Shock!

1991. augusztus 12-én jelent meg a Metallica fekete albuma – ez a látszólag szimpla mondat felbecsülhetetlen jelentőségű tényt takar, hiszen a San Francisco-i zenekar ötödik nagylemeze mindent átformált maga körül, és a mai napig kihagyhatatlan, megkerülhetetlen alapműnek számít. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a fekete albumról mindenkinek megvan a maga saját története – a rockzenét hallgató generációk huszonévesnél idősebb tagjainak egészen biztosan, de jó eséllyel a fiatalabbaknak is. Egy ilyen anyagról teljesen lehetetlen átfogó jelleggel szólni, mégis muszáj rá kísérletet tenni, hiszen nem létezik a földkerekségen olyan rockzenekar, amelyikre valamilyen formában ne hatott volna. És hiába hihetetlen, tényleg igaz: ma húszéves a fekete album.

A Metallica és társai által beindított, a '80-as évek második felére mindent elborító thrash láz kellős közepén óriási megütközést keltett, amikor a színtér vezérhajója 1990 októberében bejelentette: következő lemezükön nem az utolsó három albumot jegyző Flemming Rasmussennel, hanem Bob Rock producerrel dolgoznak majd. Rock korábban szinte kizárólag dallamos hard rock és sima rock előadók lemezein molyolt a stúdióban, és elsősorban Bruce Fairbairn jobbkezéből vált önállóan is keresett producerré. Első önállóan jegyzett sikerlemeze a Kingdom Come milliós példányszámban fogyott 1988-as első albuma volt, 1989-ben pedig két minden határt átszakító anyagot producerelt egyedül: a The Cult Sonic Temple-jét, illetve az év üzleti szempontból legsikeresebb hard rock/metal kiadványát, a Mötley Crüe amerikai listavezető Dr. Feelgoodját.

A rajongók döbbenetét csak fokozták Lars Ulrich nyilatkozatai, amiben igyekezett nyomatékosan felhívni a figyelmet a Metallica legutóbbi lemeze, az 1988-as ...And Justice For All általa vélt hiányosságaira, és azt ígérte, hogy a következő album mindenképpen más megközelítésű lesz. Lars: „A Justice lemezzel tökéletesen elégedettek voltunk, amikor elkészült, és még mi is meglepődtünk rajta, milyen gyorsan elégedetlenek lettünk vele. Azon az albumon jóformán csak a lábdobok hangzása volt tökéletes. Elkövettük azt a hibát, hogy a legapróbb részleteken is túl sokat filozofáltunk. Minden nótát ötperces intro vezetett be, órákig rágcsáltuk az egyes témákat, és a végére unalmasan mechanikussá vált rajta minden. Olyan kitervelt és klinikai tisztaságú lett a lemez, hogy jóformán csak gumikesztyűvel lehetett hozzáérni... Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a Justice kiállja majd az idő próbáját, és még hosszú évek múlva is hallgatni fogják, de ezúttal másként dolgozunk. Bob Rockot azért választottuk, mert a Mötley Crüe Dr. Feelgood albuma egyértelműen az utóbbi évek legjobb hangzású lemeze volt."

A csapat abból sem csinált titkot, hogy kissé elegük van a százával felbukkanó új thrashbandákból, akik mind a Metallica által sikerre vitt formulával akarnak eredményeket elérni. „Teljesen természetes, hogy sokan másolnak egy olyan bandát, mint a Metallica, hiszen a legtöbb fiatal zenekar azt hiszi, ez a legegyszerűbb és leggyorsabb módszer a sikerhez", mondta Ulrich. „Sokszor kérdezik a véleményemet a Testamentről, mert azt mondják, hogy nagyon metallicás a hangzásuk, de az ő lemezeik szerintem cseppet sem rosszak. Sokan viszont csak önmagukat ismételgetik. Mindez persze csak nekünk kedvez, mivel arra sarkall minket, hogy még erőteljesebben és komolyabban dolgozzunk a saját hangzásunkon, mindig újabb ötletekkel rukkoljunk elő. A Kill 'em All idején még volt a kis bandákban egyfajta közösségi szellem, hiszen mindannyian jól tudtuk, hogy amit csinálunk, azt előttünk még senki sem csinálta. A Slayer vagy az Anthrax valóban alkottak néhány meglepő dolgot, az utánunk jövő zenekarokból viszont már hiányzott a tűz, a lelkesedés és az a vágy, hogy valami mást játsszanak. A mai underground mozgalom egy óriási kliségyűjtemény: a mostani thrash és death metal bandák szerint a sikerhez kizárólag az az út vezet, ha teleaggatják magukat fordított keresztekkel. Ha jó thrashre vágyom, előveszem a Slayer Reign In Bloodját. Mivel a többi zenekar javarészt a Slayert kopírozza, így aztán rajtuk kívül nem is kell meghallgatnom másokat..."

