2010. május 16-án gyomorrákban elhunyt a heavy metal történelem egyik leghatalmasabb alakja, Ronnie James Dio. A Rainbow, Black Sabbath, DIO frontember karrierjére emlékezünk – tényszerűen és személyesen egyaránt.
Ronald James Padavona 1942. július 10-én született Portsmouthban olasz bevándorlók gyermekeként. Már kisiskolás korában közeli kapcsolatba került a zenével: először trombitán, majd basszusgitáron játszott különböző korai rock’n’rollban, rockabillyben és ős-beatben utazó formációk tagjaként. Sosem járt énektanárhoz, hangjának kivételes erejét mindig is abból a légzéstechnikából eredeztette, amit a fúvós hangszerek révén sajátított el. A zene mellett kiskorától kezdve fanatikusan rajongott J. R.R. Tolkienért, a régi kelta mondákért is, innen származott dalszövegeinek jellegzetes mesevilága is.
Első komolyabb zenekara a The Vegas Kings volt, mely már Ronnie & The Redcapsként jelentette meg debütáló kislemezét 1958-ban. Ronnie 1961-ben vette fel a Dio művésznevet – állítólag a maffiózó Johnny Dio után –, a banda neve ezzel párhuzamosan Ronnie Dio And The Prophetsra változott. Ugyan igazán ismertek sosem lettek, erejükből számos kislemezre és egy nagylemezre (Dio At Domino’s, 1963) is futotta. Ronnie párhuzamosan egy ideig gyógyszerészetet tanult a Buffalo-i Egyetemen, de diplomát végül nem szerzett: ekkor már egyértelműen tudta, hogy a zenélésből szeretne megélni. Sokoldalú tehetségéhez nem férhetett kétség, bizonyos nem egyértelmű információk szerint például több Prophets kislemezen mindent ő maga játszott fel a stúdióban.
A csapat 1967-ben oszlott fel, mivel nem tudtak továbblépni. Ronnie és a gitáros Nick Panthas közösen folytatták az Electric Elves-ben, ami 1969-ben simán csak Elfre rövidítette a nevét. Panthas 1970-ben elhunyt egy autóbalesetben, a bluesos ős-hard rockos hangzású zenekar azonban rendíthetetlenül kitartott. A Elf 1972-ben jelentette meg első lemezét, aminek nem kisebb nevek voltak a producerei, mint Roger Glover és Ian Paice a Deep Purple-ből. A zenekar a kapcsolatnak köszönhetően a következő időszakban többször is fellépett a csúcséveit futó Deep Purple előtt, Dio Glover 1975-ös szólólemezén is vendégeskedett. A debütöt még két album, az 1974-es Carolina County Ball és az 1975-ös Trying To Burn The Sun követte: igazán nagy siker egyik sem lett, de nevük egyre ismerősebben csengett a rockvilágban. A csapat karrierje azonban ezt követően igen furcsa formában folytatódott.
Olyan 13-14 éves lehettem, mikor valahogy a kezem ügyébe keveredett a Sabbath Dehumanizer lemeze, még Takt kazettán; talán a Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönöztem ki. Emlékszem, már az első hangoktól kikészültem, néhány másodperc elegendő volt hozzá, hogy egy életre a Sabbath és persze Dio rabjává válljak. Természetesen fogalmam sem volt még ekkor arról, hogy volt Ozzy korszak, meg Dio, meg Tony Martin, így mikor pár hónap múlva sikerült beszereznem az Iron Man című, az első nyolc albumból készült Sabbath válogatást, óriásit csalódtam. Hiába kerestem a megszokott sötét, érzelemgazdag, ám végtelenül dallamos énekhangot, valami egészen mást kaptam. Azóta persze megszerettem a Sabbath minden lemezét kivétel nélkül (igen, a Forbiddent is), de ha a kedvenc énekeseim kerülnek szóba, még véletlenül sem Ozzy ugrik be elsőként, hanem Ronnie James Dio.
Volt szerencsém őt többször is látni élőben, melyek közül máig a legemlékezetesebb első találkozásunk, melyre a bécsi Planet Music Hallban került sor még 2002-ben. Ha jól emlékszem, szerdai nap volt a koncert, előtte viszont már kedden este kint voltunk, hogy megnézzük Glenn Hughes és Joe Lynn Turner közös bandáját, a HTP-t, akik valami eszelős jó bulit adtak. Meg is fordult a fejemben a koncert után, hogy Dionak bizony nem lesz könnyű dolga. Természetesen másnap az öreg öt perc alatt olyan légkört teremtett, amivel simán überelte a HTP-t! Ráadásul egy kis klubban hallani tőle a Stargazert, a Heaven and Hellt vagy a Holy Divert tényleg feledhetetlen élmény volt, egy ilyen helyen ugyanis Dio karizmája, aurája olyan hangulatot teremtett, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek. Ma már persze az is szép emlék, hogy másnap reggel 48.000.- forintnyi euróért kellett kiváltanom a kispolszkimat, amivel természetesen sikerült rossz helyre parkolni, így reggelre elszállították... Nemcsak a koncertekhez, de a Dio énekelte Rainbow és Sabbath lemezekhez is rengeteg emlék köt, hiszen egy idősebb barátomnak köszönhetően gyakorlatilag ezekkel kezdtem a rockzenével való szélesebb ismerkedésemet, ezek mutatták meg, hogy van élet a Metallicán túl is. Pont ezért Dimebag halála óta nem érintett ilyen érzékenyen egy kedvencem elvesztése sem. Amellett, hogy Dióval a rockzene egyik legjobb torka, legszimpatikusabb figurája távozott az élők közül, mintha a gyerekkoromból is meghalt volna egy nagyon fontos darab... There's a Crack in the Rainbow! R.I.P. Ronnie! Kiss Gábor |
Ritchie Blackmore és a Deep Purple kapcsolata David Coverdale és Glenn Hughes csatlakozásával egyre inkább megromlott: a gitáros nem tudott mit kezdeni a Hughes-féle soul/funk világgal, és az 1974-es Stormbringer album már csak elképesztő feszültségek árán születhetett meg. Blackmore egy szólókislemezzel kívánt hangot adni annak, mennyire nincs ínyére az aktuális irányvonal, ezért megkereste Diót, aki olyannyira nagy hatást gyakorolt rá a közös turnékon. Ronnie később így emlékezett vissza az első találkozásra: „Az egyik este a műsorunk után megjelent az öltözőm ajtajában Ritchie. Teljes fellépődíszt viselt, hosszasan meredt rám, majd csak annyit mondott: jó énekes vagy. Ezután szó nélkül kiment.” A páros első közös munkája a Black Sheep Of The Family című Quatermass dal felvétele lett, melyen az Elf hangszeresei kísérték Blackmore-t amolyan session jelleggel. A rövid együttműködés mind a nehéz természetű gitárost, mind Diót fellelkesítette, és megadta Ritchie-nek a végső lökést ahhoz, hogy kilépjen a Deep Purple-ből. Így alakult meg a ’70-es évek második felének egyik legfontosabb hard rock bandája, a Rainbow, melynek első felállása megegyezett az Elfével, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Steve Edwards helyén már Blackmore gitározott.
