Slash kapcsán elsősorban mindenki arra kíváncsi, mikor békül ki végre leghíresebb ex-kollégájával, hogy aztán ismét közösen igázzák le a világot, de a gitáros ettől függetlenül azért elég jól elzenélgetett W. Axl Rose nélkül is az elmúlt másfél évtizedben. Ez a nagyszabású koncertanyag is azt bizonyítja, hogy a vöröshajúhoz hasonlóan Saul Hudson számára sem létkérdés a Guns N' Roses reunion. Ahogy az a címből is kiderül, a közel két órás koncertet tavaly júliusban rögzítették Slash szülővárosában, az angliai Stoke-On-Trentben rögzítették, és roppant lényeges információ, hogy a gitáros szólóbandájának élén az Alter Bridge frontembere, Myles Kennedy énekel. Ő ugyebár Slash tavalyi önálló albumán került képbe, ahol két dalban is megcsillogtatta óriási hangját, majd a megjelenést követő turnén a gitáros fix társául szegődött, az idén várható második szólólemezen pedig már végig ő énekel majd.
Mint azt akkor is leírtam, a 2010-es album néhány dal kivételével egyáltalán nem győzött meg, és a véleményem lassan két év távlatából sem változott: továbbra is úgy gondolom, hogy sem a polírozottabb, simulékonyabb hangzás, sem a modernebb, amerikai rádiókra belőtt nóták nem illettek a gitároshoz. Onnantól kezdve azonban elkezdtem bizakodni a folytatást illetően, hogy Myles stabilan is a mikrofonhoz került, mivel simán ott van a mai idők legjobb rockhangjai között. A Made In Stoke-kal ez a bizalom új szintekre lépett, a cucc ugyanis kimondottan óriási, akár a puszta hanganyagot, akár a DVD-t lökjük be.
A koncertanyag legnagyobb előnye, hogy egyértelműen megmutatja: hiába ragadtatta el magát legutóbb Slash itt-ott, a szíve mélyén azért ma is ugyanaz, aki 1987-ben vagy 1991-ben volt. Ennek megfelelően a gitáros karrierjének minden korszakából válogató koncert során gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem ül le a hangulat, jöjjön akár közönségetető régi Guns nóta, méltatlanul elfeledett Snakepit gyöngyszem vagy újabb keletű szerzemény. Mindebben természetesen nemcsak a továbbra is istenként, hihetetlen érzéssel gitározó Slashnek és a tüdejét kiéneklő Kennedynek van óriási része, hanem további társaiknak is, akik közül különösen Brent Fitz dobos tűnik nagy főnyereménynek, de Bobby Schneck ritmusgitáros és Todd Kerns basszer is kitesznek magukért. Sőt, utóbbi még a mikrofonhoz is odamerészkedik a lemezen Lemmy által nyomott Doctor Alibi erejéig.
A dalválasztásokat illetően egy Slash-éhez hasonló életműből nem egyszerű arányosan szemezgetni, engem azonban helyből kenyérre kentek azzal, hogy rögtön három nóta (Been There Lately, Mean Bone és Speed Parade) is szerepel itt a gitáros számomra csont nélkül legjobb nem gunsos anyagáról, az annak idején sajnos baromira elsikkadt 2000-es Ain't Life Grandről. Az első, szintén nagyon izmos Snakepit lemezt, az It's Five O'Clock Somewhere-t a még a grunge/neopunk években is majdnem-slágerségig vivő, tizenhét év után is hatalmas drámai erőt rejtő Beggars & Hangers-On képviseli. Utóbbi simán a régi Guns felállás Use Your Illusion után következő, soha el nem készült albumának egyik gyöngyszeme lehetett volna, ha Axl és Slash nem vesznek össze olyan méltatlanul... A szólólemezről hálistennek csak erős pillanatok kerülnek elő: a Ghost, a Back From Cali, a Nothing To Say, a Starlight és a By The Sword már eredetiben is tetszettek, de ezzel a pulzáló élő megszólalással még jobbak is az albumos változatoknál. Az instru Watch This így sem túl izgalmas, de ez nyilván elsősorban pihenőt jelentett Kennedynek, aki a Promise-ban csípőből énekli le a színről egyik legfőbb példaképét, a stúdióverzióban elég durván erőlködő Chris Cornellt. Az ugyanakkor feltűnő, hogy a Velvet Revolver korszakból egyedül a továbbra is nem kicsit cultos lüktetésű – és mellesleg szintén óriási – Slither fért fel a Made In Stoke-ra. Nekem a gitáros nyilatkozataiból is egyértelműen úgy tűnik az utóbbi időben, hogy Slash szíve már nem dobban meg annyira a Velvetért, mint mondjuk Duffé vagy Matt Sorumé...
A legkényesebb pontot persze nyilván itt is a Guns N' Roses klasszikusok jelentik. Mivel annak idején nekem is a Guns volt a belépő csapatom a rockzene világába, extra módon kényes vagyok a témát illetően, és Axl utánozhatatlan hangja nélkül nem is nagyon vagyok képes értékelni a hagyományőrző GN'R feldolgozásokat, csak az átgyúrtakat, mert utóbbiaknál kevésbé kísért ott az eredeti verziók szelleme. Kennedy azonban itt is lazán átmegy a léc fölött. Ezekhez a dalokhoz nyilván nem nagyon lehet mit hozzátenni, de Myles legalább nem is vesz el belőlük, simán elnyomja őket, legyen szó az Appetite For Destruction überelhetetlen momentumairól (Nightrain, Rocket Queen, Sweet Child O' Mine, Mr. Brownstone, Paradise City), a Patience lírájáról vagy a drámai Civil Warról. Frontemberi kvalitásai a látottak alapján messze nem mérhetők Axl-éihez, de a pár évvel ezelőtti Alter Bridge videók néhol félszeg álldogálásához képest már így is rengeteget fejlődött, vagyis ezen a téren sem reménytelen figura. Slash játékát meg nyilván nem kell külön méltatni, ma is ott van a legnagyobbak között. Még a tízperces Keresztapa gitárszóló sem fullad unalomba tőle, ami azért nem semmi...
Fogalmam sincs, hoz-e Guns újjáalakulást a közeljövő, és ha igen, az mennyiben befolyásolja majd Slash és Kennedy együttműködését. Csupán egy dolog biztos: ez a koncertanyag olyannyira meggyőző, hogy gyakorlatilag minden, az első szólóalbum miatti előítéletet kisöpört belőlem. Tegyük össze a kezünket, hogy az új lemez után hozzánk is eljussanak ebben a leosztásban!
