Shock!

Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1991. szeptember 17-én jelent meg a Guns N' Roses régóta várt második rendes nagylemeze, méghozzá helyből két részletben. Aki annak idején nem élte át W. Axl Rose, Slash, Duff McKagan és mindenkori társaik világuralmát, aligha tud reális képet alkotni arról, milyen státuszban is mozgott a '90-es évek elején a zenekar, amelyik rockrajongót csinált a fél világból. Az azonban ennyi idő távlatából biztosan kijelenthető: a Guns trónjára azóta sem volt képes felülni senki más, és ez vélhetően már így is marad, hiszen ma már más időket élünk. Emlékezzünk hát vissza egy kicsit arra a korszakra, amikor tényleg minden róluk szólt.

„Ha megnézed, lószart sem csináltunk még", mondta nevetve Duff McKagan egy 1990 elején készült interjúban, amikor éppen arról faggatták, hogy éli meg a Guns N' Roses döbbenetes pályafutását. Nem véletlenül: rockzenekar sem azelőtt, sem azóta nem ért el ilyen rövid idő alatt ilyen magasra. A banda mindössze egyetlen lemezzel és egy félig akusztikus minialbummal a háta mögött háborítatlanul, komoly vetélytárs nélkül ült a rockvilág trónusán: alig két év leforgása alatt több mint 150 millió dollárt kerestek. Duff: „A Guns N' Roses végtelenül őszinte zenekar. El sem tudom mondani, hogy mennyire utálom az olyan arcoskodó bandákat, mint például a Poison! Lopjuk el a papa kocsikulcsát, és lógjunk el az autós moziba, meg de szép ez a medence, jaj, de jó... Hányok az ilyen szövegektől. De valakinek ez is kell... Túl sok kibaszott Poison és Warrant futkározik manapság a világban, de nekünk semmi közünk ezekhez a bandákhoz. Ha az emberek meglátják a fotónkat egy újságban, az jut eszükbe: hogy is van ez? És szerintem a Metallicán kívül nincs is igazán olyan csapat manapság, akikre ez ráillik, ezért lettünk ennyire sikeresek. A '60-as években a Rolling Stones jelentette a rockot, a '70-esekben a Led Zeppelin, a '80-asokban pedig mi."

A második teljes értékű albumot eleinte még 1988 végére ígérték, de a nagy siker és a folyamatos turnézás miatt ez a határ folyamatosan későbbre tolódott. Az anyag megjelenését annyit halasztgatták, hogy az évtizedforduló környékén már sokakban felmerült: talán nem is lesz következő lemez. A csapat tagjai látszólag semmit sem csináltak, csak kedvenc foglalatosságuknak, az önrombolásnak hódoltak, a kiszivárgó hírek szerint igen-igen szorgalmasan. 1990 tavaszán ugyan a Farm Aid fesztiválon bemutatták első új szerzeményüket, a Civil Wart, ami később meg is jelent egy jótékonysági albumon, majd Tom Cruise Mint a villám című autóversenyzős filmjének albumára is felvették a Knockin' On Heaven's Door című Bob Dylan feldolgozást, ez azonban aligha volt igazi újdonság, hiszen élőben évek óta rendszeresen játszották. A látszólagos tétlenségnek persze megvolt a maga oka: egyrészt egyre mélyült a szakadék a frontember W. Axl Rose és a hangszeresek között, másrészt a notórius heroinmániás Steven Adler dobos elérte azt a szintet, ahonnan egyszerűen nem lehetett folytatni vele tovább. Steven 1990 júliusában kikerült a zenekarból. Társai utólag elismerik: távozása kis híján a zenekar halálát okozta, és beindította azokat a folyamatokat, amelyek évekkel később elvezettek a Guns N' Roses tetszhalálba merevedéséhez. Adler utódja Matt Sorum lett, akit a The Cultból csábítottak el, de a csapat soraiban emellett további változások is történtek. Néhol már az Appetite For Destruction-ön is szerepeltek billentyűs hangszerek amolyan effekt-jelleggel, ám ezeket rendszerint Axl kezelte, és szinte észrevétlenek is maradtak. Az ekkor már végre folyamatosan formálódó új dalok némileg eltértek a bemutatkozó anyag irányvonalától, és ez szükségessé tette egy önálló billentyűs bevételét Dizzy Reed személyében, ami a legtöbb rajongónak komoly meglepetést okozott.

