Ennél természetszerűbben kínálkozó és működőképesebb kooperációt alighanem megálmodni sem lehetne... Adott egy baromi ízesen zenélő, vastag riffekben igen erős richmondi brigád, akiket valahonnan megcsapott az isteni szikra, miután – karrierjük során egyébként nem először – búcsút intettek aktuális frontemberüknek, és hirtelen meglelték a megoldást az örök problémára. Hát igen, ezúttal legyünk őszinték: az eddig öt lemezt kiadott Alabama Thunderpussyt és az egykori Exhorder, Floodgate vokalista Kyle Thomast az isten is egymásnak teremtette.
Eddig is rokonszenveztem ezzel a csapattal, de valami meghatározhatatlant mindig is hiányoltam a lemezeikből. Ez azonban a múlt: Kyle segítségével egy olyan hibátlan, üresjáratoktól mentes mesterművet hoztak össze, amire pár év múlva ugyanúgy etalonként hivatkoznak majd a súlyos déli metal hívei, mint most a Floodgate '96-os Penalty lemezére. Az Alabama Thunderpussy két gitárosa, Ryan Lake és Erik Larson mindent tudnak erről a zenéről, amit csak kell: fémesre pumpált, groove-os southern riffjeik és bluesosan zokogó gitárszólóik egyaránt ölni képesek, és akkor még nem is beszéltem azokról az itt-ott finoman elhelyezett old school döngetésekről, ikertémákról, amik hallatán a Judas Priest vagy a Thin Lizzy is egyből beugrik a lemez hallgatása közben.
Kyle Thomas meg nem tudom, miért kényszerült a kérészéletű Trouble-kitérőtől eltekintve a nagy semmiben kódorogni az elmúlt csaknem 10 évben, hogy legfeljebb hobbizenekarok élén bukkanjon fel, mert ennél a hangnál dögösebbet egyszerűen el sem tudok képzelni ehhez a típusú zenéhez. Nemcsak karakteres, de páratlanul érzelemgazdag és erőteljes is, nem is beszélve arról, hogy Kyle sok kollégájával ellentétben nemcsak szerethető torok, hanem – komoly kórusos múltjából fakadóan – tényleg tud énekelni. Most is végig csúcsformában hozza magát, legyen szó akár öblös rekesztésekről, akár nagy üvöltésekről (az ugyebár közhelyszámba megy, hogy Phil Anselmo is igen sokat tanult az Exhorder lemezekről...), amikor pedig kiereszti óriási hangját, az tényleg maga a csúcs.
Mindez persze keveset érne, ha a dalokat nem tették volna a topra, itt azonban mind a 11 szerzemény csúcskategóriás. Lehet másként is játszani a rock'n'rollt, mint ezek a fickók, de feelingesebben, mocskosabban, whiskeyszagúbban aligha. Aki erre a vonalra gerjed, az valószínűsíthetően nem is lel majd idén jobb hallgatnivalóra az olyan remekbeszabott nótáknál, mint a Deliverance-korabeli C.O.C.-t is megidéző The Cleansing, a klasszikusan Priest-ízű riffre épülő None Shall Return, a címéhez méltó hangulatú Whiskey War, a szintén régisulis metalriffeket csatasorba állító, óriási szólóval megkoronázott Valor, a szenvedélyes Brave The Rain vagy a menetelős Greed. Ha mégis egyetlen olyan dalt kellene mondanom, amivel elsőre bele lehet kapaszkodni az albumba, az csakis a The Beggar lenne, amiben az utcaszagú, vastag, zakatolós riffeket egy olyan szólókkal teli belassulás koronázza meg, hogy az embernek leesik az álla. Legyen szó akár Kyle hangjáról, akár a gitárokról, ez egyszerűen csoda.
Nem látom értelmét a magasztaló jelzők további halmozásának. Általában csak röhögni szoktam a kiadók promószövegein, de az Open Fire esetében igazából én sem tudok mit hozzátenni ahhoz, amivel a Relapse hirdeti a lemezt: ha szereted a C.O.C.-t, a Downt, a Black Label Societyt és társaikat, ez a te zenéd. Úgyhogy crank up the amplifier so loud – ahogyan Kyle is énekli...
Hozzászólások