A mai napig sokan vitáznak azon, ösztönös vagy inkább patikamérlegen kimatekozott váltásra került-e sor a Metallicánál a fekete album munkálatai során, de a banda már a stúdióba is a korábbiaktól gyökeresen eltérő ötletekkel érkezett. Bob Rock szerint a válasz egyértelmű: „A Metallica akkor már átlépett egy szintet, de a mainstream rádiók még mindig nem játszották a dalaikat. Amikor megkerestek, készen álltak arra, hogy még feljebb lépjenek, az igazi csúcsligába. Sokan a mai napig azt hiszik: én változtattam meg a bandát, de ez nem igaz. A fejükben már rég megtörténtek a változások, mire leültünk tárgyalni." Az új célok természetesen a stúdióban is új megközelítést kívántak meg. „Észrevettem, hogy alapvetően Lars dobolt James riffjeire. Sok zenekarnál remekül működik az ilyesmi, így ment ez például a The Who-ban is Keith Moon és Pete Townshend esetében. Lars azonban groove-osabbá akarta tenni a zenét, ezen a téren pedig az AC/DC Back In Blackje volt az elsődleges hivatkozási alap. Megmondtam neki: amennyiben el akarja csípni azt az érzést, őt kell a zenei középpontba állítani. Vagyis a korábbiakkal ellentétben a zenekar kezdte el követni Larsot, és ez óriási különbséget jelentett a megszólalásban. Jasont is arra ösztökéltem, hogy gondolkozzon sokkal inkább basszusgitárosként, mint gitárosként, és lélegezzen együtt Larsszal, amennyire csak lehet. Ragaszkodtam ahhoz is, hogy a stúdióban élőben játsszanak. Korábban soha nem csináltak még ilyet, mindig sávonként vették fel az albumaikat. Óriási koncertbanda vagytok, ez a lüktetés pedig döntő az album szempontjából – mondtam nekik."

A zenekar teljesen új terepre tévedt a korábbiaknál jóval rövidebb, hagyományosabb szerkezetű dalokkal. Az új megközelítés döntő eltérést jelentett, hiszen a Metallica a pusztító intenzitás mellett többek között épp a komplex, rendkívül okos dalszerkezetekkel tűnt ki a kortársak közül. Most azonban szó sem volt ezerféle különböző részből összetapasztott, folyamatos tempóváltásokkal teli témákról: a lecsupaszított, könnyebben befogadható dalok sokkal közelebb álltak a hagyományos verze-refrén-verze szerkezetekhez. James Hetfield: „Egy olyan lemezt akartunk készíteni, ahol Lars csak üti a tempót, Jason csak pumpál, Kirk nem bonyolítja túl a dolgokat, és nincs egyszerre húsz ritmusgitár-sáv. A '91-es lemez annak az egész szarságnak az összesűrítése, amit a Metallica játszik. Ez egy jóval direktebb anyag a korábbiaknál, az ...And Justice For All antitézise. A Justice a kifinomultság és a tökéletes technika albuma volt, ez a lemez ezzel szemben maga a színtiszta, szerves ösztön." Hetfield a szövegírás terén is sokkal személyesebbre vette a figurát, mint azelőtt bármikor. „Mélyebbre akart ásni a szövegeivel, azt szerette volna, ha a dalok tényleg mondanak valamit, és nem lehet elmenni mellettük", mondta Bob Rock. „Sokat beszélgettünk az olyan nagyszerű dalszerzőkről, mint Bob Dylan, John Lennon vagy Bob Marley, és azt hiszem, ezután jött rá: képes saját magának írni a szövegeit úgy, hogy azok másokat is megérintsenek. Sokat szenvedett érte, de végül elképesztően nagyot lépett előre szövegíróként. Az Enter Sandman például először a bölcsőhalálról szólt, én viszont azt mondtam neki: amit írtál, az jó, de lehet még jobb, ha nem ilyen szájbarágós. Meg kellett tanulnia, hogy költőibben fejezze ki magát. Aztán újraírta, és akkor már tökéletes volt."

