Randy Rhoads nem sokkal múlt 25 éves, amikor pontosan harminc évvel ezelőtt, 1982. március 19-én életét vesztette egy tragikus repülőbalesetben. Játéka mindössze négy stúdiólemezen hallható, amelyek közül csak kettő ismert igazán, Eddie Van Halen után mégis ő volt a '80-as évek elejének legfontosabb, legnagyobb hatású rockgitárosa. Randy Rhoadsnak köszönhető az is, hogy a Black Sabbathból történt távozását követően Ozzy Osbourne meg tudta alapozni sikeres szólópályáját, emellett pedig olyan – önmagukban is korszakalkotó – muzsikusok számára jelentett felbecsülhetetlen inspirációt, mint Yngwie Malmsteen, George Lynch, Michael Angelo Batio, Dimebag Darrell, Zakk Wylde, John Petrucci vagy Tom Morello. Randyre emlékezünk.
Randall William Rhoads 1956. december 6-án született a kaliforniai Santa Monicában. Édesanyja, Delores Rhoads egy észak-hollywoodi zeneiskolát vezetett, eredendő tehetségét pedig gyermekei is örökölték: nemcsak Randy, hanem bátyja, Doug is kisgyerekkora óta érdeklődött a muzsika iránt. Később az idősebb testvér is zenei pályára lépett énekesként, illetve komolyzenei művek komponistájaként. Randy először nagyapja akusztikus gitárján kezdett el játszogatni hatéves korában, és már az elején a napnál világosabbá vált, hogy kivételes tehetség. Talán éppen ezért nem is járt sokáig rendszeres órákra: miután elsajátította az alapokat, inkább egyedül fejlesztette tovább tudását. Kedvencei között a '60-as és '70-es évek rockzenéi mellett a legnagyobb klasszikus zeneszerzők is ott voltak, akiknek hatása bele is épült gitározásába.
A kezdeti próbálkozások után Randy első komoly zenekara a Quiet Riot volt, akikkel aránylag sikeres attrakcióvá nőtték ki magukat a helyi klubokban, amerikai lemezszerződést azonban nem sikerült összekaparniuk, így csak Japánban jelent meg két albumuk 1977-ben és 1978-ban. Az ezeken játszó felállásból csupán a néhai Kevin DuBrow énekes szerepelt abban a leosztásban, amely aztán az első amerikai listavezető heavy metal albumot, az 1983-as Metal Health-et készítette, de Rudy Sarzo basszusgitáros, akit később pont Randy ajánlott be Ozzy Osbourne csapatába, már megfordult a banda egy korai inkarnációjában. „A Quiet Riotban baromi keményen dolgoztunk azért, hogy lemezszerződéshez jussunk. Önmagunk voltunk, de meg kellett felelnünk a kiadók elvárásainak is, így a zenekar eleve visszafogta Randyt a stílus miatt", emlékezett vissza később Rudy. „De már akkoriban is ő volt a fókuszpont, egyértelműen miatta jártak leginkább a kölykök a koncertekre. Ha kimentél a nézők közé, láttad a srácokat az ő frizurájával, ahogy pöttyös mellényben, pöttyös övben álldogáltak ott – úgy akartak kinézni, mint ők. És már akkor is akadt a kortárs klubbandákban egy rakás gitáros, akik Randy-klónok voltak."
Rhoads a koncertezés mellett anyja zeneiskolájában segített ki tanárként. Sarzo: „Randy leginkább abban különbözött a többi Los Angeles-i zenésztől, hogy nem kellett üzleti szempontok miatt megalkudnia, és elmennie diszkózenét, Steely Dan feldolgozásokat vagy bluest játszani azért, hogy pénzt keressen. Folyamatosan tanított a mamája zeneiskolájában, és egy rakás növendéke volt, ebből élt. Tényleg tök jól keresett ezzel, mert hetente körülbelül nyolcvan-kilencven sráccal foglalkozott. Állati elfoglalt volt, és rendszerint az óráiról esett be a próbákra is. Egyébként pedig progresszív gitáros volt, és ezzel most nem a stílusára gondolok, hanem arra, hogy ha egy nap írtál egy dalt, azt ő utána napról napra fejlesztette tovább. Újból meg újból eljátszotta, és sosem nyomta kétszer ugyanúgy. Lehet, hogy a váz végül ugyanaz maradt, de magasabb szintre emelte a dalt. Egyáltalán nem volt rá jellemző az a fajta jammelés, amikor pár fickó körbeül, és össze-vissza játszogat mindent, ő ilyenkor is dalokat írt. Leginkább a késői '60-as évek, korai '70-es évek angol rockgitárosait szerette. Semmiféle rhythm'n'blues vagy country hatása nem volt, hiszen soha életében nem játszott ilyesmiket. Totálisan az angol zenéken nőtt fel, meg persze a tanulmányai miatt a klasszikus zenén. Ezzel az édesanyja fertőzte meg, hiszen tőle tanulta meg a lényeges dolgokat. Élőben pedig egyenesen döbbenetes volt, a gitározása felért egy támadással. Egyszerűen felgyújtotta a közönséget a játékával."