Az évek hosszú sora alatt megírt lemezanyag minden túlzás nélkül félelmetesen nehezen állt össze: a zenekar többször is elvonult a világ szeme elől dalokat szerezni, ám ezek a próbálkozások néha semmiféle eredményre nem vezettek, és a stúdióban is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Axl és a többiek kissé másképp képzelik el a munkát. Szinte csodával határos módon 1991 elejére végre eljutottak odáig, hogy rögzítették az új album nagyrészét – legalább hét különböző stúdióban –, és a közönség lassan elhitte, hogy tényleg lesz kézzel fogható folytatás. A csapat 1991 legelején a brazíliai Rock In Rio II fesztivál főattrakciójaként szerepelt, ahol már számos új szerzeményt is bemutattak, és az új tagok is debütáltak a világ vitathatatlanul leghatalmasabb rockzenekarában. Látszólag erejük teljében tértek vissza, a helyzet azonban továbbra is zavaros volt: javarészt Axl nyomására kirúgták régi menedzserüket, Alan Nivent, és felvették helyette Doug Goldsteint. Slash: „Ez volt az a fordulópont, amikor a banda pályája a csúcsról szépen elindult lefelé. Goldstein olyan volt, mint egy lesben álló ragadozó. A Guns N' Roses széthullásáról mi tehettünk, de ő volt benne a katalizátor. Az oszd meg és uralkodj-technikáinak köszönhetően rohamléptekkel közeledtünk a befejezés felé. Önpusztítók voltunk, akadtak közöttünk kommunikációs gátak, de mindannyian előre akartunk haladni bármi áron egészen eddig. Az, hogy egy külső hatás ebben a helyzetben mégis szétbomlasztotta a bandát, egyedül a mi szégyenünk."

A banda közvetlenül az új lemez megjelenése előtt amerikai arénaturnéra indult 1991 nyarán, amely a hangzatos Get In The Ring Motherfucker címet kapta. Minden egyes bevett zeneipari szabálynak ellentmondott pár hónappal a régóta várt új anyag megjelenése előtt úgy turnéra indulni, hogy az egyenként két és fél órás programban valaki szinte ugyanannyi, a közönség előtt még ismeretlen új dalt játszik, mint régit, de a Guns N' Roses ekkor már nem nyúlhatott mellé. Ezen a körúton azonban valami végérvényesen eltörött: Axl rendszerint több órát késett a koncertekről, ami önmagában is komoly problémákat okozott, de St. Louisban következett be az igazi fordulópont. Az énekes először megtámadott egy nézőt, mert az fényképezni merészelte őket a közönség soraiból, de ez sem volt elég: miután visszamászott a színpadra, szó nélkül levonult onnan. A feldühödött nézősereg cseppet sem meglepő módon darabokra szedte a körülbelül 20 ezer férőhelyes arénát.

Ekkorra már lehetett tudni, hogy a zenekar – ismét egyedülálló módon – nem egy, hanem egyenesen két új albumot tervez egyszerre megjelentetni. Más nem merte volna megtenni ezt, de a Guns N' Roses-hoz tökéletesen illett egy efféle, anyagi szempontból igencsak kockázatos lépés. A Use Your Illusion I és Use Your Illusion II című albumokat a második anyagra felkerült You Could Be Mine dal vezette be az év júliusában. A sűrű, riffelős rockhimnuszt a Guns rajongó Arnold Schwarzenegger személyes kérésének is eleget téve szorosan összekapcsolták az év legnagyobb filmsikere, a Terminator 2 kampányával, aminél hatásosabb promócióról alighanem egyetlen zenekar sem álmodhatott. Miközben a világ lélegzetét visszafojtva várta a teljes lemezeket, a tagok a háttérben újabb lépéssel kerültek közelebb a végromláshoz: Axl Goldstein segítségével szép lassan, folyamatosan átvette a jogi és gazdasági irányítást. Ennek egyik első jele a részesedések korábban arányos rendszerének átvariálása lett, ha nem is igazán lényeges mértékben, de mégis jelzésszerűen.