A kizárólagos thrash-hívek aggodalma nem volt alaptalan, mert az új törekvéseket már a lemez központi dalai is jól tükrözték. Az utóbb nyitótémává és felvezető single-vé választott Enter Sandman mindössze egyetlen kiválóan eltalált, lüktetően húzós riffre és ennek variációira épült, ami ugyebár korábban teljességgel elképzelhetetlen lett volna a Metallicánál. Kirk Hammett: „A Soundgarden nem sokkal korábban hozta ki a Louder Than Love-ot, én pedig azt a hangulatot próbáltam elcsípni pár nagy, súlyos riffen keresztül. Éjjel kettőkor vettem fel az első verziót, nem is foglalkoztam vele utána. Larsnak egyből megtetszett, amikor meghallotta, csak megkért, hogy az első részét ismételjem el háromszor. Ez tette igazán fogóssá a témát." Kétségtelenül ez lett a lemez legragadósabb dala, amely egyben tökéletesen jellemezte is az új irányvonalat, bár ez maguknak a tagoknak sem esett le rögtön. Eleinte kizárólag Lars erőltette a dal kiemelt pozícióját: Bob Rock eredetileg a Holier Than Thou-val indította volna az anyagot, a dobosnak csupán kőkemény viták és a többiek cseppet sem könnyű meggyőzése után sikerült keresztülvernie akaratát a gépezeten.

A '91-es lemezről nyomtalanul eltűnt a korábbi albumok témahalmozós, ultrakomplex megközelítése, és átlagos játékidejük sem haladta meg az 5 percet. A technikai tudás maximális kihasználása és bemutatása helyett most inkább a dalok egésze vette át a főszerepet, de a Metallica emellett sűrű, elsöprő durvaságából is alábbadott: a korábbi okos, rafinált, de kíméletlen agresszió helyét higgadtabb, koncentráltabb súlyosság vette át. Minden pillanatban érezni lehetett, hogy itt már egy profi, céltudatos muzsikusokból álló tökéletes zenei egység játszik, nem pedig azok a fiatal fiúk, akik annak idején minden dühüket beletették a Kill 'em Allba, de ugyanakkor továbbra is az 1983-ban lefektetett alapokra építkeztek. Az azonnal hallható, tudatos változások ellenére ez a Metallica még mindig ugyanaz a Metallica volt, mint az akkori: megőrizték lényegüket, de minden korábbinál magabiztosabban szóltak. Mindehhez a Bob Rock-féle jellegzetes dobsoundra épülő kristálytiszta, ám mégis sűrűn, töményen zúzó gitárokra épülő megszólalás is nagyban hozzájárult. „A pre-produkciós szakaszban egyszer végigfutottunk a teljes anyagon, ők meg elég kényelmetlenül érezték magukat közben, mert előtte soha senki nem vette át velük ennyire aprólékosan a dalaikat", emlékezett vissza a producer. „A Sad But True nagyjából hatodikként szólalt meg, és egyből az jutott róla eszembe, hogy ez itt a '90-es évek Kashmirja. Az a riff egyszerűen döbbenetesen szólt, korábban nem is írtak hozzá foghatóan súlyos, ütős és erőteljes témát. Viszont itt döbbentem rá, hogy mindegyik dal E-ben van, és fel is hívtam erre a figyelmüket. Miért, nem az E a legmélyebb hang? – kérdezték erre ők. Elárultam nekik, hogy a Mötley a Dr. Feelgood lemezen lehangolt D-re, így aztán itt is így jártunk el. Na, ezután vált a riff igazán hatalmassá. Olyan ereje lett, amit egyszerűen nem lehet feltartóztatni."

