Shock!

Előzetesen elég rossz ötletnek tűnt az Accept újonnani visszatérése. Minden idők egyik legnagyobb német heavy metal bandája egyszer már felmelegítette a levest a '90-es évek első felében, ám a lendület egy bivalyerős (Objection Overruled) és egy hozzájuk képest kicsit túlbrutalizált, de még mindig jó (Death Row) album után megtört.

A kezdeti kirobbanó fogadtatás után az alternatív érában a széljárás sem kedvezett nekik túlságosan, a csökkenő érdeklődéssel párhuzamosan pedig ismét előjöttek a régi nézeteltérések is. A hattyúdalt jelentő Predator lemez 1996-ban méltatlan és lehangoló búcsú volt, utána nem véletlenül fogadkoztak mindnyájan, hogy örökre vége. Aztán jó öt éve ismét feléledt a banda, futottak egy fesztiválos kört Európában, a Szigeten is megfordultak, de mindannyian elzárkóztak az új dalok gondolatától. Végül persze mégsem bírták ki, és nekifogtak, de már a legendás énekes, Udo Dirkschneider nélkül. Ez a húzás szintén nem utal szívbajosságra, hiszen 1989-ben egyszer már próbálkoztak másik frontemberrel David Reece személyében, a vele felvett Eat The Heat pedig akkorát bukott, hogy csak na. Jól fel is oszlottak utána...

Csoda, hogy ezek után úgy álltam a dologhoz az első pletykák után, hogy hagyniuk kellene inkább ezt az egészet a francba? Aztán gyorsan kiderült, hogy az Acceptet irányító Wolf Hoffmann – Peter Baltes tengely egy igazi underground hőst nyert meg a visszatéréshez Mark Tornillo személyében. Ő annak idején egy kevéssé ismert, ám annál jobb – és nem leplezetten Accept-hatású – US power metal bandában, a New Jersey-i T.T. Quickben erőltette óriási hangszálait, 1986-os Metal Of Honor albumuk nagy kedvencem. Korántsem mellesleg a gitárosuk, Dave DiPietro olyan fiatal helyi kezdőknek adott gitárleckéket akkoriban, mint Zakk Wylde vagy Snake és Scotti Hill a Skid Row-ból... Kétkedésem így aztán Mark csatlakozásával átment kíváncsiságba, onnantól pedig, hogy nyár elején kikerültek a netre az első részletek, már tényleg csak az érdekelt, hogy mikor lehet végre meghallgatni az albumot.

Hoffmann, Baltes és Tornillo mellett a Restless And Wild / Balls To The Wall korszak másodgitárosa, Herman Frank és egy másik klasszikus germán metal arc, Stefan Schwarzmann dobos alkotják ma a csapatot, vagyis a felállás már alapból elég komoly. Ha esetleg mégis úgy állnál a dologhoz, hogy nem érdekel egy Udo nélküli Accept, komoly hibát követsz el, a Blood Of The Nations ugyanis a zsilettpengékkel gargarizáló törpével a mikrofonnál sem lehetne ennél acceptesebb. Wolfék ezúttal valahol a Balls To The Wall tájékán igyekeztek felvenni a fonalat, ezúttal nincs rádiókra kacsintgatás, mint az Eat The Heatnél, de nem is vadulják túl a műsort, mint a '90-es évek derekán. Vagyis teljes egészében a klasszikus Accept hangzás köszön vissza a lemezen. Azonban még ennél is sokkal fontosabb, hogy a dalok egyáltalán nem árasztanak izzadságszagot, a műsor simán méltó a dicső múlthoz. Túl nagy szavakat még nem akarok használni, így egyelőre maradjunk annyiban, hogy ez az album legalább annyira meggyőző visszatérés, mint az Objection Overruled volt 1993-ban. Írhattak volna egy fáradtan önismétlő nosztalgialemezt öt Balls, három Restless, két Midnight Mover, egy Fast As A Shark és egy Princess Of The Dawn utánérzéssel, itt azonban csak a stílus védjegyszerű, a végeredmény simán odatehető a klasszikus sorba. Aligha kell külön ecsetelnem, mekkora szó ez egy ilyen patinás névnél...