A minden korábbinál komolyabb érvágást azonban végül Izzy Stradlin távozása hozta el, aki az augusztus 21-ei mannheimi koncert után közölte társaival a döntést Axl egy újabb színpadias levonulását és az azt követő késhegyig menő üvöltözést követően. Döntését ekkor még nem tették hivatalosan közzé, a banda tagjai számára azonban Izzy utolsó bulija, az augusztus 31-ei londoni fellépés után nyilvánvalóvá vált, hogy innentől kezdve semmi sem lehet olyan, mint utána. Izzy: „Odáig jutottunk, hogy a végén már csak a régi dolgainkról lehetett hallani. Az emberek már szinte nem is beszéltek a zenénkről, holott eredetileg az lett volna az egésznek a lényege. Ha egy banda állandóan olyasmi miatt szerepel az újságokban, aminek semmi köze a zenéhez, ott valami bűzlik. Az elejétől fogva éppen elég gondunk volt a kábítószerekkel, de a zenénkkel meg a lemezekkel ennek valahogyan fölébe tudtunk kerekedni. A Use Your Illusion albumoknál viszont a muzsika mintha már alámerült volna a maszlagban... Engem összességében egyetlen dolog érdekelt: hogy a koncertek rendben menjenek. Így egy idő után tele lett az agyam azzal, hogy Axl állandóan hosszú órákat késik. Undorító, hogy a végén minden a pénzen fordul meg, de a késéssel indult bulijainkon több százezer dollárt vesztettünk. Gondoltam, hogy ha már az emberek a nehezen megszerzett pénzüket a mi jegyeinkre költik, akkor legalább azt megérdemelnék, hogy időben kezdjünk. Az ebből fakadó nézeteltérések főleg Axl és köztem robbantak ki. Mielőtt kiléptem volna, persze megpróbáltam vele beszélni, de nem sok sikerrel. Úgy éreztem, már semmit sem számít a véleményem. Már szó sem volt arról, hogy ez egy rock'n'roll banda, amelynek a tagjai együtt zenélnek és jól érzik magukat, és nekem elegem lett ebből. Kizárólag jó érzésekkel gondolok vissza arra, hogy benne voltam ebben a fantasztikus csapatban, hogy nekem is részem volt abban a zenében és azokban a turnékban, és nincs bennem életre szóló sértődés. Azt nem mondanám, hogy a kilépésem környékén Axl és én puszipajtások voltunk, de túl régóta ismerem már őt ahhoz, hogy gyerekesen orroljak rá."

1991. szeptember 17-én végül megtört a jég, és boltokba került a már az előző anyagoknál is bevált Mike Clink producerrel készített új Guns N' Roses mű, a Use Your Illusion első és második része. A rockvilág alighanem soha korábban nem látott még olyan hisztériát, mint ami a két új anyag megjelenését kísérte. Az elkövetkezendő hetekben minden magazin – és nemcsak a zenei lapok – címoldalán a Guns N'Roses feszített, mindenhonnan a You Could Be Mine és a második single Don't Cry ballada szólt, mindenki róluk beszélt.