Long Live Rock’N’Roll
A híres hollywoodi klub után elnevezett új zenekar első albuma a jól csengő márkanév – és a gitáros köztudott egomániája – miatt Ritchie Blackmore’s Rainbow címmel került a boltokba 1975 júliusában, és egyből meggyőzte azokat, akik csalódtak a Deep Purple utolsó albumaiban. Blackmore-nak köszönhetően természetesen rögtön adta magát a párhuzam, de a természetes kapcsolódási pontokon túl a Rainbow zenei világa annyira azért nem állt közel a gitáros előző csapatáéhoz. Az új banda sokkal többet merített a klasszikus zenéből, mint a Deep Purple, ráadásul Dio hangja és stílusa távolról sem emlékeztetett Ian Gillanére vagy Coverdale-ére, kiállása és szövegvilága pedig pláne nem. A Man On The Silver Mountain dal sikerének hatására az album egyből nagyot robbant Európában és Japánban, a csapat már első turnéin is komoly méretű helyeket töltött meg. Blackmore természetesen nem hazudtolta meg magát: a turné végeztével Dio kivételével mindenkit kirúgott, mert saját bevallása szerint túlságosan is funkosnak, lazának találta a játékukat. Az új dobos Cozy Powell, a basszusgitáros Jimmy Bain, a billentyűs pedig Tony Carey lett, és ebben a felállásban készülhetett el az az album, ami igazán definiálta a Rainbow-t.
A mindössze hat dalból álló Rising 1976. május 17-én jelent meg, és minden kétséget kizáróan igazolta: Blackmore új csapata méltó arra, hogy a gitáros távozása óta csak vergődő és ekkoriban feloszló Deep Purple örökébe lépjen. A Tarot Woman, a Run With The Wolf vagy a Light In The Black egyértelműen a ’70-es évek legkiválóbb hard rock témái közé tartoztak, de a Rising csúcspontja minden kétséget kizáróan a 8 és fél perces Stargazer volt. A Müncheni Filharmonikusok által játszott szimfonikus szólamokkal kiegészített dal meghallgatása után senki sem kételkedhetett abban, hogy a Rainbow egyenrangú a Deep Purple-lel, és ehhez Dio áradó hangja volt az egyik kulcs. Blackmore: „A Rising fordulópontot jelentett a pályámban. Ugyan szerintem volt azon a lemezen egy-két laposabb nóta is, de az biztos, hogy a Stargazer új kezdetnek bizonyult, és nemcsak a zenekar számára.” A Rising Nagy-Britanniában az eladási listák 6. helyére került, és habár az Egyesült Államokban egyelőre elmaradt a hasonló mértékű siker, a formáció végre itt is bemutatkozhatott egy igen alapos és kimerítő turnén. Szinte csodával határos módon itt, illetve a német és japán állomásokon rögzített 1977-es On Stage dupla koncertalbumon a lemezt készítő felállás szerepelt, a legnagyobb meglepetés azonban nem ez volt, hanem a Mistreated szikrázó élő verziója. Dio szájából elsőre ugyan meglehetősen érdekesen szóltak Coverdale jellegzetes sorai, de ez a változat minden tekintetben megközelítette az eredetit.
Mostanában olyan problémák kötnek le, amelyekhez mérten a metalvilág bármely nagy dérrel-dúrral beharangozott és/vagy fórumokon agyontárgyalt eseménye csak pitiáner és jelentéktelen lehet. Leszámítva ezt az egyet, amely egy pillanatra ki tudott zökkenteni a legmélyebb személyes apátiából is. Ronnie ugyanis tényleg a legnagyobb kedvencem volt, gyakorlatilag minden téren az etalon: hang tekintetében (micsoda kifejezőerő és energia volt benne 60 felett is, sőt akkor volt ereje teljében), dalszerzőként, szövegíróként, előadóművészként, frontemberként és végül, de nem utolsósorban – ami egy rockzenésznél a lehető legritkábban szokott előfordulni – bizony bármelyikünk számára példakép lehetett emberileg is. Szinte már közhelyesen legendaszámba megy, hogy ez az alkatilag kis ember mennyire nagyformátumú úriember volt és mekkora szívvel rendelkezett és hogy nála kedvesebb figura talán nem is létezett a rockbizniszben. Aki hozzám hasonlóan találkozhatott vele az 1997-es dedikáláson első és egyetlen szólófellépése előtt, meggyőződhetett ennek a közhelynek a valóságtartalmáról: egy közvetlen, végtelenül barátságos, sőt kimondottan szerény úriemberrel ismerkedhettünk meg, akinek minden rajongóhoz volt egy kedves szava – hiába, neki volt mire jó fejnek lenni. Közös fényképünk sajnos már elveszett valahol, de szerencsére a Metal Hammer Sztárfotó rovata megőrizte az örökkévalóságnak. Ha valami furcsa vírus vagy technikai probléma miatt máról holnapra minden rock- és metallemez megsemmisülne és csak a Dio által felénekelt dalok maradnának fenn, az utókor már akkor is teljes képet kaphatna a stílusról, hiszen rengeteg halhatatlan klasszikus született a Rainbow, a Black Sabbath és a Dio zenekar műhelyében. És dacára a megannyi alapműnek, Ronnie sosem akart leragadni a múltban, a kötelezőnél, a papírformánál: egyrészt turnéin (négyszer láthattam Ronnie-t saját bandájával különböző felállásokban) mindig bekerült a műsorba valami csemege és ritkán, netán a maga idejében sosem játszott dal (rendszerint több is), másrészt aktuális lemezein sem fogta vissza kreativitását. Ma már a Sabbath Dehumanizer anyaga vagy a Strange Highways c. Dio lemez is klasszikus, pedig a maguk idejében sokan nem tudták elfogadni ezeket és nyugodtan vegye elő bárki a Magica-Killing The Dragon-Master Of The Moon hármast is, bőven akad gyöngyszem ezeken is. Ahogy mondani szokás, akár a telefonkönyvet is... Micsoda szenzáció volt 3 éve, amikor Tony Iommi megunta, hogy a Paranoiddal haknizzon és újra összetrombitálta a Mob Rules-Dehumanizer lemezes-turnés Sabbath felállást Heaven And Hell néven! És micsoda szerencse, hogy két ízben azt a csapatot is láthattam – még a közös lemez elkészülése előtt. És bizony még hány H&H, valamint Dio koncertre készültünk még elmenni a jövőben, hiszen mi sem volt biztosabb, mint hogy Ronnie legyőzi a betegséget – hát többet nem megyünk. A felvételek viszont mindig hozzáférhetőek lesznek, az emlékeket pedig nem veheti el tőlünk senki. Ronnie, hajózz tova, énekelj és folytasd... tovább és tovább, a Mennyben és a Pokolban, ahol neked jobban tetszik. Pálinkás Vince |
A következő album munkálatainak megkezdése előtt Tony Careyt David Stone váltotta, a basszustémák nagyrészét pedig Blackmore játszotta fel a szintén kirúgott Jimmy Bain helyett: csupán a stúdiózás vége felé igazolták le az új négyhúrost, Bob Daisleyt. Az 1978. április 9-én kiadott Long Live Rock’N’Roll méltó folytatása volt a Risingnak, a címadó himnusz és a már a koncertlemezen is szerepelt Kill The King iskolateremtő daloknak bizonyultak. A leggrandiózusabb pillanatokat ezúttal a Gates Of Babylon jelentette, mely a Stargazerrel megkezdett komolyzenei ihletésű ösvényen haladt tovább. A jellegzetes lüktetésű dal Dio óriási énekteljesítményével a zenekar repertoárjának egyik abszolút csúcspontjává vált. A Long Live Rock’N’Roll Európában és Japánban már az egyik legnépszerűbb rockbanda új sorlemezeként jelent meg, és ugyan Amerikában is minden korábbinál nagyobb feltűnést keltettek a Kill The King és az L.A. Connection rádiós sikerei révén, itt soha nem arattak akkora sikert, mint annak idején a Deep Purple. A lemezhez kapcsolt turnékon már Don Airey kezelte a billentyűket, és sokan a mai napig ezt a turnéfelállást tekintik a valaha létezett legjobb Rainbow-nak, pedig nem tartott ki túl sokáig. Az REO Speedwagon előzenekaraként lefolytatott amerikai turné során Blackmore rájött, hogy az Egyesült Államokban csak kommerszebb zenével kerülhet a szupersztárok közé, Dio azonban nem volt hajlandó asszisztálni e törekvésekhez. A két főember viszonya elmérgesedett, és Ronnie 1979-ben kikerült a csapatból.