A doomosan lassú, ultrasúlyos Sad But True-ból elég egyértelműen köszönt vissza Hetfield egyik kedvenc bandája, a chicagói Trouble hatása. (Ez persze nem volt újdonság, hiszen bizonyos pletykák szerint James és Kirk még a Ride The Lightning felvételei előtt Bruce Franklinék felszerelését is alaposan áttanulmányozták, hogy hasonlóan töményen tudjanak megdörrenni, mint ők.) A szitárhangokkal induló Wherever I May Roam, a West Side Story egyik motívumával kezdődő Don't Tread On Me, az Of Wolf And Man, a Jason basszusbevezetőjéből kibontakozó My Friend Of Misery és a kimérten zakatoló The God That Failed szintén nem nélkülözték ezt az őserejű, groove-os súlyosságot. Igazán gyors téma ezúttal nem született: a Holier Than Thou inkább csak húzós volt, mint valóban sebes, az örvénylő Through The Neverben és a záró The Struggle Withinben pedig beletapostak ugyan a gázba, de a Battery vagy a Dyers Eve kétlábdobos, thrashes rifforgiáit ezzel együtt sem idézték fel. A legnagyobb meglepetést ugyanakkor a két teljes egészében lírai dal, a hatalmas gitárszólóval megkoronázott The Unforgiven és a Michael Kamen vonósaival alázengetett Nothing Else Matters jelentették. Lars: „El tudom képzelni, mekkora sokk lehetett pár ember számára, amikor először meghallották ezt a két dalt, de ezúttal szerettünk volna valami jól megfogalmazott, egyszerű lírai nótát írni. Olyat, ami nem tíz különböző egységből épül fel, mint a Fade To Black vagy a One, és ahol James tényleg úgy énekel, mint egy klasszikus értelemben vett énekes." Hetfield: „Az a vicces, hogy a Nothing Else Matterst elsőre meg sem akartam mutatni a többieknek, mert azt gondoltam, a Metallica négyünkről szól. Ebbe a képbe pedig leginkább a rombolásról, fejrázásról és hasonlókról szóló dalok fértek fele, a csajok meg a gyors autók nem. Hiába szerettük ezeket is... Az alapötletet az akkori barátnőmhöz fűződő viszonyom adta: a Nothing Else Matters arról szól, hogy úton vagy, és hiányolsz valakit, akit otthon hagytál. De úgy írtam meg, hogy nemcsak két ember szemszögéből értelmezhető, hanem sok más módon is. Emlékszem, egyszer elmentem a Hell's Angels klubházába New Yorkban, ahol megmutattak egy filmet, amit egy elhunyt társuk tiszteletére állítottak össze, és ez a szám szólt alatta. Ez kicsit több így, mint az, hogy hiányzik a csajom, nem? A testvériség a lényeg. Akár a hadsereg is használhatná a nótát, annyira erőteljes a mondanivalója."

A zenekar minden szinten egyértelműsíteni akarta, hogy új korszakba léptek: az 1991 augusztusában kiadott lemez egyszínű fekete borítót kapott, címe pedig szimplán Metallica lett (de a csomagolás miatt természetesen szinte azonnal rajtaragadt a „fekete album" titulus). A banda státuszának fényében senkit sem lephetett meg, hogy az anyag megjelenésének hetében éppúgy felkerült a Billboard-lista élére, ahogyan Németországban, Japánban, Nagy-Britanniában és a földkerekség összes jelentős piacán is hetekig a legkelendőbb anyagnak számított: mindössze egy hét alatt több mint 600 ezer példányban kelt el világszerte. A csapat a népszerűség új fokára érkezett – épp úgy, ahogy akarták. Lars: „Szerintem nagyon beváltak ezek az alapvetően egyszerű témákra épülő, főleg húzós középtempójú, rövidebb nóták, de ez a lemez szövegileg is sokkal személyesebb, mint a '88-as anyag volt. Most nem szálltunk rá a kormányra, az amerikai közéletre, a társadalomra, a szövegeket akár még optimistának is nevezhetjük. A '91-es album nem olyan sötét és nyomasztó, mint a Justice volt." Mindez azonban sokaknak nem tetszett, és az album egyből óriási vitákat váltott ki. Rengeteg régi rajongó a korábbi irányvonal elárulásával vádolta meg Hetfieldéket, ám ahogy az Enter Sandman az MTV legjátszottabb videói közé került, a helyükre milliós nagyságrendben érkeztek az új Metallica hívek.