A Use Your Illusion dalainak egy része akár az Appetite For Destructionön is szerepelhetett volna, de a folytatás összességében jóval sokszínűbb volt elődjénél. A bemutatkozó anyag hamisítatlan '80-as évek-beli Los Angeles-i rocklemez volt, a két új album azonban jóval messzebb merészkedett ennél, méghozzá egyszerre számos irányba. A Guns N' Roses világában megnyílt igazán új dimenziókat az epikus témák jelentették, hiszen ezek a hosszadalmas, komplex hangszerelésű szerzemények a legkevésbé sem következtek az Appetite For Destruction vonalából, ám ugyanakkor szervesen illeszkedtek a banda stílusához. Az első részen a hosszú, zseniálisan meghangszerelt, monumentálisan építkező November Rain ballada és a túladagolásról szóló vérfagyasztó, kellemetlen érzéseket keltő Coma ejtették ámulatba a hallgatót, a másodikon pedig a már ismert Civil War, a hatalmas dallamokkal teli Breakdown, a Slash sűrű riffelésére épülő Locomotive (Complicity), illetve a számtalan különböző egységből felépülő, hihetetlenül mély érzéseket rejtő Estranged. Slash: „Axl már a Paradise Citybe is beleerőltetett egy sikító szintetizátoros szólamot, amivel nem feltétlenül értettem egyet, a Use Your Illusion albumok készítésekor pedig olyan volt a stúdióban, körülvéve a sok billentyűs hangszerrel, mint egy gyerek az édességboltban. Órákon át kereste a legmegfelelőbb hangszíneket az egyes nóták legapróbb részleteihez is, és kár lenne tagadni, hogy fantasztikus munkát végzett. Az egyik oldalon a billentyűk eltávolítottak minket a banda eredeti lényegétől, a másikon azonban épp ezeknek volt köszönhető az a drámaiság, ami áradt a dalokból."

A Use Your Illusion albumokat mai füllel hallgatva voltaképpen az a feltűnő, hogy igazából két évtized távlatából sincs rajtuk sok töltelék. Mondhatja bárki, hogy a szerzemények jelentős része még a csapat korai korszakában öltött első alakot – jellemző, hogy a Don't Cryról még az ősidőkben tag L.A. Guns főnök, Tracii Guns is a mai napig azt állítja: ő írta –, de a banda így is képes volt két teljes lemezanyagot telepakolni kellően változatos és jó dalokkal. Talán még a rock'n'rollos Bad Applest lehetne elképzelni inkább egy maxi B-oldalon, de a többi igazából ezt is ellensúlyozza. Markánsan elkülönül, melyik tagnak milyen vonal feküdt a legjobban, ám az albumok így is egységesek tudtak maradni: az Axl bonyolult lelkivilágából fakadó szövevényes eposzok mellett simán elfértek Izzy olyan direktebb, belazultabb témái, mint a forró országúti hangulatot árasztó Dust N' Bones, a maró gúnnyal átitatott akusztikus You Ain't The First vagy a kissé musicales dallamvilágú 14 Years. A Don't Cry, November Rain típusú balladák csak ráerősítettek a Don't Damn Me, a Back Off Bitch, az egyes újságíróknak név szerint odamondogató Get In The Ring vagy a Pretty Tied Up erejére, a Right Next Door To Hell, a Perfect Crime, a Garden Of Eden és a Shotgun Blues punkos intenzitású, gyorsabb tempóira. És mindezek közé vajpuhán illeszkedtek az olyan dalok, mint a szenvedélyes Yesterdays, a herflis blues'n'roll Bad Obsession, a tempós rocktémából flamencós témázgatásba torkolló Double Talkin' Jive vagy a Duff által elénekelt fél-lírai So Fine. Az egyik legtetszetősebb érdekesség Axl és Alice Cooper démoni duettje volt a víziószerű harmóniákkal teli The Gardenben (benne Slash egyik legfantasztikusabb szólójával), ahhoz azonban tényleg nem férhetett kétség, hogy az említett grandiózus, hosszú számok jelentik a csúcspontot. Ezek közül is talán az Estranged emelkedik ki leginkább – maga Axl is ezt tartotta élete legfontosabb dalának.

