestett szemű Lars Ulrich annyira furcsákat, miért nem hallja Steve Harris, hogy Blaze Bayley nem tud énekelni, milyen lesz a Judas Priest az új fiúval, az ismeretlen Tim Owensszel, és az is gyakran felmerült, hogy a Korn és a Marilyn Manson vajon tényleg a jövőt jelentik-e, vagy csupán múló és ízléstelen amerikai divathóbortról van szó. Ha pedig már itt tartunk, aznap én is éppen valami elő-elő-orvosi vizsgálatra mentem a katonai sorozáshoz, amiről egy mai tizenéves már talán azt sem tudja, mit jelent...
megjelenés:
2012 |
kiadó:
Dik Hayd International / Roadrunner |
pontszám:
10 /10 Szerinted hány pont?
|
Vagyis hihetetlenül régen történt mindez, és tökéletesen el is tudom hinni Slashnek, hogy fejben és lélekben egyaránt nagyon rég túllépett már a Gunson. Az Apocalyptic Love fényében azért bír különös jelentőséggel ez a kissé talán hosszúra nyúlt fenti fejtegetés, mert a lemez zseniálisan jó. Konkrétan annyira, hogy a gitáros szerintem 2012-ben aligha készíthetett volna ennél erősebb anyagot, és még mindig nem fogja megúszni, hogy sokan az Appetite, Destruction, Lies és Illusion szavakkal dobálózzanak rogyásig. Pedig halálosan igazságtalan egy új lemezt mitikus rangra emelkedett klasszikusokhoz mérni, és emiatt meg sem adni neki az esélyt...
Ha eddig nem tudtuk volna, hogy Slash zenekari ember, hát most az előző szólóalbum és az Apocalyptic Love közötti különbségek fényében bárki számára egyértelművé válhat a dolog. A sajnos nemcsak jellegében, hanem színvonalában is igen vegyes 2010-es lemezhez képest ez itt egy totálisan egységes, lüktető hard rock anyag, ami szerencsére sokkal dinamikusabb, nyersebb is elődjénél. Vagyis pontosan olyasmi, amit az ember Slashtől várna: gitárgazdag, pofás riffekkel és zseniális szólókkal telenyomott, adrenalin-pumpáló, ösztönös rock'n'roll hatalmas dallamokkal, üvölthető refrénekkel, de midenféle felesleges szenvelgés és túlzott rádiós kikacsintgatások nélkül. Jellegében, dinamikájában, hozzáállásában épp olyasmi, mint az általam olyannyira szeretett két Slash's Snakepit album, az 1995-ös It's Five O'Clock Somewhere és a méltatlanul elsikkadt 2000-es Ain't Life Grand voltak.
Nyilván nem véletlen, hogy a banda most már hivatalosan is a Slash feat. Myles Kennedy And The Conspirators nevet használja, jelezvén, hogy szólóprojektnél kicsit többről van szó. Az Alter Bridge-ből ismert Kennedy személyében a gitáros olyan énekest talált ötletei kibontásához, aki minden szempontból csúcsligás teljesítményt nyújt a tempókat, hangulatokat tekintve is változatos nótákban. Robert Plant és Chris Cornell egyik legjobb tanítványának produkciójától már a Made In Stoke DVD láttán is lepadlóztam, és itt is végig fantasztikusan énekel. Ez a rockosabb, lazább zenei világ szerintem még jobban is passzol a torkához, mint az Alter Bridge-féle kötöttebb, metalosabb vonal, egyszerűen több arcát tudja megmutatni Slash mellett. Utóbbi pedig 2012-ben is ugyanaz maradt, akit annak idején annyira megszeretett a világ, és olyan sokat ad magából a friss dalokban, mint az Ain't Life Grand óta egyetlen munkáján sem. Nem akarok feleslegesen tobzódni a jelzőkben, de a figura ma is olyan érzéssel gitározik, ami párját ritkítja a rockzenében, és szerencsére nem is spórol a csak rá jellemző szólókkal, vérbő riffekkel.
A dalokat tekintve zavarban vagyok: annyira erős az album, hogy nehezen tudok kedvenceket kiemelni, egyvégtében hallgatva és külön-külön is lenyűgöző és ütős mindegyik. Eleve óriási az indítás a hatalmas terű címadóval, ami egy tipikus, száz százalékosan slashes sztráda rock'n'roll, de a folytatás is elsöprő a nem kicsit Axl-ízű énektémákkal operáló, totál klasszikus gunsos dinamikájú One Last Thrill-lel és a hangulatosan építkező Standing In The Sunnal. Utóbbi borítékolhatóan a koncertek egyik favoritja lesz majd tökös riffelésével, higgadt húzásával és himnikus refrénjével. Nem olyan direkt, mint az első single-nek választott, pörgős You're A Lie, de óriási erő rejlik benne. És akkor még nem ejtettem szót a páratlanul hangulatos, a végén csodálatos monstre gitárszólóval kábító Anastasiáról, netán a Halóról, amiben Slash mintha csak Slayer riffeket szelidített volna meg alaposan (nem, nem viccelek), hogy aztán némi könnyed, rockos lüktetéssel és Myles plantes énekdallamaival egészen más irányba vigye a szerelvényt. De a vészjóslóbb, sötétebb építkezésű Bad Rain vagy a dögös Shots Fired zárás is óriásiak (az intro itt egyébként némiképp a My Michelle-ére hajaz), sőt, a japán verzió két bónusza is simán felveszi a versenyt a normál változatra felkerült tételekkel.