Randy 1979 őszén „miért is ne?" alapon elment egy meghallgatásra, ahol a Black Sabbath kirúgott énekese, Ozzy Osbourne kereste leendő új gitárosát (ide egyébként a későbbi Slaughter bőgős, Dana Strum ajánlotta be, és állítólag ő vette rá a totálisan szétesett énekest is, hogy még legalább az utolsó jelentkezőt hallgassa meg). „Isteni közbelépés történt", érzékeltette rendszeresen későbbi interjúiban Ozzy a meghallgatáson történteket. Hiába úszott az énekes kokainfelhők tetején, a tehetség kiszagolása iránti kivételes érzékét nem tompították el a drogok, és azonnal tudta, hogy Randyben kivételes lehetőségek rejlenek. „Csak behangoltam és elnyomtam pár riffet, ő pedig egyből üdvözölt a fedélzeten", emlékezett vissza később Randy. „Különös érzés volt, hiszen még nem is hallott igazán játszani..."
A páros 1979 novemberében kezdett el dalokat írni Angliában, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy felesége és menedzsere, Sharon mellett Randy az egyetlen ember a földön, aki képes kezelni Ozzyt. Az énekes csodák csodájára hallgatott is a nála nyolc évvel fiatalabb gitárosra. Osbourne első szólóalbuma, a Blizzard Of Ozz éppen azért tudott üstökösként berobbanni a színtérre, mert Ozzy olyan gitárosra lelt Randy személyében, aki méltó utódja tudott lenni Tony Iomminak, ám gyökeresen más, modernebb iskolát képviselt. Klasszikus zenei képzettsége miatt mérnöki precizitással szerkesztette meg dalait, ám játékából emellett sem hiányzott a rock'n'rollos lendület: cseppet sem szokványos harmóniamenetei, néha virtuóz hegedűfutamokat idéző szólói hallatán a szakma azonnal piedesztálra emelte. Két évvel korábban Eddie Van Halen fenekestül felforgatta a zene világát, a rockgitározás vele lépett be igazán a '80-as évekbe, a más oldalról közelítő Randy Rhoads pedig az új évtized első igazán nagy formátumú egyénisége volt: a Crazy Train, a Mr. Crowley, a Suicide Solution vagy a Revelation (Mother Earth) hatására gitárosok újabb nemzedéke fogott hangszert. És ugyebár ezek a dalok hoztak vissza a mélypontról a csúcsra egy olyan énekest, akit korábban mindenki leírt. Nem véletlen, hogy Ozzy a mai napig elpárásodott tekintettel emlegeti Randyt...
Az 1981-es Diary Of A Madman folytatta a sikerszériát az Over The Mountain, a Flying High Again, a Believer vagy a címadó dal révén, Randy pedig ekkor már a leghatalmasabb gitármagazinok címlapján szerepelt. A gitáros a hatalmas sikerek ellenére sem számított tipikus rocksztárnak: szinte egyáltalán nem ivott, a drogok pedig nem érdekelték, így miközben a többiek buliztak és botrányt botrányra halmoztak, ő inkább ült a hotelszobájában és gitározott, vagy a helyi hangszerboltokat, gitártanárokat kereste fel az adott turnéállomáson. Fanatikusan gyűjtötte a vasútmodelleket is. A Blizzard Of Ozz után kapott első komoly jogdíjait is egy rendkívül ritka és drága akusztikus gitárra költötte. Sarzo: „Nagyon szerény volt, és minél ismertebbé vált, csak annál jobb szeretett volna lenni. Ha valaki autogramot kért tőle, ő közben mindig félénken mosolygott... Egyébként hangulatember volt, a bulizás is hangulatfüggő volt nála. A komolyabb partizással igazából akkor hagyott fel, amikor észrevette, hogy az emberek figyelik, mit csinál. Az utolsó közös turnénkon már nagyon komolyan is vette ezt: vagy egyáltalán nem ivott, vagy csak nagyon keveset. Az összes szabadidejét a hotelszobákban töltötte és gyakorolt, hol elektromos, hol akusztikus gitáron. De az a nagyon sajátos humorérzéke természetesen megmaradt." „Nagyon jó arc volt", mondta róla Lemmy is, aki a Motörheaddel turnézott ekkoriban Ozzyékkal közösen. „Igazából sosem tudtam napirendre térni afelett, milyen döbbenetesen kicsi. Olyan alacsony volt, mint Ronnie James Dio, és ugyanakkora szív is járt hozzá... Ahogyan azt sem hitted el, hogy az a hang Ronnie testéből tör elő, ugyanígy az is döbbenetes volt, hogy Randy játszik a gitáron, mert a kezei is kicsik voltak." Hiába adott el lemezmilliókat, Randy sosem szállt el a sikerektől, és folyamatosan igyekezett a jövőbe tekinteni: nagy álma volt, hogy zenei diplomát szerez valamelyik amerikai egyetemen, és a turné közepén fel is vetette Ozzynak, hogy ha befejeződik az aktuális kör, kissé szüneteltetné a főállású rockerkedést.