A lemezek forgalmazását számos amerikai áruházlánc megtagadta a dalok szövegvilága miatt. Ha csak a szövegek lettek volna szókimondóak, bizonyára még nem okoz problémát, hiszen az ilyesmit egy tokra ragasztott figyelmeztető matricával szokás megoldani, itt azonban már ez is tartalmazott egy fuck off-ot, így aztán egyes helyeken úgy határoztak, inkább nem rendelnek a lemezekből. Ezzel persze csakis maguknak ártottak, mert a két kiadványt mindenütt cukorként kapkodták szét a boltokból. A két album gyakorlatilag a világ összes országában a listák első két helyére került, általában számozásuktól eltérő sorrendben, és hosszú heteken át ott is maradtak. A Use Your Illusion II megjelenésének hetében 770 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, világszerte pedig a két lemezt egy hét alatt összesen több, mint 4,2 millióan vásárolták meg. A Guns N' Roses a világ tetején ült, és senki sem gondolta volna, hogy ezúttal nemcsak a szokásos balhékról van szó, hanem tényleg a végleges demoralizálódás felé haladnak. Izzy távozását nem lehetett félvállról venni, hiszen a két Use Your Illusion-ön szereplő saját szerzemények közül tizenegy alapjai tőle származtak, ráadásul négyben a mikrofon elé is merészkedett. Hiába tartott össze továbbra is tűzön-vízen át Slash, Duff és Matt Sorum, hiába találták meg a legmegfelelőbb utódot Izzy helyére Gilby Clarke személyében, az elefántcsonttornyába zárkózó Axllel egyre kevésbé értették meg egymást.

A Guns N' Roses ettől függetlenül természetesen diadalmenetben turnézta körbe a világot, bár ekkorra már eltávolodtak az egyszeri rockbanda-attitűdtől: a fekete háttérénekesnők kórusa, Axl fehér hangversenyzongorája és a komplett fúvósszekció csatasorba állítása Slashnél például egyből kiverte a biztosítékot, de nem lehetett mit tenni, a gépezet haladt a maga útján. A zenei teljesítményre az esetek többségében egyébként nem lehetett panasz, de a vásári körítésnek már nem volt túl sok köze a rock'n'roll és a csapat eredeti lényegéhez. Mivel manapság már alig akadnak igazi világsztárok, aki nem élte meg akkoriban a Guns világuralmát, nehezen alkothat képet arról, mekkora őrület uralkodott körülöttük: a zenekart tényleg mindenki ismerte, egyszerűen nem menekülhettél el előlük. Ha kikapcsoltad a rádiót, a tévében ütköztél beléjük. Ha azt is kikapcsoltad, egy magazinban. Ha pedig azt is félretetted, valaki előbb-utóbb garantáltan szóbahozta őket. A magam részéről egy cseppet sem csodálkozom azon, ha ekkora cirkusz fókuszában valaki megkattan, netán olyan eszközök segítségével akarja feldolgozni a felfoghatatlan tempóban pörgő eseményeket, amikkel egyébként nem szabadna. Duff: „Állandóan olyan dolgokról faggatnak bennünket, amikhez semmi közünk sincs, és úgy tesznek, mintha tudnunk kéne a választ csak azért, mert eladtunk néhány millió lemezt... Mi a faszt kellene nekem válaszolnom, amikor azt kérdezik tőlem egy interjúban, hogyan szabadítsák ki Nelson Mandelát? Nem mi vagyunk a Berlini Fal, nem mi vagyunk az összeomló kommunizmus, és a kibaszott jugoszláv polgárháború sem mi vagyunk. Ez csak egy kibaszott rock'n'roll banda. Bármilyen furcsán is hangzik: a világon számtalan olyan dolog létezik, ami sokkal fontosabb, mint mi!"

