Shock!

Az az igazság, hogy az idén épp tízéves Santa Cruz-i ötös nem éppen saját jogon keltette fel a figyelmemet, sokkal inkább annak a körülménynek köszönhetően, hogy második lemezük munkálatait az az ex-Kyuss, ex-Obsessed, ex-sokmindenmás tag Scott Reeder felügyelte, aki egyrészt a basszusgitározás legnagyobb élő istenségei között foglal helyet, másrészt pedig producer/hangmérnökként többnyire az underground legmélyéről jövő, ám több mint ígéretes tehetségeket szokása felkarolni, leginkább nyilván a stoner rock színtérről, de hát tőle ki is várna mást. (Legutóbb például a Whores Of Tijuana tavalyi lemeze kapcsán állapíthattam meg, hogy Scott komának igen jó füle van az új csapatokhoz.)

De aztán utánaolvasva a dolgoknak rájöttem, hogy itt azért messze nem nyeretlen kétévesek zajongásáról van ám szó, az Automatic Animal annak a kaliforniai Herbertnek a romjain jött létre, amelynek igen erős Sabbath/Zeppelin hatásokat mutató Chrysalis anyaga nekem is megvan valahol, a merevlemez egy eldugott szegletében. A csapat magja (Steve Ilse dobos, Mike Anderson gitáros és Mat Fitzsimmons énekes) itt is ugyanaz, kiegészülve még egy gitárossal (Brent Eichler) és Trevor Stuart basszerrel. A muzsika pedig szintén nem sokban más a Herberthez képest, tán egy fokkal „modernebb", de ezt erősen a stílus adta kereteken belül kell érteni. Egészen pontosan pedig úgy, hogy baromi erős a Monster Magnet hatása – nem koppintásképpen, de azért letagadhatatlanul.

Az első két dalról – Can You Sleep? és When The Thinny Howls – például simán elhinném, hogy valamelyik korai Monster Magnet lemezről maradtak le, nem is annyira a zene miatt (azért is), hanem az a hang! Hát ez bizony tisztára a fiatal Dave Wyndorf egy tisztább napján (már ha volt neki olyan egyáltalán), és figyelembe véve, hogy Monsteréket mennyire imádom, nyilván itt is bejön a buli, pláne, hogy a második dalban némi The Company Band hatást is érzek, ami csak még érdekesebbé teszi. A Thick As Thievesben már kevésbé vonz a Szörnymágnes, sokkal inkább régisulis a végeredmény, nem is tűnik valami hű, de nagy eresztésnek, ellenben a Black Rose Of Cairo nagyon is az. Ebben a legerősebb a Led Zep hatás, a felütés tiszta blues rock, ami később kissé bekeményedik – a szintén idén megismert (mármint részemről) Graveyard Hisingen Bluesán voltak totál hasonló szerzemények.

Az Isadora már-már doomba hajló súlya Wino Mester bandái képét vetíti elém, míg a Hold Up Tomorrow egy retro metalos darab, elsőre dúdolható refrénnel, Kairó Fekete Rózsája mellett ez a kedvencem, a két gitáros ugyanis nagyon tetszetős kis témákat penget. Az utolsó „rendes" szám, az Illusion Of Blue Sky ismét egy tempósabb, Monster Magnetes szerzemény, elszállós végkifejlettel, majd a lemezt szűk másfél percnyi finom kis akusztikus levezető, a City In Ashes zárja, amiben a háttérvokált – ha minden igaz – maga Scott Reeder nyomja. Kellemes hallgatnivaló lenne, kár, hogy nem hizlalták fel normálméretűre. Ja igen, út közben elhullajtanak két kis átvezető tételt is – Blackseed és Germination – ezek együtt sincsenek két percnyi hosszúságúak, sok szót kár lenne hát pazarolni rájuk.

Az alkímia eredetileg azon középkori „tudományág" volt, ami megpróbált választ találni arra - az emberek fantáziáját ősidők óta megmozgató – kérdésre, hogy hogyan lehetne különböző közönséges fémekből aranyat csinálni. Az Automatic Animal modern alkímiája erre ugyan még közel sem lelte meg a megoldást, de a fémüst alján már csillog valami: aztán, hogy az arany-e, vagy csak valami szutyok, majd eldönti az idő. Meg persze a hallgatók.