„Nem volt könnyű dolgom a Rainbow-ban”, ismerte el évekkel később az énekes. „A Deep Purple öröksége miatt állandóan Ian Gillanhez hasonlítgattak, holott én nem ő vagyok. Zöldfülű, tapasztalatlan fickó voltam, akit Ritchie a szárnyai alá vett, és végig óriási nyomás nehezedett rám. A dolog ennek ellenére egy ideig tökéletesen működött: rajongtam a klasszikus zenéért, akárcsak ő, és ezt akartuk ötvözni a rockkal. A Rainbow volt az első olyan rockzenekar, amelyik erőteljesen támaszkodott a klasszikus zenére, mindvégig kiváló muzsikát írtunk Ritchie-vel, én azonban sosem akartam olyanokkal dolgozni, akiknek semmilyen jövőlátásuk sincs. Ritchie zenéje, színpadi munkája vagy kinézete semmit sem változott a pályája kezdete óta, csakis a saját feje után megy, a legkisebb változtatásokra sem hajlandó. Ez persze becsülendő, de egy idő elteltével gátolta a természetes fejlődést. A Rainbow Európában és Japánban a legtöbb nagylemezt és koncertjegyet eladó bandák egyike volt, de Amerikát nem sikerült ilyen mértékben leigáznunk. Ritchie nagyon hajtott erre, és úgy vélte, hogy kommersz, slágeres zenével, szerelmes szövegekkel ott is befuthatunk. Nekem viszont eszem ágában sem volt ilyesmivel próbálkozni, és ezt meg is mondtam neki. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy már nem vagyok a Rainbow tagja.”
A döntés elsőre sokkolta a rajongókat, ám a folytatás mindkét vonalon azt igazolta, hogy a közös munkának nem lett volna igazi értelme. A Rainbow Graham Bonnet énekessel a fronton lényegesen kommerszebb, slágeresebb irányba kanyarodott a következő Down To Earth albumon, Ronnie James Dio azonban hű maradt eddig megismert önmagához – méghozzá ismét olyan nevek oldalán, akiket senkinek sem kellett bemutatni.
Új kezdet a Black Sabbath-ban
A sors mai szemmel nézve vicces iróniája, hogy Dio és az Ozzy Osbourne kirúgását követően éppen énekest kereső Black Sabbath kooperációjának ötlete Sharon Arden (a Sabbath menedzser Don Arden lánya, későbbi nevén Sharon Osbourne) fejéből pattant ki. Keresve sem találhattak volna olyan énekest, aki Ronnie-nál jobban különbözik Ozzytól, de a zenészek az első közös próba után tudták, hogy hiába más típusú karakter és hang Dio, a dolog vele is tökéletesen működik majd. Mi sem bizonyíthatta ezt jobban annál, hogy már ezzel az alkalommal elkészült a következő Black Sabbath album egyik központi dala, a Children Of The Sea.
A Black Sabbath-ot a ’80-as évekbe átvezető Heaven And Hell 1980. április 25-én került a boltokba, és egyből páratlanul lelkes kritikák fogadták. A zene másmilyen volt, mint a korábbi Sabbath lemezeken, és eltért a Rainbow-tól is, de többnyire még a szkeptikusokat is gyorsan meggyőzte arról, hogy néha van értelme új fejezetet nyitni. Dio: „A Heaven And Hell az egyik legjobb lemez, amin valaha is dolgoztam. Tony és én csodálatos dolgokat hoztunk ki egymásból. A Black Sabbath padlón volt Ozzy távozása után, én is padlón voltam, miután kirúgtak a Rainbow-ból, és hihetetlen bizonyítási kényszer dolgozott bennünk. Meg akartuk mutatni a világnak, mit tudunk, mégis pusztán a zenéért zenéltünk. A Heaven And Hellben továbbra is ott volt a Sabbath súlya, de zeneibb volt a korábbi lemezeiknél. Csodálatos volt Tonyval, Geezerrel és Bill-lel dolgozni, hiszen ők találták ki ezt az egész műfajt. Egyikük sem értett a zeneelmélethez, de olyan fantasztikus dolgokat írtak, amilyeneket azelőtt senki. Számomra meghatározó volt Tonyval játszani, mert az a bizonyos jellegzetes ritmusgitározás fantasztikus alapokat biztosított ahhoz, hogy kibontakoztassam a dallamaimat. Rengeteg olyan dolgot hozhattam elő, amiket Ritchie sosem hagyott volna, hogy elénekeljek. Nála az énekesnek mindig egy adott szerep jut, nincs túl sok önállóság, ellentétben Tonyval. Eszem ágában sincs bántani Ozzyt, mert zseniális előadó és frontember, de Tony és a Black Sabbath sosem kaphatta volna meg tőle azt a zeneiséget, amit tőlem. Én is nagy rajongója voltam a vele készült lemezeiknek, mert a korai Sabbath látásmódja, zenei hozzáállása teljesen egyedülálló volt az akkori világban. A Heaven And Hell egy kicsit hagyományosabb zenét rejtett, de a heavy metal műfaj minden értéke és szépsége együtt van azokban a dalokban.”
Az új szerzemények könnyebben befogadhatóra sikeredtek, mint a többnyire nehezebben emészthető, abszolút nem hagyományos szerkezetű klasszikusok: a korai korongok jammelősségével ellentétben itt inkább Dio áradó hangja került előtérbe. Természetesen szó sem volt arról, hogy a Black Sabbath elvesztette volna jellegzetes hangzásvilágát, hiszen Iommi védjegyszerű riffjei és szólói mellett megmaradt a dalokban az a bizonyos sötét misztikum is. Mindennek tetejében pedig ott volt Dio páratlan hangja, melynek révén a Neon Knights, a Children Of The Sea, az epikus címadó dal vagy a Die Young tényleg új korszakot nyitott a zenekar történetében.
A Heaven And Hell minden listán jól nyitott, és az anyaghoz kapcsolt turné rögtön négy zsúfolt teltházas koncerttel kezdődött London heavy metal fellegvárában, a Hammersmith Odeonban. Az album az Egyesült Államokban is gyorsan átlépte az 1 milliós eladási példányszámot, és hamarosan a Black Sabbath történetének legsikeresebb Ozzy utáni lemezévé vált: a stílusalapítók versenyképesek tudtak maradni az Európában ekkoriban virágkorába lépő NWOBHM mozgalom fiatalabb zenekaraival szemben, és egy új, fiatalabb réteget is elértek. Dio ebben az időszakban kezdte el a színpadon a híres ördögvillázást, ami később nemcsak védjegyévé, de egyezményes jellé is vált a rockközönségen belül. Maga a mozdulat régi olasz családi hagyományokból eredt: az énekes nagymamája mediterrán szokás szerint ezzel a gesztussal űzte el a gonosz lelkeket a házból.