A zene tehát száz százalékos Accept, ahol az alapot ezúttal is Wolf Hoffmann összekeverhetetlen gitárhangzása, jellemzően szögletes, ám mégis hajlékony játéka adja. Stílusát nem véletlenül istenítette követők több generációja még a német zenekarokon rendszerint csak röhögő angolszász területeken is, a riffek, a dallamos szólók és a szintén összekeverhetetlen effektek, harmóniák ma is önmagukért beszélnek. Az igazán nagy húzás azonban mégis Tornillo, aki minden szempontból jobb megfejtés a nagy elődnél. Tiszta sor, hogy Udo a maga szerethető esetlenségével együtt is hozzátartozott a csapat legendájához, Mark azonban jóval képzettebb, kiműveltebb és változatosabb nála, és emellett is mindvégig jellemző rá az a reszelős, smirglis agresszivitás. Arról már nem is beszélve, hogy a hangterjedelme is jóval nagyobb... Nem állítom, hogy csatlakozásával új dimenziókat adott az Acceptnek – elvégre ez itt „csak" heavy metal a bevált recept szerint, nem pedig kísérletezős agysebészet –, de abban biztos vagyok, hogy Udo soha az életben nem lett volna képes olyan énektémákat gyártani ide, mint amik a dalok nagyrészében hallhatóak. A fazonról meg már nem is szólok inkább, ott sem kérdés, kinek áll a zászló...

Az album hangzásáért Andy Sneap felelt, vagyis ennél jobb aligha lehetne: ízig-vérig Accept, de egyszerre korszerűen vastag és tömény is a megszólalás. Ami a dalokat illeti, igyekeztek felvonultatni mindent, ami csak valaha is megtalálható volt a csapat eszköztárában, vagyis itt vannak a szokásos zakatolós headbanger témák (Teutonic Terror, The Abyss, Blood Of The Nations, Pandemic), a tempósabb, sodró lendületű dalok (Locked And Loaded, Rolling Thunder, No Shelter), és persze akad lassú is (Kill The Pain), ahogy azt a műfaj nagykönyvében megírták. Tulajdonképpen csak a 7 perc feletti Shades Of Death-tel szemben tudok felhozni némi kifogást, de itt is mindössze annyi a bajom, hogy a mű-szimfonikus díszítések gagyi hangzása és közhelyessége nem méltó a dal többi részéhez. A másik észrevételem, hogy akármilyen meggyőző is az anyag, bónuszostul 73 percesre dagad, ez pedig némiképp túlzásnak tűnik. Rendben, végtelenre nyúlt a kihagyás, ami alatt felgyűlt néhány ötletük, de a maratoni hosszúságú lemezeknek még ilyen esetekben sem vagyok igazán a híve. Pláne, hogy az Accept azért sosem volt egy millió irányba terjeszkedő zenekar, akik csak hosszan cizellált műalkotásokban tudják kifejezni bonyolult hangulataikat. Simán eltehettek volna két-három itt szereplő dalt egy EP-re vagy akár a következő albumra, ott is ugyanolyan jók lettek volna, mint most. (De igazad van, tényleg az legyen életem leghatalmasabb problémája, hogy egy méregerős lemez túl hosszú.)

Összességében tehát a legszerencsésebb elegy került ki az Accept műhelyéből. Ha eljut hozzájuk, a Blood Of The Nations simán könnycseppeket csalhat azok szemébe, akik 25-30 évvel ezelőtt szerették a csapatot (feltéve persze, hogy megadják nekik az esélyt, és nem kezdik el egyből Udóért verni az asztalt...), de simán bejöhet egy mai 14 évesnek is, ha fogékony az ilyesmire. Tudom, most gúnyosan vigyorogsz, hogy ugyan már, kit érdekelhet 2010-ben az Accept azokon kívül, akik annak idején felvarrós farmermellényben, cicanadrágban, Bundesliga-frizurával, bajuszosan követték Wolfot a léggitáron, és azóta is visszasírják a boldog nyolcvanasokat, de ebben az esetben inkább menj be egy középiskolába, és kezdd el számolni mondjuk az Iron Maiden pólókat. Nyilván más tészta a két zenekar, a lényeg azonban nem különbözik olyan sokban, mint talán elsőre tűnhet: ez is heavy metal, az is heavy metal. Tény, hogy lehet ennél korszerűbben is játszani, de ez a zenei világ akkor is időtálló, pláne ezzel a 21. századi megszólalással. Száz szónak is egy a vége, a Ratt után az Accept is megmutatta, hogyan kell visszatérni. Minden elismerésem.