Napra pontosan húsz évvel ezelőtt, 1992. május 22-én sajnos nem lehettem ott a Népstadionban, így nem mondom, hogy nem szeretném megnézni a klasszikus Guns felállást, de erre a Rock And Roll Hall Of Fame cécó fényében már alig látok esélyt. Ha azonban Slash ezt a vonalat folytatja majd Mylesszal, igazából egy szavam sem lehet, és nem csodálom, hogy a Velvet Revolver sztori folytatását annyira nem is hajtja – ez a formáció minden szempontból túlmutat azon, további ex-gunnerek ide vagy oda. Az első szólóalbum csalódást jelentett számomra, az Apocalyptic Love azonban maximális kárpótlás, és nem is követem el azt a hibát vele kapcsolatban, mint négy éve a Chinese Democracynél, amikor nem mertem egyből megadni a maximális pontszámot.
Myles Kennedyvel a lemez kapcsán készített interjúnkat itt olvashatod.
Hozzászólások
Min den bizonnyal, bár ha a rocksztári attitűdhöz hozzátartozik Axl sötétebbik fele, akkor nem vagyok benne biztos, hogy páran nem ezt a konszolidáltabb frontembert választják, hehehehe. Érdekes, hogy éppen Kennedy játszotta el a wannabe rocksztárt a Rock Star c. filmben, ahol azért a nyúlfarknyi szerepe esetében le lehetett mérni énekesi kvalitásait:
http://www.youtube.com/watch?v=3f8nL_fmDCo&feature=related
A színpadra felhívott srác Kennedy, teljesíménye azt hiszem, magáért beszél. Mit beszél, sikííííííít. (A duett másik hangja Matijevic a Steelheartból.)
Meg egy tizessel kb. fiatalabb, képzettebb és valszeg kevesebbet dohányzott, ivott. Persze hogy """jobbnak"""" hat. Na és? Másoknak viszont nem elég rakenroll (valóban kicsit rá lehet sütni, hogy túlságosan is "rendes srác, jó gyerek"), Axl pedig aztán tényleg minden körülmények között egy igazi rocksztár.
Vannak átfedések igen, de hogy Myles jobb, mint Axl? Talán jobb, mint a mostani, erősen hullámzó teljesítményű Axl, de a réginek a lába körméig nem ér szerintem. Myles túl egysíkú
Ami a lemezt illeti: Slash nagyon pofás témákat pakolt össze, de pl a Hard&Fast a Move To The City riffjéből van átalakítva és hasonlók...
Az Anastasia szerintem Slash GNR óta kiadott dalai közül a legjobb. Összességében egy 9-est megérdemel az anyag, ha a szívemre hallgatok, de igazából ez "csak" egy nyolcas. Nekem az első szólóalbuma is bejött, de az tény, hogy jót tett az albumnak az, hogy egy énekes énekelte fel és nem húsz :)
Annyira én sem erőltetném most a VR-t a helyében, egyszerűen nem éri meg, pláne nem Weiland-al.
Ha pedig az Axl vs. Slash vitát vesszük elő, akkor bizony Slash-nél van megint a pont.
Szerintem meg bőven táplálkozott az Appetite riffvilágából, halld No More Heroes/Sweet Child O’ Mine, Standing In The Sand/Paradise City vagy Anastasia/Welcome To The Jungle párhuzamot. Vagy csak nekem tűnnek hasonlónak a riffek és a gitárdallamok?
Kennedy jobb énekes, mint Axl, itt mégis sokszor úgy érzem, megpróbálja hozni elődje frazírjait.
Ettől függetlenül nekem is igen bejött az album - naná, annak idején a Guns és a Helloween csinált belőlem metál fant - , de a 10 pont úgy vélem, egy igazi ősrajongó attitűdjét feltételezi...:))).
Ez az új is király, de érnie kell. Kennedy meg zseniális, ezt még a Led Zep zenészei is igazolhatják.
Myles Kennedy meg egy Isten!
és azok a dalok annyira a bőröm alá rágták magukat, hogy tudat alatt azt
az időszakot és feelinget követeltem újra vissza:) Első hallásra sem maga
Slash, sem pedig Myles Kennedy nem tudta ezt überelni... Annak ellenére,
hogy nagyon erős ez a lemez és imádom amit csinálnak! Kennedy egy egészen más karakter, ennyi...
Azt a fröcsögős, nyers, izzadt, energikus hangulatot hiányolom egy kicsit, amit részben Rod Jackson
énekes megteremtett azon az albumon, az öblös, betonfalat repesztő, varangyosbékák
szemét kidüllesztő és megnémító orgánumával:)))
Mostanra viszont már rég beleszerettem az Apocalyptic Love-ba is
és hosszútávon is megkaptam Slashék-től a tőlük elvárható minőséget.
Fantasztikus dalok és egy igazi egyéniség Myles Kennedy személyében!
Slash-t még az előző szólólemeze miatt sem tudom bántani, de ez a zenekaros felállás
valóban nagyon jól működik és a 2010-es anyaghoz képest ez tényleg 10-es.:)