Mindig megrázó rádöbbenni arra, hogy kedvenc zenészeinknek csak a hangjuk, vagy a játékuk halhatatlan, vagyis mindaz, ami éteri és kézzelfoghatatlan. Hiszen, a legendáknak örökké kellene élniük, de a kemény valóságra csak akkor eszmélünk rá, amikor már legendáink is végleg eggyé váltak zenéjükkel. Ronald James Padavona, vagy ahogyan mindannyian megismerhettük, Ronnie James Dio elvesztése a rocktársadalom számára olyan, mintha egy prófétánkat veszítettük volna el.
Jól emlékszem, amikor először hallottam a Die Young című Black Sabbath szerzeményt, szó szerint beleborzongtam abba az erőteljes, mégis gyönyörűséges énekhangba, aminek a gazdáját látatlanban egy marcona, két méteres és végtelenül gonosz kisugárzású előadónak képzeltem. Aztán nagy volt a meglepetés, mikor első ízben láttam meg magát A hangot egy felvételen: egy végtelenül szimpatikus, alacsony, ám annál energikusabb férfi szántotta fel a színpadot sűrű villázások közepette. S csak ekkor tudtam meg azt is, hogy az akkorra már általam is jól ismert és gyakran használt ördögvilla keresztapját látom a képernyőn. S hogy valójában milyen nagylelkű előadó is volt Dio, arról élőben is megbizonyosodhattam a 2007-es budapesti Heaven And Hell koncerten, ahol egyetlen mosolyával levett minden jelenlévőt a lábáról, s valóban, arra az egy estére mindenkinek a keresztapjává vált. Oravecz Zoltán |
A továbbra is kokainfelhőben úszó Ozzy még debütáló szólóalbuma, a Heaven And Hell után négy hónappal megjelent Blizzard Of Ozz sikere ellenére is meglehetősen nehezen nyelte le, hogy korábbi társai nélküle is talpon maradtak: innen eredeztethető, hogy a későbbi évek során sem ő, sem Ronnie nem fukarkodtak a sajtóban a másiknak célzott pikírt megjegyzésekkel. A következő lemezt a drogproblémák miatt távozó Bill Ward helyett már Dio egyik legjobb barátjával, Vinny Appice dobossal vették fel, akinek hagyományosabb játéka legalább olyan messze állt Ward jazzes, meglepő ritmusokkal és bizarr pörgetésekkel teli dobolásától, mint Dio hangja Ozzyétól, de a rajongók őt is gyorsan elfogadták. A Mob Rules 1981. november 4-én jelent meg, és ugyan felülmúlni nem tudták vele a Heaven And Hellt, megközelíteni azért sikerült: a Turn Up The Night, a Voodoo, a The Sign Of The Southern Cross vagy a címadó dal Dio pályafutásának meghatározó darabjai lettek. A siker most sem maradt el, a csapaton belül látszólag minden a legnagyobb rendben volt, ám hamarosan ismét komoly belső problémák merültek fel. Az elképesztően sikeres amerikai arénaturnén rögzített új koncertanyag felvételei közben Iommi és Dio összevesztek, és mire a Live Evil címet kapott lemez 1982 decemberében megjelent, Tony már kirúgta a csapatból az énekest, illetve a vitákban az ő pártját fogó Appice-t.
„Ronnie-nak problémái vannak a személyiségével”, háborgott nem sokkal ezután Iommi. „Az amerikai turnén kis Hitlerként próbálta ugráltatni a csapatot, ráadásul a Live Evil koncertlemez hangzását is egészen másként képzelte el, mint mi. Éjszakánként leosont a stúdióba, és átkeverte azt, amit nappal csináltunk. A végére már úgy szólt az anyag, mintha a Black Sabbath egy énekesből és a háttérbandájából állna. Ronnie magához akarta ragadni a teljes irányítást, holott a zenét mi írtuk Geezerrel, tehát csakis mi tudhatjuk, hogyan kell szólnia. Ennek egyszer és mindenkorra véget kellett vetni.” Dio természetesen másképp látta a történteket. „Rendkívül buta félreértések történtek akkortájt. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de nem én voltam az, aki annyit drogozott akkoriban, a kábítószerek pedig tönkretesznek bizonyos emberi dolgokat. Amikor a koncertlemezt kevertük, az egyik este csak Vinny és én voltunk lent a stúdióban, a hülye hangmérnök meg azt mondta Tonynak, hogy feljebb nyomtuk az éneket és a dobokat, a gitárokat meg lehalkítottuk. Ő elhitte a dolgot, mi pedig hiába magyaráztuk neki, hogy egyszerűen csak hallgatgattuk az elkészült élő felvételeket, mert Tony életében elég nagy szerepet játszottak akkoriban a kábítószerek, és könnyen el is hitettek vele egyes dolgokat. Erről azonban nem én tehettem, és nem is Vinny Appice.”
Akármi is történt azokon a titokzatos éjszakákon a stúdióban, a lényeg egy maradt: a csúcsokat megjárt Ronnie James Dio ismét zenekar nélkül találta magát. Most már azonban elég ismert és magabiztos volt ahhoz, hogy a saját neve alatt folytassa pályafutását.
Ronnie és a Sárkány
Ronnie igyekezett biztosra menni: szólócsapatában Appice és Jimmy Bain alkották a ritmusszekciót, Claude Schnell billentyűzött, a gitárosi posztra pedig egy mindössze 20 éves ír muzsikus, Vivian Campbell került, aki ezelőtt a Sweet Savage nevű NWOBHM bandában gitározott (Killing Time dalukat később a Metallica is feldolgozta). Dio az elejétől fogva el akarta kerülni azt a látszatot, mely szerint lecserélhető háttéremberekkel dolgozik, így mindenütt hangsúlyozta: nem szólóprodukcióról, hanem egy új zenekarról van szó, ami ugyanakkor a DIO nevet kapta. Ronnie: „A Rainbow dallamvilágát akartam kombinálni a Black Sabbath súlyával, keménységével. Európai stílusú heavy metalt szerettem volna játszani a saját kis dallamaimmal, és egyben túl is akartam lépni azt a határt, ahol a Black Sabbath a Mob Rules album után megtorpant.”
Az új zenekar debütálását jelentő Holy Diver 1983. május 25-én jelent meg. Az új dalok némelyikén érezni lehetett, hogy azok eredetileg a következő Black Sabbath albumra íródtak, de Campbell jóval modernebb és napfényesebb stílusban játszott, mint Iommi, amitől összességében a zene is más irányt vett. A Stand Up And Shout, a himnikus billentyűtémára épülő Rainbow In The Dark, a Black Sabbath legsúlyosabb pillanataival vetekedő Shame On The Night vagy a Don’t Talk To Strangers hátán Dio ismét fénysebességgel száguldott a heavy metal világ csúcsa felé. A jellegzetes fantasy szövegekkel ellátott szerzemények semmivel sem maradtak el a Rainbow vagy a Black Sabbath legihletettebb pillanatai mögött, és – a Sabbath azévi, Ian Gillannel készült Born Again albumával ellentétben – a Holy Diver óriási sikert is aratott. A csapat azonnal meghívást kapott a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválra, és az ekkortájt felfutó MTV is szárnyra kapta őket. A Holy Diver mai szemmel rettenetes Conan-utánérzés klipje és a Rainbow In The Dark egyaránt gyakran játszott felvételek lettek a zenecsatornán.