Habár a mannheimi zenekari balhé és Izzy lelécelése után Axl egy ideig visszafogta magát – az 1992. május 22-ei népstadionos koncert is atrocitások nélkül zajlott le –, az 1992 nyarán startoló, Metallicával közös amerikai stadionturnén azonban visszatért rigolyáihoz. A fekete albummal koncertező Metallica kizárólag Axl kiszámíthatatlansága miatt vállalta el különösebb alkudozás nélkül, hogy mindig ők kezdjék a koncerteket, mert az énekes ismét teljesen véletlenszerű időpontokban érkezett meg a bulikra, rendszerint csak hosszú órákkal a meghirdetett kezdés után. Denverben már egyenesen a rendőrség zárta le a stadion kapuit a koncert előtt, hogy az énekes ne tudjon eltűnni a helyszínről. A fellépések az ehhez hasonló szánalmas, a zenekarhoz nem méltó eseményeknek köszönhetően hatalmas botrányok közepette zajlottak. „A Guns N' Rosesszal turnézni olyan, mint Michael Jacksonnal turnézni. Bár ha jobban belegondolok, Michael Jacksont többet láttam ezen a turnén, mint Axl Rose-t...", mondta egyik ekkori állandó előzenekaruk, a Faith No More basszusgitárosa, Billy Gould, és ez körülbelül mindent elárul a Guns háza táján uralkodó állapotokról. Axl és a hangszeresek ekkor már teljesen külön utakat jártak, és a helyzet rendezését az énekes sajátos gondolkodásmódja mellett sem Slash hol feltámadó, hol a háttérbe szorított heroinmániája, sem Duff alkoholizmusa nem segítette elő.

A két lemez ettől függetlenül maga alá gyűrte az egész világot: összesen kilenc sláger került ki róluk, és a méregdrága, klasszikus videoklipekkel is iskolát teremtettek. Mire 1993 nyarán befejeződött a monstre turné, a zenekar közel kétszáz koncertet adott, amelyek során összesen majdnem 7 millióan nézték meg őket. Még ennél is durvább azonban, hogy a két lemez ekkor még szinte a világ összes országában fent tanyázott az eladási listákon. A Use Your Illusion I és II külön-külön természetesen nem múlták felül az Appetite For Destruction hihetetlen sikerét, de még így is megdöbbentő eredményeket produkáltak, és napjainkig együtt összesen több mint 35 millió példányban keltek el világszerte. A csapat az 1993 őszén kiadott „The Spaghetti Incident?" feldolgozáslemezzel látszólag új korszakot kezdett, erről azonban valójában szó sem volt: az anyag nagyrészét korábban rögzítették, amikor pedig 1994 közepén Axl látszólag minden különösebb ok nélkül kirúgta Gilby Clarke-ot, hogy saját haverját, Paul „Tobias" Huge-ot erőltesse be a helyére, végleg elmérgesedett a helyzet. Ami ezután történt, azzal mind tisztában vagyunk: a Guns N' Roses évek hosszú során át végvonaglott, majd az ezredforduló után már csak Axllel és a régi arcok közül egyedüli statisztaként Dizzyvel tért vissza a színre. És ezt követően még egészen 2008-ig várni kellett a következő e néven kiadott albumig...

Hosszasan fejtegethetnénk a Guns jelentőségét, de ha felrakjuk a pont két évtizeddel ezelőtt megjelent Use Your Illusion kettőst, mindenről pontos képet alkothatunk. Ez a csapat egyszerűen annyira jó volt, hogy az már-már fájdalmas: minden egyesült bennük, amiért csak érdemes rockzenét hallgatni. Ahol ekkora egyéniségek gyűltek össze, ott bármikor benne van a pakliban a szétrobbanás: tulajdonképpen nem az a furcsa, hogy szétmentek, hanem hogy egyáltalán ennyi ideig együtt tudtak maradni. A végén úgysem marad más, csak az örökül hagyott albumok – azok zenei tisztaságához pedig egyszerűen nem férhet kétség. A két Use Your Illusion 2011-ben is ugyanolyan maximális teljesítménynek számít, mint megjelenése idején.