Shock!

2010-ben alakult zenekar, olasz énekes-gitárossal (Claudio Cinieri). Szólógitáron Kalmár Gábor, basszusgitáron Ambrózy György, dobon pedig Viola Zoltán játszik. A dalokat nagyrészt Clax (Claudio) írta, a tizennégy szerzeményt pedig a nagyközönség elé tárták egy youtube-os link formájában.

Draveczki-Ury Ádám: Klasszikus és modernebb hatásokkal egyaránt operáló hard rockban utazik a budapesti Supersteam. A hardot kéretik nem annyira szigorúan venni, stílusát tekintve ugyanis abszolút populáris a dolog, ráadásul olasz frontemberük van Claudio Cinieri személyében, aki a jellegzetes itáliai tónus révén – ne mondd, hogy nem tudod, miről beszélek! – még lágyabb jelleget ad a muzsikának. Ebben az érdekes kettősségben önmagában határozottan lenne fantázia, ha nem pont Claudio teljesítménye lenne a Supersteam anyagának egyetlen komoly hibája. A zenekarnak sürgősen át kellene gondolnia a frontember tevékenységét, és elküldeni őt egy énektanárhoz, mert a hang erőtlen és jellegtelen, az előadásmód erőltetett, sőt, néhol kifejezetten hamis, és az angol kiejtésen is van még mit csiszolni. Néhol annyira zavaróvá válik az ének, hogy az embernek határozottan olyan érzése támad: jobb lett volna ezt az egészet instrumentális formában közreadni. Pláne, hogy maga a zene amúgy tele van jó ötletekkel: itt-ott progosabb hatások is felütik a fejüket, de mindenütt végig tartják a dalformát, és szépen meg is hangszerelték a témákat. Radásul maximum a részletekről ugrik be itt-ott pár név, az összhatásról nem igazán. Emellett az 54 perc sok, és a hangzás is lehetne erőteljesebb. Élőben tutira izmosabban szólnak ennél.

Valentin Szilvia: Nagyrészt meghatározhatatlan stílusú, rádióbarát-jellegű zene, 54 percben, ami manapság egy semmilyen szempontból nem kiérlelt produkció esetében abszolút felesleges. Az énekes hiába szeretne rendkívül lazának tűnni, pont ettől lesz görcsös, és sajnos a jellegtelen, hamis és borzasztóan idegesítő angolságú ének sem segít mindezen. A dobsound nem illik a zenéhez, a torzított gitárokból sokszor csak zsezsegés hallatszik, és hát valljuk be, aki csak youtube-os minőségben borítja a világra zenéjét, ne is várjon sokat. Talán az utolsó dal (tagelés híján csak tippelni tudok, még egy pont a totális amatőrizmus mellett) volt, amiben éreztem egy kis fantáziát, de ez vajmi kevés. Ebből ki lehetne indulni újra, kicsit átírva, áthangszerelve, másik énekessel, és akkor talán lesz értelme a zenekarosdinak.