Az album viszonylag rövid idő leforgása alatt átlépte a milliós eladási határt Amerikában, és hamarosan már a ’80-as évek egyik legklasszikusabb, legjobb albumaként emlegették: Dio életművébe a Long Live Rock’N’Roll és a Heaven And Hell egyenrangú társaként vonult be. A rockzene vadhajtásaira ekkortájt különösen érzékeny Amerikában ugyanakkor éppen hatalmas népszerűsége miatt a DIO sem úszhatta meg a botrányokat. A Holy Diver borítója – melyen a csapat először ekkor felbukkanó ördögszerű kabalafigurája, Murray épp végezni készül egy pappal – egyből kiverte a biztosítékot az erkölcscsőszöknél. Mások a logóba kötöttek bele, mely fejjel lefelé fordítva állítólag a Devil szót adta ki, utóbbit azonban Ronnie belemagyarázásnak és puszta véletlennek nevezte.
Az 1984 júliusában piacra dobott The Last In Line hasonlóan kiérlelt produkció volt, mint a Holy Diver, de ha lehet, még fülbemászóbb melódiákkal. A We Rock, a címadó dal, az Evil Eyes vagy a misztikus Egypt (The Chains Are On) eposz a DIO legnépszerűbb számai közé kerültek, az album pedig ismét platinalemez lett az Egyesült Államokban. Ronnie és zenekara a korszak leglátványosabb, legnagyobb koncertattrakciójának számított: a hidraulikus sárkánnyal, várkastéllyal díszített színpad, a hihetetlen fény- és pirotechnika legendásan egyéni és drága húzásoknak számítottak. Kicsit talán túlságosan is, mivel a turnék egy része a költségek miatt még úgy is veszteségesnek számított, hogy ekkoriban a DIO minden egyes koncertje teltházas volt.
Alig egy hónappal azután, hogy egy óriást búcsúztattunk, most ugyanezt tehetjük egy törpével is. Egy törpével (vagy inkább elffel?), aki tán nagyobb volt mindenki másnál. A Heavy Metal Hangja. Az ördögvilla feltalálója. De leginkább csak egy egyszerű manus, akinek a jófejségi indexe az egeket verte, és aki átkozottul fog hiányozni.
Tán furcsa, de legelőször nem is a Rainbow-beli munkásságát ismertem meg, hanem egy cigarettázó-zsugázó angyalokkal teli borítójú lemezt. És az Ördög bocsássa meg nekem, de számomra a Black Sabbath Ozzyval az, ami, ennek ellenére egyből éreztem, mennyire remek a dolog, és azóta is bármikor gond nélkül elismerem, hogy az említett Heaven And Hell, Mob Rules vagy Dehumanizer albumok simán vannak olyan jók, mint egy Sabbath Bloody Sabbath. Én pedig egy istenverte barom vagyok, hogy kihagytam a diós szabbatot három éve a PeCsában. Most pedig már soha sem fogom tudni bepótolni. Végezetül egy apró dolog, ami a maga hülye módján szintén növelte a szimpátiát: szép emlékű tinédzseréveimben volt egy barátom, aki bemesélte nekem, hogy Dio neve azért ez, mert a szülei magyar származásúak, és a gúnynév még gyerekkorában ragadt rá, mivel olyan kicsi volt, mint egy dió. Hosszú évekig éltem ebben a hitben. Sőt, legbelül tán még ma is így hiszem... Nagy Andor |
A zenekar igyekezett addig ütni a vasat, amíg az meleg: az 1985 augusztusában kiadott Sacred Heart még hozta a várt formát, de előrelépést már nem jelentett. Két és fél évtized távlatából a lemez igazolni látszik azon kritikusokat, akik szerint túl korán követte elődeit, bár két sikerdala, a Hungry For Heaven és a Rock’N’Roll Children kétségtelenül a DIO legjobb szerzeményei közé tartoztak. A közönség már kissé visszafogottabban reagált a Sacred Heartra, amiben az is közrejátszott, hogy ekkorra Amerikában is lezajlott a heavy metal forradalma. A fókuszban már az olyan slágeresebb, kommerszebb hangzású csapatok álltak, mint a Ronnie által is nagyban támogatott Mötley Crüe, a Ratt vagy a Dokken. Az album gyorsan aranylemez lett, az Iron Eagle film zenealbumára felvett Hide In The Rainbow azonban Vivian Campbell búcsúdala lett a zenekarban: a gitáros a minden korábbinál nagyobb látványosságokkal dolgozó turné végeztével kilépett a csapatból. Ezt követően a Whitesnake legsikeresebb turnéfelállásában, majd még később a Shadow Kingben és a Def Leppardban bukkant fel. Ronnie: „Vivian a Sacred Heart lemez után azt mondta nekem, hogy kinőtte a metalt, és a jövőben nem akar efféle zenét játszani. Eszem ágában sincs rosszmájúskodni, hiszen emberként és zenészként is nagyon nagyra becsülöm őt, és a mai napig barátomnak tartom, de azóta még egyetlen reggae zenekarban sem láttam őt. Szerintem mind a Whitesnake, mind a Def Leppard a hard rock kategóriába tartozik, szóval utólag nem igazán értem, hogy valójában miért is lépett ki a DIO-ból.”
Az új gitáros, a Giuffriában és a Rough Cuttban feltűnt Craig Goldy az 1986-os Intermission EP-n debütált, majd az 1987 júliusában megjelent Dream Evil albumon mutathatta meg, mire is képes Dio oldalán. A csapat sztárstátuszát mi sem igazolhatta volna jobban, hogy Doningtonban az azévi főzenekar, a Bon Jovi speciális meghívottjaként léptek fel közvetlenül a Metallica és az Anthrax után, a Dream Evil mégis a klasszikus korszak végét jelentette. Goldy kétségtelenül kiváló gitáros volt, ám még megközelítőleg sem játszott annyira egyedi stílusban, mint Campbell: a dalok ellen nem lehetett kifogást emelni, valami megfoghatatlan mégis hiányzott belőlük az első három anyaghoz képest. Az All The Fools Sailed Away és az I Could Have Been A Dreamer a víz felszínén tartották a lemezt a rockrádióknál, de a fiatalabb és fotogénebb tagokból álló MTV-s pop metal csapatok mellett a DIO már nem igazán rúghatott labdába. A Dream Evil végül megközelítette az 500 ezer példányos eladást az Egyesült Államokban, ám nem tudta elérni azt, a visszaesés pedig belső problémákkal is járt. Elsőként Goldy lépett ki a csapatból, hogy utóbb csúfosan befulladt szólókarrierjét ápolgassa, de hamarosan a többiek is követték. Nem véletlen, hogy ekkoriban minden addiginál erősebben tartotta magát a pletyka, mely szerint újjáalakul a klasszikus felállású Rainbow. Mások Vivian Campbell visszatérését pedzegették, megint mások pedig azt vélték tudni, hogy Ronnie egyik legnagyobb rajongójával, Yngwie Malmsteennel készül közös produkcióra.