Az első koncerteket a doningtoni Monsters Of Rock fesztivál és az európai fesztiválturné speciális vendégeiként adták. Az azévi főzenekar az AC/DC volt, akikkel nem jöttek ki túl jól, de egyetlen percig sem lehetett kérdéses, hogy Angus Youngék elsősorban koruk és legendás pozíciója miatt lehetnek headlinerek ezen a monstre koncertsorozaton. A két banda rajongótáborának méretét és a fellépéseken aratott sikerét tekintve már messze nem volt ennyire egyértelmű, melyikük is a turné igazi főzenekara. A körút mindenesetre Budapestet is elérte, az AC/DC, a Metallica, a Mötley Crüe és a Queensryche 1991. augusztus 22-én közel 50 ezer ember előtt léptek fel a Népstadionban. A legnagyobb állomás azonban a moszkvai volt szeptember 28-án, ahol az AC/DC, a Metallica, a The Black Crowes és a Pantera több mint egymillió (!) embernek játszottak a tusinói repülőtéren: ez volt minden idők egyik leglátogatottabb könnyűzenei eseménye.

A Metallica a bemelegítő európai bulik után nekiindult a végeláthatatlan amerikai körutazásnak, és természetesen most sem adták alább a tökéletesnél. Fellépéseiken körszínpadon léptek a rajongók elé, amit ugyan a Def Leppard már szabadalmaztatott néhány évvel korábban, de itt is kiválóan bevált a maga továbbfejlesztett változatában. Formabontó újításnak számított, hogy a gyémánt alakot formázó színpadba süllyesztve úgynevezett snakepiteket helyeztek el, ahonnan a különféle akciók szerencsés nyertesei közvetlen közelről nézhették végig kedvenceik koncertjét. A megfeszített tempójú turnézás közben a lemez iránti érdeklődés sem csökkent, annál is inkább, mert az Enter Sandman mellé még négy további óriási sláger sorakozott fel. A The Unforgiven, a Nothing Else Matters, a Sad But True és a Wherever I May Roam is az MTV és a rádióállomások kedvencei lettek, a Metallica pedig végleg bekerült az áhított csúcsligába. Az elképesztő siker természetesen kérdésessé tette, hogy akik megvették az albumot, azok közül vajon tényleg mindenki érti-e, miről is szól a zenekar. Így a viták továbbra sem szűntek a lemez körül. „Tagadhatatlan, hogy a fekete albummal elfogadott minket egy új réteg is, és a magam részéről nem biztos, hogy örülök annak, ha ennyien viselik a pólóinkat", mondta pár év múlva Hetfield. „Persze számos új srác beleássa magát a régi anyagokba is, de ugyanakkor iszonyatosan sok olyan arc is megjelent a bulikon, akik nem egész nap hallgatják a zenét, hanem csak alkalmanként. Ezeknek a figuráknak még a Bon Jovi is hardcore punknak számít, és kábé tényleg ennyi fogalmuk is van erről az egészről. Úgy vettem észre, hogy a régi rajongóinkat taszítják ezek az új emberek, én pedig tökéletesen meg tudom érteni őket. A helyükben én sem szívesen lennék együtt olyan fickókkal, akik egy heavy metal koncertre öltönyben és nyakkendőben érkeznek."

A zenekar 1992 nyarán közös amerikai turnéra indult a Guns N' Roses-zal, és noha a világ ekkoriban egyértelműen legnagyobb két rockbandája hihetetlen nézőszámokat vonzott, egy percig sem volt titok, hogy a két zenekar egyes tagjai nem igazán kedvelik egymást. Ez amúgy nem is lehetett meglepő azon felhajtás fényében, amely ekkoriban Axl-éket kísérte: a Metallica még a hasonló szintű siker ellenére is sokkal inkább a földön maradt, mint ők. A turnét egy komoly baleset is kísérte: Montrealban a pirotechnika ördöge durván megtréfálta Hetfieldet, és az énekes karja súlyosan megsérült. A koncertek természetesen tovább folytatódtak, ritmusgitáron a Metal Church-ös John Marshall segítette ki a csapatot, James pedig csak énekelt. A zenekar 1993 nyarán újabb európai körrel zárta a Nowhere Else To Roam turnét. Ennek keretében június 9-én ismét felléptek Budapesten, az MTK Stadionban, méghozzá a Megadeth és a The Cult vendégeskedésével, több mint 35 ezer ember előtt.

