Shock!

Sok mindent hallottunk Arjen Lucassentől az elmúlt bő negyedszázadban, de úgymond hagyományosabb rocklemezt a Vengeance óta nem igazán. A Supersonic Revolutionnel most valami ilyesmit tett le az asztalra az Ayreon és a Star One egyszemélyes agytrösztje: egy magazin felkérésére felvette a ZZ Top Heard It On The X klasszikusát, és miközben összerakta hozzá a vendégeket, azon kapta magát, hogy van egy új zenekara. Innentől minden adta magát, és itt a komplett album is ugyanettől a gárdától. A Golden Age Of Music esetében tehát szövevényes, vendégek komplett hadseregét felvonultató progresszív konceptlemez helyett ezúttal egy direktebb, rövidebb dalokat rejtő albumról beszélünk, méghozzá deklaráltan a '70-es évek szellemében.

Mindezt azért persze senki se vegye olyan nagyon komolyan. Mármint a dolog azon részét, miszerint Lucassen olyan nagyon ki akart volna bújni a bőréből. Igen, tény, hogy ezúttal nincs összetett sztori, és valóban mindössze öt ember felel a dalokban mindenért – Arjen itt basszer, társai régi billentyűs munkatársa, Joost van den Broek, valamint Timo Somers gitáros, Koen Herfst dobos és Jaycee Cuijpers énekes –, de az anyag ezzel együtt is teljesen összekeverhetetlen. És ezt most úgy hidd el, hogy már abból beazonosítható, ki áll itt a háttérben, amikor az SR Prelude intrójának első másodperceiben megszólal Joost hammondja... A hangszerelési megoldások, dallamfordulatok mellett maga a hangzáskép is olyannyira összekeverhetetlen, hogy nyugodtan ki merem jelenteni: igazi újdonságról nem beszélhetünk, a Supersonic Revolutionben egyszerűen csak más köpenyt öltött a flúgos holland zseni. De attól még ő az.

Vagyis összességében nem kell megújulásra vagy valami nagyon extrára számítani itt, főleg, hogy az anyag bevallottan az ötven évvel ezelőtti érának állít emléket. Viszont Lucassen jelenléte alapból jelent egy bizonyos – magas – szintet, és mivel az előző pár grandiózus lemeze nálam annyira nem működött, ezúttal jólesik direktebb formában üdvözölni a jellegzetes fordulatokat, úgymond kicsiben, tét nélkül alkotni látni a mestert. Mert erről van itt szó, nyilvánvalóan örömzene ez az egész, és az elképesztő mennyiségű zenei geg és áthallás, illetve direkt szövegi utalás is csak ezt a jelleget erősíti. Porosnak, avasnak, nosztalgikusnak ugyanakkor semmiképp sem nevezhető a végeredmény. Kifejezetten mai, harapós, erőteljes módon dörren meg a zene, és Arjen zenei látásmódja alapból is kizárja, hogy csavarok nélküli, mindenféle különlegességtől mentes lemez készüljön a boszorkánykonyhában.

A tizenegy saját szerzeményt és bónuszként négy feldolgozást rejtő Golden Age Of Music ennek megfelelően kifejezetten élvezetes hallgatnivaló, és nagyjából épp olyan, mint amilyennek papíron elképzeled: így szólal meg Lucassen, ha nem ereszt szabad folyást minden egyes gondolatának, és nagyjából ötperces átlagjátékidejű dalokat játszik fix emberekkel. Az ismeretlen Jaycee Cuijpers személyében ráadásul igazi kincsre lelt. Emberünk egyértelműen a Dio-iskola növendéke, ezen belül is leginkább Tony Martinra emlékeztet a hangszíne és a stílusa (néhol szinte kísérteties a hasonlóság), és végig hatalmasakat énekel a dalokban, nagyon remélem, hogy hallunk még róla később is. De mindenki nagyon komolyakat zenél, ugyebár mégis a '70-es évek szellemét, a nagy virtuózok kísérletezéseinek korszakát idézzük meg ebben a bő egy órában. Persze zenekari felállás ide vagy oda, azért hallani, hogy Lucassen nyilvánvalóan elég rendesen megmondta mindenkinek, mit csináljon.

Meglehetősen széles skálát jár be a csapat a dalokban. Pusztán zeneileg a fajsúlyosan megdörrenő, Purple-, Rainbow-, Uriah Heep- és Yes-ízeket egyaránt felvonultató Odyssey éppúgy simán elférne egy Ayreon- vagy Star One-lemezen is, mint a lemez talán leggyilkosabb riffjét csatasorba állító They Took Us By Storm vagy a kalandozós, álmodozós hangvételű Fight Of The Century. De a zeneileg és szövegileg egyaránt szellemes – mármint tényleg szellemes – Smoke On The Water-parafrázisnak tekinthető Burn It Downt már kissé át kellene gyúrni ehhez, még ha ezzel együtt is jellegzetes. Ugyanez a pszichedelikus-rockoperás Golden Boyra és a játékos-bluesos-jammelős vonalat megpörgető, felbikázó Came To Mock, Stayed To Rockra is áll. A The Rise Of The Starman egyszerre hajt fejet Blackmore és Bowie előtt, a lírai Holy Holy Ground gyönyörű dallamaival köt gúzsba, a feldolgozások közül pedig egyértelműen az Earth, Wind & Fire Fantasyje a legmeggyőzőbb, ez egészen gyilkos lett ebben a vaskos, veretes hard rock tálalásban. Viszont több hétnyi ismerkedés után sem vagyok kibékülve a The Glamattack meg a címadó dal kettős kezdésével. Előbbiben ezerszer hallott Arjen-fordulatokat kapunk egy tipikusan Rainbow-ízű gyors témába ágyazva, de valahogy nincs igazi méregfoga. Utóbbinak már lenne, csak aztán az érthetetlenül banális refrénnel kihúzzák, ez a kórus sokadszorra is kapufa, sajnálom. Kizárólag ezek miatt vonok le fél pontot.

Mindez persze bagatell negatívum, összességében ez egy jól hallgatható, szórakoztató album, és mint írtam, nagyon jellegzetes Lucassen. Szóval Ayreon-fanoknak alapból kötelező, a többiek meg tegyenek vele egy próbát, mert manapság nem dúskálunk gazdag hangszerelésű, '70-es éveket idéző progos hard rockban. És ha csak annyi haszna lesz hosszabb távon a Supersonic Revolutionnek, hogy Cuijperset belöki a szakma köztudatába, hát már megérte.