Minden találgatás mellément: Dio először a Lion gitárosát, Doug Aldrich-ot akarta elcsábítani, ő azonban lojális maradt saját zenekarához, és még fanatikus rajongása ellenére is nemet mondott bálványának. A DIO új gitárosa így egy mindössze 18 éves angol muzsikus, Rowan Robertson lett. Az új felállást Jens Johansson billentyűs, Teddy Cook basszusgitáros és Simon Wright dobos egészítették ki. A rajongók és a szakmabeliek a kezdetektől fogva bizalmatlanul szemlélték Robertsont, és az 1990 májusában megjelent Lock Up The Wolves őket látszott igazolni. A kritikusok nagyrésze borzalmasnak minősítette az anyagot, és habár mai fejjel ezek a vélekedések mindenképpen túlzónak tűnnek, annyi bizonyos, hogy a kemény, súlyos hangzásvilágú lemezt semmiképpen sem lehetett odahelyezni az előzők mellé. Robertson korához képest nagyon is tiszteletreméltó technikai arzenált vonultatott fel az új dalokban, de játéka – talán éppen fiatalsága miatt – nem mutatott igazi karaktert. Persze hiba lett volna egyedül őt felelőssé tenni a színvonal zuhanásáért, mert kissé Dio énekdallamai is megfakulni látszottak. A gyors Wild One és a nem kevés Sabbath ízzel elővezetett címadó dal mindettől függetlenül kiváló témák voltak, a lemez azonban nem kerülhette el a bukást.
Mostoha korszak
Ronnie karrierje a Lock Up The Wolvest követően megfenekleni látszott: az amerikai turné a korábbiakhoz képest gyászos nézőszámok előtt futott, és egyetlen említésre méltó momentuma az lett, amikor Minneapolisban Geezer Butler is csatlakozott a színpadon Dióékhoz. A két muzsikus ezután megkereste Tony Iommit, hogy benne lennének egy Black Sabbath újjáalakulásban. A gitáros némi gondolkodást követően szélnek eresztette akkori társait, Tony Martin énekest, Neil Murrayt basszert és Cozy Powell dobost. Vinny Appice-szel kiegészülve 1991 második felére ismét összeállt a Mob Rules felállás. Iommi: „Ma már sok szempontból sajnálom ezt az egészet, mert a Sabbath jó szakaszban volt akkoriban. Mégis úgy döntöttünk, hogy összeállunk Dióval, és ma már nem is tudom pontosan, mi volt ennek az oka. Nyilván ott voltak az üzleti szempontok, de a dolog összességében nem ezen múlott. Talán abban reménykedtünk, hogy visszahozhatunk valamit, ami régen megvolt bennünk.”
Dio és Geezer visszatérése szinte mindenkit örömmel töltött el, de rengetegen sajnálták Tony Martin ilyen méltatlan eltávolítását, hiszen a zenekar éppen vele lépett ki sokéves mély válságából a ’80-as évek végén. Az elkeseredett Martin ekkortájt rendszerint azt hangoztatta, hogy Ronnie visszatérése miatt Iommi egy olyan készülő anyagot hajított ki a szemétbe, ami a csapathoz közelálló források egyöntetű véleménye szerint a Black Sabbath egész újkori történetének csúcsalkotása lehetett volna. Mindettől függetlenül a következő album megjelenését nagy várakozás előzte meg. Az újonnani közös munka eredménye, a Dehumanizer végül 1992 közepén került a boltokba, és komoly csalódást okozhatott azoknak, akik a Heaven And Hell második részére számítottak. A Dehumanizer kétségtelenül őrzött minden jellegzetes Black Sabbath ízt, ám irányvonala távolról sem emlékeztetett az egy évtizeddel korábbi világra: a csapat talán még sosem játszott ennyire agresszíven. Dio ugyanakkor a megfelelő zenésztársaknak köszönhetően új erőre kapott az albumon, és letaglózó teljesítményt nyújtott a Computer Godban, a Sins Of The Fatherben vagy az I-ban.
A Dehumanizer még a grunge csúcsra járásával párhuzamosan is korrekt eladásokat produkált, különösen elődjéhez, a Tyrhez képest, amely az Egyesült Államokban a Sabbath addigi történetének legsikertelenebb albuma volt. A TV Crimes a banda első olyan dala volt 1981 óta, ami beverekedte magát a brit Top 40-be, és a turné is szép nézőszámok előtt futott mind Amerikában, mind Európában. Az eredmények azonban összességében elmaradtak a felfokozott reményektől, Ozzy aktuális lemeze, a No More Tears multiplatina sikereivel pedig főleg nem vetekedhettek. Ronnie mindenképpen profitált az együttműködésből, hiszen pár ínségesebb év után ismét a figyelem középpontjába került, ám a közös munka most sem tartott sokáig: Dio 1992 novemberében megint kikerült a csapatból, mert nem volt hajlandó fellépni a csapattal Ozzy nyitóbandájaként az énekes éppen akkor esedékes búcsúkoncertjein Costa Mesában. Ahogy ő mondta: „A Black Sabbath kizárólag a saját butaságának köszönheti, hogy a ’90-es évekre lecsúszott a padlóra. Tony és Geezer nagyon jó emberek, kevés hozzájuk hasonlóan rendes fickó dolgozik a szakmában, de ha nem hallgatnak állandóan a körülöttük dörgölőző alakokra, további vagyonokat kereshettek volna. Nem ezt a sorsot érdemlik, elvégre ezt az egész műfajt ők teremtették. Én csak sikert és megbecsülést adtam nekik, mégis megint kidobtak. Nekik fontosabb volt az, hogy a rájuk az évek során rengeteg rossz dolgot mondó régi énekesük nyitóbandájaként játszhassanak, mint egy jól működő zenei egység tökéletes további működése. Ráadásul még olyan megalázó feltételek mellett is vállalták a két koncertet, hogy például nem játszhatják el azokat a régi nótákat, amelyek Ozzy programjában is szerepelnek. Ez persze pont a banda legnagyobb klasszikusait jelenti, hiszen egyetlen Ozzy koncert sem fejeződhet be Paranoid, Iron Man és War Pigs nélkül.”
Miután felfedeztem magamnak a metalt, és elkezdtem otthon még rongyosabbra hallgatni a féltve őrzött ősrégi Black Sabbath kazettákat, anyukám egyik nap a Dehumanizerrel állított haza: véletlenül meglátta valami ismerősénél, és kölcsönkérte nekem, hogy át tudjam másolni. Ez volt az első album, amin énekelni hallottam Ronnie James Diót. A nevét előtte is ismertem, a Sabbath azonban akkoriban még kizárólag az Ozzy-féle négyest jelentette számomra. Elsőre szokatlan volt, amit a lengyel kalózkazettán hallottam, másodjára azonban már letaglózott a rendkívül agresszív, mogorva és barátságtalan lemez. Kétségtelenül egy másik Black Sabbath volt, mint amit addig ismertem, de a maga nemében ugyanolyan jó, az a jellegzetes, senki máséval össze nem keverhető hang pedig a dalok minden pillanatát uralta. Ronnie egyszerre tudott démonian gonosz és csodálatosan finom lenni, attól pedig teljesen kikészültem, ahogy emellé még színészkedett is az After All (The Dead)-ben vagy az I-ban. A mai napig ez az egyik kedvenc albumom tőle, nagy kár, hogy soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést.