A banda úgy vonulhatott vissza a jól megérdemelt pihenőre, mint a világ egyik legnagyobb könnyűzenei sztárja. Már megjelenése előtt is tudni lehetett, hogy a '91-es lemez minden korábbi anyaguknál nagyobb sikert arat majd, azt azonban valószínűleg még ők maguk sem hitték volna, hogy a fekete album minden idők egyik legsikeresebb rockalbumává válhat. A kiadvány elképesztő módon 281 hetet töltött a Billboard Top 200-ban, és az 1991 májusa óta eltelt időszak legkelendőbb albumának számít az Egyesült Államokban (ekkor indították be Amerikában a korábbiaktól eltérően már elektronikus alapokon nyugvó Nielsen SoundScan szisztémát, amely alapján összeállnak a heti, havi és éves hivatalos toplisták). A fekete album 2009-ben hagyta le Shania Twain 1997-es Come On Over lemezét a SoundScan-korszak legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa címért folytatott vetélkedésben, és azóta is megőrizte elsőségét: Lars Ulrichék legsikeresebb albumát megjelenése óta összesen csak az Államokban 15,7 millió példányban vették meg, és minden évben újabb százezrek illesztik be a gyűjteményükbe. A világviszonylatban mért eladásokról nem áll rendelkezésre hasonló pontosságú összesített adat: a legutolsó 22 millió példányról szól, ez azonban irreálisan alacsony. Az anyag feltételezhetően legalább 30 millió ember polcán áll ott valamilyen hivatalos formátumban. Lars: „Olyan siker, mint a '91-es albumé, maximum egyszer adódhat egy zenekar életében. A fekete lemez az évek során ugyanolyan legendás, örökéletű rockalbummá vált, mint az AC/DC Back In Blackje, és folyamatosan nagyon jól fogy. Később soha, egyszer sem merült fel bennünk, hogy bármelyik újabb lemezünk egyáltalán hasonló sikert arathat, ez ugyanis elsősorban időzítés kérdése. Amikor a fekete album kijött, még senki sem ismerte a Pearl Jamet és a Nirvanát, csak mi voltunk a csúcson és a Guns N' Roses. Ha például 1996-ban adjuk ki, egészen biztos nem lett volna olyan döbbenetes siker, mint így, pedig akkor is ugyanaz a lemez lenne ugyanazokkal a nótákkal."

Könyveket lehetne megtölteni azzal, mi minden történt még 1993 után a bandával, de a mai évforduló kapcsán csupán egy a lényeg: a fekete album jelentősége felbecsülhetetlen. Nem véletlen, hogy az emberek még két évtized távlatából is képesek ölre menni azon, vajon jó volt-e vagy sem... A válasz azonban ezen a téren is egyértelmű. Annak ellenére, hogy ez a tizenkét dal a Metallicát mainstream szupersztárrá téve rengeteg divatrajongót toborzott nekik, egy sokkal szélesebb közönségréteggel is el tudta fogadtatni a valahol mindig is kiközösítettnek számított súlyosabb zenéket – mindezt úgy, hogy közben definitív metal album maradt. Lehet vitatkozni a zenekar későbbi kacskaringóin, Lars Ulrich nyilatkozatain és még sok minden máson, azon azonban nem, hogy ezt a műfaj körüli falakat áttörő lemezt soha senki nem lett volna képes úgy megcsinálni, mint ők. A Kill 'em All ösztönösebb, a Ride The Lightning és a Master Of Puppets zeneileg merészebbek és izgalmasabbak, az ...And Justice For All technikásabb, a Load szerteágazóbb – de egész biztos, hogy évtizedek múlva akkor is elsősorban a fekete albumra emlékszik majd tőlük az utókor. Az olyan szavak, mint „klasszikus" vagy „remekmű", nem is igazán fedik a valóságot a hasonló lemezeknél – a fekete album egyszerűen VAN. Nélküle nem érthető pontosan, mi történt előtte, még kevésbé, mi jött utána, és valahol a mai napig bevallva-bevallatlanul mindenki hozzá képest határozza meg a rock/metal zenéket. Egy kézen megszámolhatjuk, hány ehhez fogható jelentőségű album született a súlyos muzsikák történelme során - de ha műfajilag szélesebb merítést veszünk, akkor is a valaha kiadott legfontosabb lemezek egyike.