Randy a tennessee-i Knoxville-ben játszotta utolsó koncertjét 1982. március 18-án. A bandát nagyjából egy hét választotta el egy teltházasra kalibrált Madison Square Garden bulitól New Yorkban, mely Ozzy addigi szólókarrierje csúcsának ígérkezett, előtte azonban még a floridai Orlandóban is várt rájuk egy koncert. A turnébusz sofőrje, Andrew Aycock amatőr pilóta volt, aki az átvezetett éjszaka és az előző esti kokainozás után jó ötletnek tartotta megállni egy leesburgi repülőtér mellett. Itt aztán engedély nélkül elkötött egy kisgépet, hogy megreptesse a stáb tagjait. Randyre és a sminkes Rachel Youngbloodra a második körben került sor. Aycock menet közben egyre jobban felbátorodott, így tréfálkozásból többször is a turnébusz felé húzta a gépet, a negyedik mutatványnál azonban a repülő bal szárnya beakadt a jármű tetejébe: irányíthatatlanná vált, majd egy közeli épületbe csapódva felrobbant. A három utas, köztük a korszak egyik legtündöklőbb tehetségű gitárosa azonnal meghalt. Csak utóbb derült ki, hogy Aycocknak ekkor már lejárt a pilótaengedélye... Az pedig a mai napig rejtély, voltaképpen miért szállt fel Rhoads a gépre, amikor köztudottan rettegett a repüléstől.
Ozzyt sokkolta Randy halála, és ugyan a gépezet nem állhatott meg a tragédia miatt, a mai napig bevallottan ő nála a mérce: legismertebb későbbi társa, Zakk Wylde esetében is sokat nyomott a latban, hogy nagy Rhoads fanatikus volt, Joe Holmes pedig eleve Randy egykori tanítványaként került az énekes mellé a '90-es évek közepén. „Randy teljesen egyedi jelenség volt", nyilatkozta nem sokkal a gitáros halála után Ozzy. „Nem hinném, hogy az emberek valaha is rádöbbentek, mekkora tehetséget veszítettek el – nemcsak egy óriási rock'n'roll zenészt, hanem olyan valakit, aki klasszikus zenében és minden más egyéb területen is fenomenális volt. Emberileg is tökéletesen megtaláltuk a hangot. Randy sztárnak született. Életem tragédiája az a nap, amikor meghalt."
És egyben a rocktörténelem egyik legfeketébb napja is: Randy Rhoads így is a '80-as évek egyik legnagyobb gitárhősének számít, de még belegondolni is zsibbasztó abba, mi minden rejlett benne, ami már nem tudott előjönni. Zakk Wylde: „Randy nagyságát az bizonyítja a legjobban, hogy folyamatosan emlékezünk rá. Akármikor jövök össze a cimboráimmal, egyszerűen mindig szóbajön. És ha Isten nem szólítja magához, hanem csak visszamegy tanítani – hiszen nem kedvelte a nagy ismertséget, a felhajtást –, akkor is totál legenda lett volna csak azért, amit azon az első két Ozzy lemezen letett az asztalra. A valaha élt legnagyobbak közé emeli őt mindaz, amit mindössze néhány év alatt elért, hiszen két albummal csinálta meg azt, amire a legtöbben hússzal sem képesek. Hihetetlen technikája volt, elképesztő dolgokat művelt a gitárral. A skálái, azok a szűkített skálák, amiket használt, egyszerűen döbbenetesek. A szólói pedig dalok voltak a dalokban. Jóval mások előtt járt minden tekintetben."
Hozzászólások