A következő években begyűjtöttem a tekintélyes életmű többi darabját is. Akárhol is énekelt, Dio mindenütt a lehető legjobb formájában tündökölt, és ha összeállt a kép, zenésztársaiból is a legtöbbet hozta ki. Legyen szó a Risingról, a mindenek felett álló Heaven And Hellről vagy a The Last In Line-ról, ezek egyszerűen megkerülhetetlen és megunhatatlan darabok. Akár még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Stargazer egyenesen a '70-es évek legnagyobb hard rock szerzeménye, és ha órákig töröm a fejem, akkor sem tudok drámaibb, monumentálisabb metal dalt mondani a Heaven And Hellnél vagy a The Sign Of The Southern Crossnál. Ezerszer hallottam mindet, mégsem tudom megunni őket, sőt, a mai napig minden egyes alkalommal rácsodálkozom, mekkora zseni volt a kis ember. Akármilyen nagyra is tartottam Diót énekesként, nem estem feltétel nélkül hasra minden egyes lemezétől. Ma is úgy látom, hogy szólóban a '80-as évek közepét követően sosem sikerült megtalálnia az eszményi szerzőpartnert, azt a katalizátort, aki őt is igazán ösztönözni tudta volna: Blackmore, Iommi és Vivian Campbell helyére már sajnos nem került olyan gitáros, aki felért volna Ronnie tehetségéhez. Talán ha Doug Aldrich elsőre is elfogadja a mester meghívását a Dream Evil után, minden másképp alakul... Persze a sokat szapult késői DIO lemezekben is voltak hatalmas értékek, de összességében még a körülrajongott Killing The Dragonra sem tudtam hibátlan mestermunkaként tekinteni (bár kétségtelen, hogy hatalmas lépés volt a helyes irány felé). Ezen viszont ma már tényleg felesleges agyalni. Főleg, mivel biztos vagyok benne, hogy Dio halála fényében a '90-es évek kissé mostoha sorsú anyagait is átértékelem majd, a torka ugyanis továbbra is utolérhetetlen volt. Mindössze kétszer láttam őt élőben, méghozzá két egymást követő napon, 2007 nyarán a Heaven And Hell élén Budapesten és Bécsben. Habár a hangja már nem volt teljesen olyan, mint mondjuk a Rainbow On Stage koncertlemezén, hihetetlen tiszteletet ébresztett bennem, hogy valaki a hatvanas éveinek közepén ennyire belead mindent, nem is beszélve arról, mennyire pozitív, barátságos aura vette körül. Bécsben, a Metallica gigaszínpadán hátulról alig látszott, mégis minden szem rá szegeződött. Ez valami olyasmi, amit nem lehet tanulni: vagy ott van valakiben, vagy nincs. És még a kiválasztott kevesek közül is csupán nagyon kevesen rendelkeztek olyan kisugárzással, mint ő. Ha azok indokoltak, nem kell félni a nagy szavaktól: Ronnie James Dio nélkül a heavy metal világa már sosem lehet olyan, mint előtte volt. És nem is elsősorban azért, mert a valaha élt legjobb, legátütőbb rockénekesek egyike volt Mercury, Plant, Halford vagy Dickinson mellett, hanem mert John Bonham 30 évvel ezelőtti halálát nem számítva ő az első az igazi stílusalapítók közül, aki itt hagyott bennünket. Dio júliusban ünnepelte volna 68. születésnapját, és ilyen korban egy ennyire súlyos betegség szinte egyenlő a biztos véggel. Anélkül, hogy túl akarnám magyarázni, távozása rendkívül szomorú korszak kezdetét jelenti: fel kell készülnünk rá, hogy az évek során egyre többen követik majd őt a régi nagyok közül. Így aztán nem is tudok jobbat tanácsolni annál, minthogy mindenki igyekezzen elcsípni őket, ameddig még lehetősége van rá. Először azonban tedd be a Long Live Rock'N'Rollt, a Holy Divert vagy éppen a Dehumanizert, és ámulj el rajta sokadszorra is, micsoda hangok törtek elő abból a torokból. Köszönjük, hogy voltál, Ronnie. Nem lesz még egy hozzád hasonló. Draveczki-Ury Ádám |
Az énekes ezután ismét beindította a DIO-t, de új emberekkel: fő társa a mexikói származású Tracy G. gitáros lett, aki korábban a World War III nevű agresszív, riffelős power metal brigádban pengette a hangszert. Az 1993-as Strange Highways még a Dehumanizernél is brutálisabb, súlyosabb vonalon mozgott, ám az énekes két szék között a pad alá esett vele: a rajongótábor élesen bírálta Tracy G. nyersen fémes, modern, gerjesztésekkel és bizarr effektekkel teli játékát, a fiatalabb metalközönség pedig sokkal érdekesebbnek találta nála a Panterát, a Sepulturát és a korszak aktuális sztárjait. A lemez még így is több mint 300 ezer példányban kelt el világszerte, de nem lehetett kérdéses, hogy az aranykor már sosem fog visszatérni. Az 1996-os Angry Machines-en Ronnie továbbra is megpróbált idomulni a sötétebb korszellemhez, de a hagyományos metal mélypontján iránta is egyre csökkent az érdeklődés. Ezen a turnén ugyanakkor karrierje során első ízben végre Magyarországra is eljutott, 1997 márciusában a Petőfi Csarnokban lépett fel a DIO. Ekkoriban már makacsul tartották magukat a pletykák, hogy a színfalak mögött újjáalakulásra készül a klasszikus Rainbow. Dio a maga részéről sosem zárkózott el a dologtól, sőt, saját bevallása szerint nagyon is lett volna hozzá kedve, de Ritchie Blackmore makacs ellenállása és Cozy Powell 1998 áprilisában bekövetkezett halála végül keresztülhúzta a számításokat.
Az énekes az évtized vége felé, a klasszikus heavy metal underground reneszánszának beköszöntével végül megadta magát a tábornak, és elküldte a zenekarból Tracy G.-t. „Amikor a rajongókkal beszélgettem, mindenki azt kérdezte, miért nem csinálok olyan zenét, mint régen. Az ember ilyenkor nem teheti meg, hogy sértődötten visszavonul és duzzogva csak magának csinál újabb albumokat. Be kellett ismernem, hogy tévedtem. Nincs rosszabb tulajdonság annál, ha valaki mindennél és mindenkinél fontosabbnak tartja önmagát. Ennek a pályának alázat és tisztelet nélkül neki sem szabad kezdeni. Ha nem zárkózol el a rajongóktól, ha meghallgatod őket a bulik után, és valóban kíváncsi vagy a véleményükre, sosem fognak cserben hagyni. Mikor a média elfordult a heavy metaltól, és unalmas klisének minősített mindent, ami ezzel a műfajjal kapcsolatos, nekem nem kellett volna ezzel foglalkoznom, de egy időre még én magam is elhittem, hogy nem jó, amit csinálok. Egyszerűen elbizonytalanodtam. Ha felmerült a nevem, rendszerint mindenki csak legyintett: áhh, a sárkányok kora már lejárt, Diónak vége! Ekkor kezdtünk a négynegyedek helyett teljesen elvadult tempókban gondolkodni, a dallamokat is agyafúrtabbá tettük, és a szövegeknél is a valóságra helyeztük a hangsúlyt. Rájöttem, hogy teljesen hiábavalóan próbálom meg a dolgokat jó irányba terelni, kicsit változtatni a világon, mert a szándékaimat sajnos csak kevesen értik meg. Akármilyen szép dolgokról énekelek, a kívülállók úgyis azt mondják, hogy én is és a közönségem is nem más, mint hosszúhajú, kábítószerélvező, agresszív, sátánista különcökből álló csőcselék, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy ez baromság. Egy cseppet sem volt rossz, amit csináltunk, a rajongók azonban egészen mást vártak tőlem.”
Az utolsó évtized
A 2000-es Magicán ismét Craig Goldy, Jimmy Bain és Simon Wright kísérték Ronnie-t. Ugyan a konceptalbumon érezni lehetett némi bizonytalanságot, és a ’90-es évek DIO anyagainak kemény, szigorú sötétsége sem múlt még el nyom nélkül, a törekvések egyértelműek voltak. A 2002-es Killing The Dragon-ön még ennél is sikerült továbblépni, itt ugyanis végre létrejöhetett az a kollaboráció, amit Dio már másfél évtizeddel azelőtt is szorgalmazott: a dalokat még Goldyval írták, a gitáros azonban kurtán-furcsán lelépett, és a lemezt Doug Aldrich játszotta fel. A Killing The Dragon értelemszerűen nem lehetett újabb Holy Diver vagy The Last In Line, de kétségtelenül a leghagyományőrzőbb DIO album volt a Dream Evil óta. Hamarosan azonban Doug is továbbállt a jobb lehetőségekkel kecsegtető Whitesnake-be, Dio pedig jobbhíján megint visszaédesgette Goldyt. A 2004-es Master Of The Moon egyértelmű visszalépést jelentett a Killing The Dragon színvonalához képest – Aldrich és Craig játéka még csak nem is mozgott egy dimenzióban –, de összességében azért korrekt teljesítménynek bizonyult.
A ’90-es évek mellőzöttségét követően ekkorra már Ronnie-t is utolérte a régi nagy rockerek sorsa: a tömegmédiában is gyakran hivatkozott ikonná, közkedvelt celebritássá vált. Ennek legékesebb példája 2006-os szereplése volt a Tenacious D In The Pick Of Destiny című filmben, ahol saját magát alakította, amint épp egy poszterről szól a főszereplőhöz. Jack Black és Kyle Gass poénduója egyébként korábban dalt is írt az énekes tiszteletére. 2007-ben Ronnie kéznyoma is helyet kapott a hollywoodi RockWalk Of Fame-en, és ezzel párhuzamosan a 2000-ben kiadott The Very Beast Of DIO című válogatás is aranylemez lett az Egyesült Államokban. Ilyen jó eladási eredményeket a Sacred Heart óta az énekes egyetlen kiadványa sem produkált.
Mindeközben másodszorra is megtörtént, amire sokan már elsőre sem számítottak: a The Dio Years válogatásalbum munkálatai kapcsán 2006 legvégén ismét összeállt a Black Sabbath hangszereseivel, és nekiálltak új dalokat írni. A kollekcióra három új szerzemény is felkerült. Mivel 1997-es újjáalakulását követően az Ozzy-féle Sabbath számos sikeres turnét bonyolított le, a formáció végül Heaven & Hell néven állt neki turnézni 2007 folyamán, méghozzá világszerte óriási sikerrel. Magyarországon július 4-én koncerteztek a Petőfi Csarnok szabadterén: a csapat előzőleg majdnem három teljes napot töltött Budapesten. A következő lemezre még várni kellett, de 2009. április 28-án végül ez is megjelent The Devil You Know címmel. A leginkább a Dehumanizer mogorva, súlyos világára ütő albumról szinte mindenütt megjegyezték, hogy nem ér fel az előző három közös nekirugaszkodással, de fogadtatása összességében még így is pozitív volt, és üzletileg is jó eredményeket produkált. Így például egyből a Billboard-lista 8. helyén nyitott, ami nemcsak Ronnie karrierjének legjobb eredménye volt: az 1971-es Master Of Reality óta maga a Black Sabbath sem jutott ilyen magasra Amerikában. Az internetes letöltéseknek köszönhetően az eladási példányszámokat persze ekkor már nem lehetett a régiekhez mérni.
A Heaven & Hell aktivitásai miatt a DIO egy időre parkolópályára került, de Ronnie 2008 tavaszán még időt szakított egy rövidebb szólóturné-körre. Emellett tervei szerint 2010-ben akár két teljes DIO nagylemezt is kiadott volna, köztük a Magica régóta formálódó második részét is. A Heaven & Hell 2009 nyarán lefolytatott fellépéseit követően már lekötötték egy európai szólóturné dátumait – Goldy egyéb kötelezettségei miatt az éppen ráérő Doug Aldrich-csal a gitáron –, ám ezeket végül le kellett mondani: az énekesnél novemberben gyomorrákot diagnosztizáltak az orvosok.
A daganatos megbetegedést igen korai stádiumban ismerték fel, így a szakemberek jó esélyekkel biztatták Ronnie-t. A kemoterápiás kezelések felesége és menedzsere, Wendy Dio szerint is pozitív eredményeket hoztak, ám még ennek fényében is komoly meglepetést okozott, amikor a Heaven & Hell 2010 nyarára több európai fellépést is lekötött a Sonisphere fesztiválokra. Mindenki a papírformát látta beigazolódni, amikor Ronnie állapota miatt ezeket május elején végül mégis lemondták. De senki sem gondolt arra, mennyire komoly a baj, hiszen még ő maga is bizakodóan nyilatkozott a jövőről. „Óriási csalódás számomra, hogy le kellett mondani a nyári turnét, hiszen Wendy, az orvosaim és én magam is nagyon keményen dolgoztunk azon, hogy létrejöhessen. A rajongók szeretetével és segítségével továbbra is kitartunk és erősödünk. Lesznek még további turnék, még több zene, még több élet és sokkal-sokkal több varázslat.”
Nem egészen két héttel a fenti nyilatkozat kiadását követően, 2010. május 16-án Ronnie James Dio elvesztette a harcot a rákkal szemben, és elhunyt. Távozásával minden idők egyik leggazdagabb könnyűzenei karrierjére került pont: Dio egyedülálló módon három formációval jutott el az abszolút csúcsra, mindezt úgy, hogy egyéniségéből, elképzeléseiből jottányit sem adott fel egy pillanatra sem. Halálával betölthetetlen űr keletkezett a rockszíntéren, öröksége felbecsülhetetlen. Geezer Butler: „Ronnie tényleg különleges ember volt, akit egyedülálló hanggal és kisugárzással áldott meg a sors. Imádta a rajongóit – legszívesebben hajnalig velük maradt volna minden koncert után. Az egyik legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban, amikor tavaly Knebworth-ben, a Sonisphere fesztiválon meglátta a nővéremet és a férjét a színpad szélén, és rögtön az első dalunk közben odament, hogy megölelje őket. Ez csak egy apróság azok közül, amik annyira különlegessé tették őt számomra… A zenéje és a hatása természetesen mindörökké élni fog. Soha életemben nem szembesültem még ennyi tisztelgéssel, megemlékezéssel ennyi zenésztől és rajongótól, ilyen sok jókívánsággal mindenféle cinizmus nélkül: csakis tiszta szeretet és tisztelet sugárzik egy nagyszerű ember irányába. Isten áldjon, Ronald. Köszönöm neked a csodálatos emlékeket.”
Hozzászólások